Horthy Miklós kormányzóvá választása

A Nem­ze­ti Had­se­reg lét­re­ho­zá­sát 1919 nya­rán a Sze­ge­den meg­ala­kult el­len­kor­mány kez­de­mé­nyez­te Ká­ro­lyi Gyu­la gróf­fal az élén. Cél­ja a bol­se­vik dik­ta­tú­ra meg­dön­té­se volt, és eh­hez ke­re­sett an­tant-, el­ső­sor­ban fran­cia, va­la­mint szerb tá­mo­ga­tást. A Sze­ge­det és kör­nyé­két meg­szál­lás alatt tar­tó fran­cia kö­ze­gek Pá­rizs hoz­zá­já­ru­lá­sá­val en­ge­dé­lyez­ték a szer­vez­ke­dést és kor­lá­to­zott szám­ban ké­zi­fegy­ve­rek hasz­ná­la­tát is. A Sze­ge­den gyü­le­ke­ző kato­nák beavat­ko­zá­sát a ha­tal­mi vi­szo­nyok­ba és bár­mi­fé­le ak­tív vál­lal­ko­zá­sát azon­ban mind­vé­gig el­le­nez­ték. A szerb ka­to­nai ve­ze­tők vi­szont sem­mi­lyen al­ku­ba nem bo­csát­koz­tak. 

A fő­ve­zér ügyes­sé­ge

A sze­ge­di szer­ve­zők a volt Ma­gyar Ki­rá­lyi Hon­véd­ség, il­let­ve a kö­zös oszt­rák–ma­gyar had­erő több­nyi­re fia­tal tiszt­jei vol­tak (Pró­nay Pál és György, Koz­ma Mik­lós, Göm­bös Gyu­la és má­sok), de a jú­nius 12–16. kö­zött Sze­ged­re ér­ke­ző Hor­thy előbb mint ki­ne­ve­zett ha­dügy­mi­nisz­ter gya­ko­rol­ta fe­let­te az el­lenőr­zést, majd ön­ál­ló­sod­va ki­ne­vez­te ma­gát a Nem­ze­ti Had­se­reg fő­ve­zé­ré­nek. 

Au­gusz­tus ele­jén a ro­mán ka­to­nai ve­ze­tés ha­tá­ro­zott ar­ról, hogy a Ti­sza vo­na­lát át­lép­ve meg­száll­ja a ma­gyar fő­vá­rost, és nagy­já­ból ugyanek­kor dön­töt­tek a sze­ge­diek a cse­lek­vés mel­lett. Nem tud­ni, hogy a meg­szer­ve­zett had­erő hány ka­to­nát fog­lalt ma­gá­ba, mi­vel a ko­ra­be­li ada­tok nagy el­té­ré­se­ket mu­tat­nak (2000-től 5000-ig szó­ród­nak), az vi­szont biz­tos, hogy a vo­nu­ló se­reg dol­ga nem volt könnyű. A fran­cia til­tást ugyan el­vi­leg felol­dot­ták a Du­na–Ti­sza kö­zöt­ti te­rü­let dé­li ré­szé­re vo­nat­ko­zóan, de er­ről az osz­ta­gok szá­mos tag­ja nem ér­te­sült, az vi­szont tény­nek mond­ha­tó, hogy az egyik ol­da­lon a ro­mán, a má­si­kon a szerb erők beavat­ko­zá­sá­tól kel­lett tar­ta­niuk. 

Pró­nay Pál ve­ze­té­sé­vel egy ki­sebb egy­ség egye­ne­sen a fő­vá­ros fe­lé in­dult, de ro­mán egy­sé­gek­be üt­kö­zött, ame­lyek le­té­rí­tet­ték út­já­ról, és még se­gí­tet­tek is az át­ke­lés­ben a Du­nán, hogy a csa­pat a Dél-Du­nán­túl fe­lé ve­gye az irányt. E ta­pasz­ta­lat­ból okul­va a had­se­reg zö­me már ele­ve a Dél-Du­nán­túlt vet­te cél­ba. 

