Az austerlitzi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egy pontos csapás, és a háború véget ér!”
(Bonaparte Napóleon az austerlitzi roham megindítása előtt)

1805. december 2-án vívták Austerlitznél Bonaparte Napóleon (ur. 1804-1815), I. Ferenc (ur. 1792-1835) és I. Sándor (ur. 1801-1825) hadai a „három császár csatáját”, melyben a létszámbeli hátrányban harcoló franciák zseniális győzelmet arattak az osztrák–orosz szövetségesek felett. Az austerlitzi győzelem Napóleon egyik legfényesebb diadala volt, mely mindenekelőtt véget vetett a harmadik koalíciós háborúnak, közvetetten pedig a Német-Római Birodalom megszűnéséhez vezetett.

Napóleon az 1804-es esztendőtől egy Nagy-Britannia elleni inváziót készített elő, London azonban Svédország, Oroszország és a Habsburg Birodalom bevonásával 1805 nyarára megszervezte az addigi legerősebb koalíciót, mely a kontinensen is komoly fenyegetést jelentett a franciákra nézve. A császár tehát egyelőre letett Anglia meghódításáról, ehelyett az ősz elején csapataival átkelt a Rajnán, és megindult kelet felé, hogy szétzúzza riválisait. A háború aztán nem indult túl kedvezően a szövetségesek számára, hiszen miközben a Habsburgok Itália felől várták a francia támadást, Napóleon a német területeken keresztül nyomult előre, és október közepén Ulmnál körülzárta Mack tábornok teljes hadseregét. Az elsöprő győzelemmel megnyílt az út Bécs felé, a franciák pedig akadálytalanul elfoglalhatták a császárvárost, miközben I. Ferenc gyakorlatilag kiszorult saját birodalmából.

Napóleon azonban mégsem lehetett nyugodt, ugyanis az ősz végén – Kutuzov tábornok főparancsnoksága alatt – az osztrákok és az oroszok egyesítették erőiket, így létszámban körülbelül 20 000 fővel felülmúlták a franciákat. Egy körülmény ugyanakkor mégis Bonaparte kezére játszott: nevezetesen az, hogy Kutuzov tanácsa ellenére I. Ferenc császár és I. Sándor cár a lehető leggyorsabban meg akart ütközni a hódító haderejével, kapkodásuk pedig a császárnak kedvezett. Így esett, hogy bár a morvaországi Austerlitznél a koalíciós erők kezdeményeztek, a franciák bírtak helyzeti előnnyel, ugyanis Napóleon választotta ki a csata helyszínét, és napokkal az összecsapás előtt alaposan fel is térképezte azt.

Az Austerlitz közelében fekvő Pratzen-magaslat átengedésével Napóleon látszólag komoly előnyt adott a december 1-jén megérkező orosz–osztrák haderőnek, ez az engedmény azonban szorosan összefüggött a császár ravasz haditervével. Emellett Bonaparte a csata előtti napon látványosan meggyengítette serege – délen elhelyezkedő – jobb szárnyát, amivel első látásra Bécs felé húzódó utánpótlási vonalát kockáztatta, valójában azonban ezzel igyekezett csapdába csalni ellenfeleit. Napóleon ugyanis arra készült, hogy az ütközet során ezen a szárnyon többszörös haderőt köt le csapataival, és miután ily módon legyengítette az ellenséges arcvonal többi szakaszát, egy rohammal elfoglalja a centrumban álló fennsíkot, ezzel pedig kettévágja, majd bekeríti I. Ferenc és I. Sándor erőit.

December 2-án – a császár koronázásnak évfordulóján – reggel 8 órakor a csata kedvezően is indult a franciák számára, hiszen a szövetségesek Napóleon szándéka szerint a Davout tábornok vezette jobbszárnyon indították meg támadásukat, melyet Telnitz, Sokolnitz falvak közelében, majd a Goldbach-patak vonalánál sikerült megakasztani. Ennek ellenére egy ideig úgy tűnt, Napóleon terve mégsem válik be, ugyanis Kutuzov – felismerve a Pratzen-magaslat jelentőségét – hosszú ideig a centrumban maradt, a gyors győzelemre számító, türelmetlen Sándor cár utasítására azonban mégis el kellett hagynia pozícióját, így középen megnyílt a kapu a franciák előtt. Reggel 9 óra tájban Saint-Hilaire tábornok megindította a rohamot a Pratzen-magaslat elfoglalására, amit Vandamme és Bernadotte tábornokok támogatásával, több órás elkeseredett küzdelem árán – többek között a Konstantin nagyherceg vezette cári testőrség visszaszorításával –sikerült is végrehajtania.

Eközben Liechtenstein herceg lovasrohamot indított a francia balszárnyat tartó Kellermann ellen, miután azonban a könnyűlovasságot rátolta a Lannes vezette gyalogos hadtestre, Napóleon csapatai ellentámadást indítottak, és az egész osztrák–orosz jobbszárnyat elsöpörték. Az áttörés következtében a koalíciós sereg centruma is összeomlott, az oroszok sorai felbomlottak, Saint-Hilaire pedig a Davout által sikeresen feltartóztatott szövetséges balszárny bekerítésére indult. A csata délután kettő óra körül menthetetlenül elveszett a szövetségesek számára.

Napóleon austerlitzi sikerének kulcsa tehát az volt, hogy – akár a jó sakkjátékos – szinte az első perctől kezdve kikövetkeztette, illetve kiprovokálta a koalíciós erők hadmozdulatait, és beleterelte ellenfeleit az általa felállított csapdába. Austerlitz jelentősége elsősorban nem a foglyok, vagy az elesettek kirívóan magas számában rejlett – igaz, a koalíció halottakban és sebesültekben 15 000 főt vesztett, illetve 12 000 katonája esett fogságba –, hanem abban a ragyogó taktikában, mellyel a francia géniusz a túlerő ellen is döntő győzelmet aratott. A „három császár” csatája után a szövetségeseknek nem maradt reális esélyük a visszavágásra, a tél beálltával pedig I. Ferenc amúgy is kapitulációra kényszerült, hiszen Ausztria tartós francia megszállása semmi jót nem ígért a Habsburgok számára.

December 26-án Pozsonyban megszületett a háborút lezáró békeszerződés, melynek értelmében a Habsburg Birodalom elvesztette összes itáliai területét, lemondott Tirol, Vorarlberg és Dalmácia tartományokról, veszteségeit pedig mindössze az 1803-ban létrehozott salzburgi választófejedelemséggel kompenzálták. A császárság megcsonkítása és az 1805. évi vereségek nyomán Ausztria elveszítette addigi súlyát a német területeken, így a pozsonyi béke – és az austerlitzi csata – jelentős szerepet játszott abban, hogy 1806-ban I. Ferenc lemondott német-római császári címéről, ami a 962 óta fennálló birodalom megszűnését eredményezte.