A magyar szélsőjobboldal múltja és jelene

Az 1990-es rendszerváltás a Kádár-rendszer örökségének kritikai értelmezési igénye mellett újra problémává tette a Horthy-rendszer politikai örökségének kritikai értelmezését is. A magyar szellemi élet egyik elemzést sem végezte el, de a probléma ma is a felszínen van. A Horthy-rendszer örökségének kérdése újra elkerülhetetlenné teszi, hogy megkíséreljük meghatározni annak a rendszernek a jellegét. A világháborút követő koalíciós időszakban két eltérő megközelítés körvonalazódott. A szociáldemokrata párt és a kisgazdapárt Tildy Zoltán–Nagy Ferenc nevével fémjelzett vezetése az akkor letűnt világot puha diktatúrás, szélsőjobboldali rendszernek tekintette, olyasfélének, mint a Salazar-rezsim Portugáliában vagy a Dolfuss–Schuschnigg-diktatúra Ausztriában. A kisgazda jobbszárny és a parasztpárt pedig feudális maradványokkal terhelt polgári demokráciaként jelenítette meg, amelyben működött a parlament, létezett független, kritikus polgári sajtó, és legális volt a szociáldemokrata párt. A kommunisták lényegében az első csoport értelmezéséhez csatlakoztak – bizonyos különbségekkel.

Az ancien régime jellemzését kommunista részről Andics Erzsébet adta meg Ellenforradalom és bethleni konszolidáció című brosúrájában: a Horthy-rendszer lényegében, karaktere szerint ellenforradalmi rendszer. Ekkor háttérben maradt az a mozgalmi minősítés, amelyet később Nemes Dezső hangoztatott erőteljesen: jellege szerint a Horthy-rendszer fasizmus. Ez a fasizmus-értelmezés a Kominternnek az V. kongresszus előtti elemzésére épült, amely szerint polgári demokrácia és fasizmus a hatalmat manipulációval gyakorló burzsoá osztályuralomnak két modellje. A különbség közöttük az, hogy a polgári demokráciában a reformista szociáldemokrácia a „transzmisszió” a burzsoáziától a tömegekhez, míg a fasizmusban a nacionalista kispolgárság tölti be ezt a szerepet. Ez a megközelítés nagymértékben támaszkodott a német kommunista párt határozatára, amely a Brüning-kormány szükségrendeleteit úgy értékelte, hogy ezekkel Németországban megdőlt a polgári demokrácia és fasiszta hatalomátvételre került sor. Ennek a „fasizmusnak” sajátossága – az értelmezés szerint – az volt, hogy a náci párt által megjelenített „tartalékkal” rendelkezett. Tehát a puha diktatúrás fasizmusban tetszés szerinti pillanatban mozgósíthatóan jelen volt a kemény diktatúrás fasizmus.

Ez a bizarr magyarázat áll legközelebb – még bizarrabb módon – ahhoz a magyarázathoz, amelyet jelenleg érvényesnek tekinthetünk. A Horthy-rendszer lényeges vonásait valóban az határozta meg, hogy a történelem első modern ellenforradalmából született, és – preventív