Hor­thy Mik­lós azon­ban – min­den el­len­ke­ző hír és hie­de­lem el­le­né­re – az utób­bi cso­por­tot sem ve­zé­nyel­te, sőt még csak nem is kí­sér­te. Hor­thy az augusz­tu­si na­pok­ban kü­lön­bö­ző, szá­má­ra és az egész tör­té­net ki­me­ne­te­le szem­pont­já­ból fon­tos tár­gya­lá­so­kat bo­nyo­lí­tott le. Koz­ma Mik­lós, aki ré­sze volt a had­se­reg meg­ha­tá­ro­zó tisz­ti mag­já­nak, úgy ér­te­sült, hogy Hor­thy egy adott idő­pont­ban a vál­lal­ko­zás leál­lí­tá­sá­ra adott pa­ran­csot, ezt azon­ban nem haj­tot­ták vég­re. Ez ak­kor tör­tén­he­tett, ami­kor a tár­gya­lá­sai még nem hoz­tak kielé­gí­tő ered­ményt. A meg­nyug­ta­tó dön­tés ak­kor szü­le­tett meg, ami­kor Hor­thy meg­be­szé­lést foly­ta­tott Mar­da­res­cu tá­bor­nok­kal, a ro­mán erők fő­pa­rancs­no­ká­val, aki a dél-­du­nán­tú­li zó­na ek­kor már terv­be vett meg­szál­lá­sát en­ge­dé­lyez­te a Nem­ze­ti Had­se­reg­nek. Nem le­he­tet­len, hogy eb­ben sze­re­pe volt a két tiszt ko­ráb­bi is­me­ret­sé­gé­nek.

A fő­ve­zér töb­bi tár­gya­lá­sá­nak – egy ki­vé­te­lé­vel – nem volt nagy je­len­tő­sé­ge. Jel­zés­ér­té­kű volt azon­ban, hogy az ak­tuá­lis mi­nisz­ter­el­nök­kel, Friedrich Ist­ván­nal nem állt szó­ba, ami­ben sze­re­pe le­he­tett an­nak, hogy a Pá­rizs­ban ülé­se­ző szö­vet­sé­ges ha­tal­mak (a győz­te­sek) kép­vi­se­lői nem is­mer­ték el a kor­mányt, és nem vol­tak haj­lan­dóak tár­gyal­ni ve­le az aláíran­dó bé­ke­szer­ző­dés­ről. Akár eb­ből in­dult ki Hor­thy, akár csu­pán a mi­nisz­ter­el­nök volt szá­má­ra an­ti­pa­ti­kus, min­den­képp sze­ren­csé­sen járt el. 

A má­sik, je­len­tő­ség­gel bí­ró tár­gya­lást Hor­thy bá­ró Le­hár An­tal­lal foly­tat­ta le, aki ek­ko­ri­ban az Észak­nyu­gat-­Dunán­tú­lon szer­ve­zett ka­to­nai erőt. Fon­tos volt, hogy a dé­li és az észa­ki ma­gyar fegy­ve­res erők kö­zött min­den le­het­sé­ges konf­lik­tust el­ke­rül­je­nek, és Hor­thy biz­to­sí­ta­ni tud­ja el­sőbb­sé­gét Le­hár fö­lött, il­let­ve sa­ját be­fo­lyá­sát az egész had­erő fö­lött. Mi­vel két­ség sem fért hoz­zá, hogy Hor­thy Mik­lós jó­val ma­ga­sabb ran­gú, mint Le­hár An­tal, aki ez­re­des volt, az utób­bi elis­mer­te Hor­thy fő­ve­zé­ri stá­tu­sát, de meg­tar­tot­ta moz­gás­sza­bad­sá­gát sa­ját kör­ze­té­ben, és az ál­ta­la ve­zé­nyelt egy­sé­gek­nek a ké­sőb­biek­ben nagy je­len­tő­sé­gük volt.

Hor­thy Mik­lós eb­ben az idő­ben, vagyis 1919 szep­tem­ber–ok­tó­be­ré­ben – éle­té­ben elő­ször és utol­já­ra – szer­fe­lett ügyes, sőt ra­fi­nált po­li­ti­kus­nak bi­zo­nyult. Az egyik ol­da­lon meg kel­lett győz­nie sa­ját ra­di­ká­lis tiszt­tár­sait ar­ról, hogy ő az em­be­rük, és nem­csak egyetért ve­lük, de adott eset­ben meg is vé­di őket. Pró­nay a nap­ló­já­ban meg­ve­tés­sel ír­ta er­ről, hogy amennyi­ben Hor­thy nem a szá­juk íze sze­rint be­szél, úgy ők, az iga­zi nem­ze­ti ér­zel­mű tisz­tek, el­csap­ták vol­na, és mást vá­lasz­ta­nak ve­zér­nek. A má­sik ol­da­lon Hor­thy­nak az an­tant kép­vi­se­lőit ar­ról kel­lett meg­győz­nie, hogy esze ágá­ban sincs dik­ta­tú­rát be­ve­zet­ni, nem tű­ri el a zsi­dók bán­tal­ma­zá­sát, és ő tu­laj­don­kép­pen a de­mok­rá­cia párt­fo­gó­ja.

Azért mond­hat­juk, hogy a fő­ve­zér ügye­sen po­li­ti­zált, mert ezt a na­gyon ne­héz felada­tot meg tud­ta ol­da­ni. Ket­tős be­széd­del él­ve más­ként és más­ról be­szélt az „övéi­nek”, és más­ként az an­tant­ha­tal­mak kép­vi­se­lői­nek. Még azt is hoz­zá le­het eh­hez ten­ni, hogy Jó­zsef ki­rá­lyi her­ceg­nek is más szö­ve­get adott elő, mint azok­nak a tiszt­jei­nek, akik gyű­löl­ték ál­ta­lá­ban a Habs­bur­go­kat, és gyá­va­sá­ga miatt ki­vált­kép­pen meg­ve­tet­ték Ká­roly ki­rályt. Vél­he­tőleg nem vet­ték vol­na jó né­ven, ha ér­te­sül­nek Hor­thy „ki­rály­hű” nyi­lat­ko­za­tá­ról. Ne­héz meg­mon­da­ni, hogy miért hitt min­den­ki Hor­thy Mik­lós őszin­te­sé­gé­ben. Nai­vi­tás volt ez a ré­szük­ről, vagy egy­sze­rűen ar­ról volt szó, mint egyéb­ként oly sok­szor, hogy az em­ber szí­ve­sen el­hi­szi, amit hin­ni sze­ret­ne?

Min­de­ne­set­re tény, hogy a ra­di­ká­lis „fe­ne­gye­re­kek” el­hit­ték, hogy el­jön majd a ka­to­nai dik­ta­tú­ra ide­je, vagyis az ő nap­juk, mindössze az adott át­me­ne­ti kö­rül­mé­nyek kény­sze­rí­tik a fő­ve­zért né­mi en­ged­mény­re. Jó­zsef fő­her­ceg szen­tül hit­te, hogy Hor­thy nem akar­ja el­fog­lal­ni Ká­roly ki­rály he­lyét, ha­nem ar­ra vál­lal­ko­zik, hogy a trónt és a ko­ro­nát megőriz­ze szá­má­ra. Az an­tant Bu­da­pes­ten fel­buk­ka­nó kép­vi­se­lőit pe­dig sor­ra le­vet­te a lá­buk­ról a szá­mos nyel­ven jól tár­sal­gó, ke­dé­lyes, kel­le­mes be­nyo­mást gya­kor­ló úri­em­ber.

Az an­tant sze­re­pe

A ma­gyaror­szá­gi hely­zet 1919 au­gusz­tu­sá­ban oly za­va­ros­sá vált, hogy Pá­rizs­ban a győz­tes szö­vet­sé­ge­sek kép­vi­se­lői­nek na­pon­ta fog­lal­koz­niuk kel­lett ve­le. Az utó­la­gos be­nyo­más sze­rint nem na­gyon tud­tak mit kez­de­ni ve­le. Elő­ze­te­sen ér­te­sül­tek ró­la, hogy a bé­csi an­tant­kép­vi­se­lők megegyez­tek a szo­ciál­de­mok­ra­ta Böhm Vil­mos­sal ab­ban, hogy ha si­ke­rül a Ta­nács­köz­tár­sa­ság békés fel­szá­mo­lá­sa, ők ké­szek elis­mer­ni egy olyan kor­mányt, amely­nek Böhm a mi­nisz­ter­el­nö­ke, szak­szer­ve­ze­ti ve­ze­tők a tag­jai, és ideig­le­nes kor­mány­ként gon­dos­ko­dik va­la­mennyi párt be­vo­ná­sá­ról. Pá­rizs­ban a fran­cia mi­nisz­ter­el­nök, Ge­or­ges Cle­men­ceau ál­tal ve­ze­tett gré­mium – a bé­ke­kon­fe­ren­cia utód­szer­ve­ze­te – er­ről a terv­ről nem nyi­lat­ko­zott egyér­tel­műen, ha­nem azt mond­ta, hogy majd meg­lát­ja, mit tesz ez a bi­zo­nyos Böhm-­kor­mány, és en­nek fé­nyé­ben dönt az elis­me­ré­sé­ről.

Csak­hogy ilyen kor­mány nem jött lét­re. A Peidl ve­zet­te kor­mány­ban (au­gusz­tus 1–6. kö­zött) Böhm Vil­mos ben­ne sem volt, nem­hogy ve­zet­te vol­na, és a kor­mány tag­jai kö­zött akadt, aki­nek sem­mi kö­ze nem volt a szak­szer­ve­ze­tek­hez, bár nagy­részt va­ló­ban szak­szer­ve­ze­ti ve­ze­tők­ből állt. Min­den­e­set­re ezt a for­má­ciót a szö­vet­sé­ges ve­ze­tők nem is­mer­ték el, bár er­re ide­jük sem igen lett vol­na, mi­vel a már be­vo­nult ro­mán egy­sé­gek hát­tér­tá­mo­ga­tá­sá­val a Peidl-­kor­mányt meg­dön­töt­te egy kis kom­man­dó, az ezt kö­ve­tően lét­re­jö­vő új kor­mányt vi­szont for­má­li­san Habs­burg Jó­zsef ki­rá­lyi her­ceg ne­vez­te ki. Habs­bur­got azon­ban a pá­ri­zsi urak az új ma­gyar kor­mány kör­nyé­kén sem kí­ván­tak lát­ni, kö­vet­ke­zés­kép­pen ezt a kor­mányt sem is­mer­ték el.

A hely­ze­tet to­vább bo­nyo­lí­tot­ta, hogy Ro­má­nia sem­mi­lyen fel­ha­tal­ma­zá­st nem kapott Bu­da­pest meg­szál­lására, ám az is világos volt, hogy a köz­ren­det va­la­ki­nek mégis­csak fenn kel­lene tar­ta­nia. A ma­gyar had­erő a Du­nán­tú­lon, a ro­má­nok a fő­vá­ros­ban, a kor­mányt nem le­het elis­mer­ni, ráadá­sul nincs is be­fo­lyá­sa az ese­mé­nyek­re. Mit le­het ten­ni? A „megol­dást” ab­ban ta­lál­ták meg Pá­rizs­ban, hogy ki­küld­tek egy bi­zott­sá­got in­for­má­ció­szer­zés cél­já­ból. (A kü­lön­fé­le tisz­ti és ci­vil bi­zott­sá­gok hely­szín­re kül­dé­se tény­fel­tá­ró feladat­tal ek­ko­ri­ban jött di­vat­ba.)

Vé­gül egy négy­ta­gú tá­bor­no­ki bi­zott­ság ér­ke­zett Bu­da­pest­re, amely azon­ban nem avat­koz­ha­tott be­le az ese­mé­nyek­be, ha­nem ki­zá­ró­lag meg­fi­gye­lés­re kel­lett szo­rít­koz­nia. Más feladat­tal meg­bíz­va a brit Geor­ge Gor­ton már amúgy is Bu­da­pes­ten tar­tóz­ko­dott, ezért lo­gi­kus volt, hogy ma­rad­jon is ott, és kép­vi­sel­je Nagy-B­ri­tan­niát. Fran­ciaor­szág ne­vé­ben Je­an Cé­sar Gra­zi­a­ni, Olaszor­szág kép­vi­se­le­té­ben Er­ne­sto Mom­bel­li tá­bor­nok ér­ke­zett, az USA-t Harry Hill Band­holtz tá­bor­nok kép­vi­sel­te. A bi­zott­ság hi­va­ta­lo­san au­gusz­tus 13-án kezd­te meg te­vé­keny­sé­gét, amely­nek két lé­nye­ges vo­na­la raj­zo­ló­dott ki. 

A tá­bor­no­kok szisz­te­ma­ti­ku­san til­ta­koz­tak a ro­mán meg­szál­ló csa­pa­tok fosz­to­ga­tá­sa el­len. A ro­mán had­se­reg „jó­vá­té­tel” cí­mén nem csak vas­úti gör­dü­lő­anya­got vitt ki az or­szág­ból, ha­nem – ahogy a ma­gya­rok szok­ták mon­da­ni – „forró ma­lom­kő” ki­vé­te­lé­vel min­dent, amit ér­té­kes­nek tar­tot­t. Elő­sze­re­tet­tel ra­bol­tak mű­kin­cse­ket. A ma­gyar köz­élet el­ső­sor­ban az ame­ri­kai Band­holtz tá­bor­nok til­ta­ko­zá­sá­ról ér­te­sült, mi­vel ő oly­kor lát­vá­nyos fel­lé­pé­sek­re is vál­lal­ko­zott, a va­ló­ság­ban azon­ban a négy tá­bor­nok egyetér­tett ab­ban, hogy a rab­lást le kell ál­lí­ta­ni. Szá­mos Pá­rizs­ba kül­dött je­len­tést kö­zö­sen ír­tak alá, és egyen­kén­ti sa­ját je­len­té­sük ez­zel össz­hang­ban állt.

A tá­bor­no­ki bi­zott­ság má­sik fon­tos fel­lé­pé­sé­re ak­kor ke­rült sor, ami­kor Pá­rizs­ban vizs­gál­ni kezd­ték a cseh kez­de­mé­nye­zés alap­ján tett fran­cia ja­vas­la­tot, hogy a rend­te­rem­tés ér­de­ké­ben küld­je­nek Ma­gyaror­szág­ra nem­zet­kö­zi fegy­ve­res erőt, amely­ben cseh(szlo­vák) és ro­mán egy­sé­gek is he­lyet kap­ná­nak. A tá­bor­no­kok két­ség­te­le­nül azon tör­ték a fe­jü­ket, hogy miu­tán egyet­len szö­vet­sé­ges kor­mány sem akar Ma­gyaror­szág­ra ka­to­ná­kat kül­de­ni, hon­nan ve­gyék azt a fegy­ve­res erőt, amely a rend biz­to­sí­tá­sá­ra egyál­ta­lán al­kal­mas, il­let­ve a ro­mán egy­sé­gek ki­vo­nu­lá­sát kö­ve­tően szol­gá­lat­ba lép­het. A Nem­ze­ti Had­se­reg fel­ké­szült­sé­gét és ki­kép­zé­sét ere­de­ti­leg nem tar­tot­ták meg­fe­le­lő­nek, ezért azon vol­tak, hogy mi­nél na­gyobb lét­szám­ban von­ják össze a szét­hul­lott csend­őr­ség és rend­őr­ség em­be­reit, és ad­ja­nak fegy­vert a ke­zük­be. (Ké­sőbb többnyire, de nem tel­je­sen, va­ló­ban ez tör­tént, és a fegy­ve­rek nagy ré­szé­ről an­tant­tisz­tek gon­dos­kod­tak.) A cseh és ro­mán egy­sé­ge­ket ma­gá­ban fog­la­ló nem­zet­kö­zi rend­te­rem­tő csa­pat ter­vét a tá­bor­no­kok ir­tó­za­tos bal­fo­gás­nak mi­nő­sí­tet­ték, és a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban til­ta­koz­tak el­le­ne. Sze­ren­csé­re nem is lett be­lő­le sem­mi, Ste­phen Je­an Ma­rie Pi­chon fran­cia kül­ügy­mi­nisz­ter – hiá­ba eről­tet­te – az öt­let­tel vé­gül ma­gá­ra ma­radt. Ami­kor el­ső ku­dar­ca után is­mét elő­vet­te az öt­le­tet – ek­kor már ki­zá­ró­lag cseh, ro­mán és dél­szláv erők be­vo­ná­sát ja­va­sol­va –, ter­ve már Pá­rizs­ban meg­bu­kott.

Mi­vel a fran­cia kor­mány­nak nem volt to­váb­bi ja­vas­la­ta a ma­gyar hely­zet megol­dá­sá­ra, az ame­ri­kai kép­vi­se­lő, Frank Lyon Polk pe­dig el­ső­sor­ban az­zal fog­lal­ko­zott, hogy a ro­mán kor­mányt vissza­vo­nu­lás­ra kény­sze­rít­se, dip­lo­má­ciai te­kin­tet­ben az an­go­lok nyo­mul­tak elő­re, és elér­ték, hogy egy brit dip­lo­ma­tát, Sir Geor­ge Cler­kot küld­jék tár­gyal­ni Bu­ka­rest­be és Bu­da­pest­re. Clerk el­ső út­ja azon­ban nem ho­zott ered­ményt. Már csak azért sem na­gyon hoz­ha­tott, mert a mi­nisz­ter­el­nö­ki poszt­­­já­ról ép­pen le­mon­dó Ion C. Bră­tianu­val tár­gyalt, aki ráadá­sul az­zal kez­dett fe­nye­ge­tőz­ni, hogy azon­nal ki­von­ja Bu­da­pest­ről a ro­mán csa­pa­to­kat, és ak­kor néz­he­tik a nagy­ha­tal­mak, hogy ki tart­ja ott fenn a ren­det. 

Pá­rizs­ban be kel­lett lát­ni, hogy a ma­gyar kér­dés csak a ma­gyar erők be­vo­ná­sá­val old­ha­tó meg, ami­hez azon­ban el kell ér­ni va­la­mi­lyen po­li­ti­kai megol­dást, mert más­ként a ma­kacs­ko­dó és gya­nús Fried­rich-­kor­mányt nem le­het tá­vo­zás­ra bír­ni. Friedrich to­váb­bi te­vé­keny­sé­ge alap­ján nem le­het el­dön­te­ni, hogy va­jon eb­ben az idő­ben ő va­ló­ban le­gi­ti­mis­ta volt-e, min­de­n­eset­re an­nak lát­szott. A Habs­burg-u­ra­lom visszaál­lí­tá­sát vi­szont nem­csak a Ma­gyaror­szág­gal szom­szé­dos ál­la­mok po­li­ti­kai ve­ze­tői lát­ták ma­guk­ra néz­ve a leg­na­gyobb ve­szély­nek, de ilyes­faj­ta megol­dás­sal a „na­gyok” sem szim­pa­ti­zál­tak. Me­re­ven el­le­nez­te a brit kül­ügy­mi­nisz­té­rium, az USA pá­ri­zsi kép­vi­se­le­te, ta­lán csak a fran­cia kö­rök egy ré­sze volt ke­vés­bé me­rev e kér­dés­ben. 

Nö­vek­vő bi­za­lom 

Geor­ge Clerk 1919 ok­tó­be­ré­ben újabb meg­bí­zást ka­pott ar­ra, hogy Bu­da­pes­ten Friedrich be­vo­ná­sá­val al­kud­jon ki egy szé­les koa­lí­ciós kor­mányt, vagy ha Fried­rich­hel ez nem old­ha­tó meg, ak­kor ma­ga tár­gyal­jon a töb­bi párt­tal a koa­lí­ciós kor­mány megala­kí­tá­sá­ról. Clerk elein­te pesszi­mis­ta je­len­té­se­ket és táv­ira­to­kat kül­döz­ge­tett, mi­vel a mi­nisz­ter­el­nök­kel nem tu­dott zöld ág­ra ver­gőd­ni, de ok­tó­ber má­so­dik he­té­ben már bi­za­ko­dó volt. Úgy lát­ta, hogy a nyug­ta­lan­ság csök­ken Bu­da­pes­ten, és hitt ab­ban, hogy a ro­mán ki­vo­nu­lás biz­to­sí­tá­sát a ma­gyar ka­to­nai, csend­őri és rend­őri erők se­gít­sé­gé­vel na­gyobb koc­ká­zat nél­kül le le­het bo­nyo­lí­ta­ni. No­vem­ber 9-i je­len­té­sé­ben – a ko­ráb­bi in­for­má­ciók­kal el­len­tét­ben – már azt ír­ta, hogy a leg­job­ban a Hor­thy ve­zet­te ka­to­na­ság­ban bí­zik. Hang­sú­lyoz­ta, hogy a tá­bor­no­ki bi­zott­ság tag­jai is egyetér­te­nek ve­le ab­ban, hogy Hor­thy be­csü­le­tes, őszin­te és ha­tal­mat gya­ko­rol a had­se­reg fe­lett. Ek­kor a dip­lo­ma­ta már re­mény­ke­dett a megol­dás­ban.

Hor­thy Mik­lós el­ső ki­fe­je­zett an­tant­tá­mo­ga­tó­ja te­hát Clerk volt, akit a szö­vet­sé­ges ka­to­nai bi­zott­ság tag­jai is tá­mo­gat­tak. A fran­cia tá­bor­nok ese­té­ben el­vi­leg eb­ben ké­tel­ked­ni le­het­ne, ha nem kül­dött vol­na ő ma­ga is je­len­tést a Hor­thy­val va­ló ta­lál­ko­zá­sá­ról, amely­ben nem tit­kol­ta szim­pá­tiá­ját. Az ame­ri­kai, az an­gol és az olasz tá­bor­nok ki­fe­je­zet­ten Hor­thy párt­já­ra állt. Idő­köz­ben a győz­tes ha­tal­mak ideig­le­nes pol­gá­ri meg­bí­zot­ta­kat küld­tek Bu­da­pest­re, aki­ket „fő­biz­to­sok­nak” ne­vez­tek el. (Kö­ve­tet nem küld­het­tek, mi­vel a bé­ke­szer­ző­dés aláírá­sá­ra nem ke­rült sor, és ad­dig Magyaror­szág nem­zet­kö­zi jo­gi szem­pont­ból nem is lé­te­zett.) A fő­biz­to­sok kö­ré­ben a leen­dő kor­mány­zó a brit ki­kül­dött, Sir Tho­mas Be­au­mont Hoh­ler sze­mé­lyé­ben igen­csak hat­ha­tós tá­mo­ga­tó­ra tett szert. 

Ez­zel egyide­jű­leg a Pá­rizs­ban to­vább­ra is rend­sze­re­sen ta­nács­ko­zó szö­vet­sé­ges ve­ze­tők nyo­mást gya­ko­rol­tak a ro­mán kor­mány­ra, hogy ren­de­zett kö­rül­mé­nyek kö­zött ürít­se ki azt a ma­gyar te­rü­le­tet, ame­lyet a leen­dő bé­ke­szer­ző­dés szö­ve­ge nem szán Ro­má­niá­nak. Ka­to­nai köz­re­mű­kö­dés­sel annyit el is ér­tek, hogy a ro­mán kor­mány vál­lal­ta a fő­vá­ros kiürí­té­sét és had­se­re­ge vissza­vo­ná­sát a Ti­sza vo­na­láig.

A fő­vá­ros átadá­sá­nak, át­vé­te­lé­nek for­ga­tó­köny­vét csak hiá­nyo­san si­ke­rült ed­dig megis­mer­ni. Az biz­tos, hogy az il­le­té­kes szö­vet­sé­ges ka­to­nai szer­vek a Le­hár An­tal ál­tal meg­szer­ve­zett ala­ku­la­tok­nak, va­la­mint a csend­őr­ség­nek és a rend­őr­ség­nek szán­ták a fő­sze­re­pet, de hoz­zá­já­rul­tak Hor­thy és a Nem­ze­ti Had­se­reg dísz­be­vo­nu­lá­sá­hoz is. Ez­zel a gesz­tus­sal megala­poz­ták Hor­thy Mik­lós to­váb­bi po­li­ti­kai kar­rier­jét. 

No­vem­ber 14-én Le­hár csa­pa­tai a ro­má­nok nyo­má­ban jár­va lé­pés­ről lé­pés­re ha­lad­tak át a hi­da­kon, fog­lal­ták el a lak­ta­nyá­kat, va­la­mint más fon­tos góc­pon­to­kat (pos­ta, táv­ír­da, vas­útál­lo­más). A fő­vá­ros át­vé­te­le min­den at­ro­ci­tás nél­kül egy nap le­for­gá­sa alatt meg­tör­tént. Ezt Bu­da­pest la­kói­nak nagy több­sé­ge úgy­szól­ván nem is ér­zé­kel­te. Ez­zel szem­ben két nap múl­va, ha nem is nagy, de rend­kí­vül lel­kes ün­nep­lés­ben ré­sze­sült a Nem­ze­ti Had­se­reg élén be­vo­nu­ló Hor­thy Mik­lós. Azok a pes­tiek, aki­ket a fő­ve­zér meg­rótt a vö­rö­su­ra­lom miatt, min­de­ne­set­re tá­vol ma­rad­tak. A hí­res fe­hér ló, a mon­da­be­li egy­ko­ri fe­hér ló utó­da, ek­kor kezd­te meg kar­rier­jét, hogy a ké­sőbb kiala­ku­ló Hor­thy-nim­busz köz­pon­ti alak­já­vá vál­jon.

Mindazonál­tal Clerk még min­dig na­gyon ne­héz hely­zet­ben volt. Ő ma­ga en­nek okát ab­ban lát­ta, hogy Friedrich nem le­gi­ti­miz­mu­sa, ha­nem an­ti­sze­mi­tiz­mu­sa ré­vén tu­dott ma­ga mö­gé ren­dez­ni egy ha­tal­mas tá­bort, kö­vet­ke­zés­ké­ppen a szé­les körben érzékelhető zsi­dó­el­le­nes han­gu­lat miatt ne­héz volt ve­le szem­be­száll­ni és rá­ven­ni a koa­lí­ciós kor­mány lé­te­sí­té­sé­re. Ráadá­sul – vél­te a tár­gya­ló – Fried­rich ab­ban bí­zik, hogy az ő kor­mány­zá­sát ki­zá­ró­lag a fran­cia po­li­ti­ka el­len­zi, a fran­ciák azon­ban sze­rin­te ha­ma­ro­san meg­buk­nak, és győz az an­gol irány­vo­nal, amely őt va­ló­já­ban tá­mo­gat­ja. A dip­lo­ma­ta et­től kezd­ve azon dol­go­zott, hogy Friedrich tá­bo­rá­nak (Ke­resz­tény Nem­ze­ti Egye­sü­lés Párt­ja – KNEP) meg­kí­mé­lé­se fe­jé­ben a párt ve­ze­tői já­rul­ja­nak hoz­zá a mi­nisz­ter­el­nök le­mon­dá­sá­hoz. 

Me­rész el­kép­ze­lés volt, de be­jött. A mi­nisz­ter­el­nök tár­sai cser­ben­hagy­ták ve­zé­rü­ket, és hoz­zá­já­rul­tak egy Fried­rich nél­kü­li koa­lí­ció megala­kí­tá­sá­hoz, ter­mé­sze­te­sen az­zal a fel­té­tel­lel, hogy a mi­nisz­ter­el­nök az ő kö­reik­ből ke­rül ki. Mi­vel jobb megol­dá­si mó­dot a töb­bi párt­ve­ze­tő sem ta­lált, lét­re­jö­he­tett Hu­szár Ká­roly kor­má­nya, amely­ben ha­d­ügy­mi­nisz­ter­ként Friedrich is he­lyet fog­lalt. Clerk no­vem­ber 27-én Cle­men­ceau-nak cím­zett táv­ira­tá­ban is­mer­tet­te a fej­le­mé­nye­ket. A hely­zet vá­zo­lá­sát kö­ve­tően el­mond­ta, hogy Friedrich az ő tá­jé­koz­ta­tá­sa nél­kül össze­hí­vott egy tár­sa­sá­got a po­li­ti­kai hely­zet meg­vi­ta­tá­sa és sa­ját ma­ra­dá­sá­nak biz­to­sí­tá­sa cél­já­ból, ő azon­ban – er­ről mégis ér­te­sül­ve – megelőz­te, és sa­ját ma­ga kez­de­mé­nyez­te a tár­gya­lást. Itt is­mer­tet­te ja­vas­la­tát, s vé­gül si­ke­rült meg­győz­nie Fried­rich hí­veit is, hogy Ma­gyaror­szág­nak min­den­kép­pen bé­két kell köt­nie. El­fo­gad­ták, hogy új mi­nisz­ter­el­nö­köt kell ki­je­löl­ni, és már csak ah­hoz ra­gasz­kod­tak, hogy az új mi­nisz­ter­el­nö­köt az ő párt­juk­ból vá­lasszák ki. No­ha a több­ség elein­te Ap­po­nyi Al­bert gróf je­lö­lé­sét tá­mo­gat­ta, vé­gül min­den­ki be­leegye­zett, hogy a koa­lí­ciós kor­mány élé­re Hu­szár Ká­roly ke­rül­jön.

Clerk az egek­be di­csé­ri a ta­ní­tó­ból lett, sze­rin­te „ki­me­rít­he­tet­len erő­vel” és „nagy jel­lem­mel” ren­del­ke­ző fia­tal­em­bert, Hu­szárt, akit egyéb­ként az or­szág alig is­mert, majd hang­sú­lyoz­za, hogy a si­ker két fér­fiú be­fo­lyá­sá­nak kö­szön­he­tő. A két fér­fi Ap­po­nyi és Hor­thy el­len­ten­ger­nagy. Ap­po­nyi­val kap­cso­lat­ban Clerk meg­jegy­zi: „A kö­rül­mé­nyek iró­niá­ja foly­tán a gróf­nak […] ép­pen legádá­zabb el­len­fe­lei, a szo­ciál­de­mok­ra­ták aján­lot­ták föl – be­csü­le­tes­sé­gé­be és ha­za­fi­sá­gá­ba ve­tett bi­zal­muk szem­be­szö­kő je­léül – e tisz­tet, amely­nek vi­se­lé­sé­ben ép­pen az a ke­resz­tény–nem­ze­ti tö­mö­rü­lés aka­dá­lyoz­ta meg, amely­nek egész éle­te so­rán elis­mert kép­vi­se­lő­je volt.” Ap­po­nyi en­ge­dé­keny­sé­ge tet­te le­he­tő­vé Hu­szár elis­me­ré­sét. Ez a di­csé­ret el­tör­pül ah­hoz a dics­him­nusz­hoz ké­pest, ame­lyet a dip­lo­ma­ta Hor­thy Mik­lós­ról zen­gett. Ígé­re­tei­hez hí­ven, az ál­lam szol­gá­ja­ként cse­le­ke­dett, és be­fo­lyá­sát ar­ra hasz­nál­ta fel, hogy min­den­kit meg­győz­zön, „Ma­gyar­or­szág szá­má­ra egyet­len út ma­radt: tel­je­sí­te­ni a szö­vet­sé­ge­sek kí­ván­sá­gait”. 

Kon­szen­zu­sos je­lölt

Hor­thy előtt ek­kor már meg­nyílt az út. Az újon­nan ala­kult, Hu­szár Ká­roly ve­zet­te koa­lí­ciós ka­bi­net kiír­ta a vá­lasz­tá­so­kat, ame­lye­ket az ál­ta­lá­nos vá­lasz­tó­jog szel­le­mé­ben meg is tar­tot­tak, és összeült a Nem­zet­gyű­lés, amely­ben a „csiz­má­sok”, azaz a kis­gaz­dák sze­rez­tek kis több­sé­get. Mi­vel ők szin­te ki­vé­tel nél­kül Habs­burg-el­le­ne­sek vol­tak, Hor­thy esé­lyei to­vább nö­ve­ked­tek. A Hor­thy kö­rül gyü­le­ke­ző tisz­ti tár­sa­ság azon­ban ezt nem lát­ta ele­gen­dő­nek, s az adott kor­szak­ban Ma­gyaror­szá­gon még is­me­ret­len, szé­les kö­rű kam­pány­ba kez­dett. A fő­vá­rost és a na­gyobb vá­ro­so­kat elárasz­tot­ták a Hor­thyt tá­mo­ga­tó pla­ká­tok, agi­tá­to­rok jár­ták a há­za­kat, táv­irat­kül­dé­si kam­pányt ger­jesz­tet­tek, amely­nek so­rán tör­vény­ha­tó­sá­gok és egy­sze­rű em­be­rek kö­ve­tel­ték Hor­thy meg­vá­lasz­tá­sát.

Elein­te tisz­tá­zat­lan volt, hogy mi­vé is kel­le­ne Hor­thy Mik­lóst meg­vá­lasz­ta­ni. A ki­rállyá vá­lasz­tás nemigen jö­he­tett szó­ba, mi­vel az or­szág­nak volt ki­rá­lya, még ha IV. Ká­roly le is mon­dott ki­rá­lyi jo­gai gya­kor­lá­sá­ról, és nem volt ta­ná­csos nyíl­tan szem­be­ke­rül­ni az egyelő­re nem je­len­ték­te­len kar­lis­ta tá­bor­ral. Ezért fel­me­rült, hogy az or­szág vá­lasszon „ná­dort” ma­gá­nak, de vé­gül va­la­ki­nek az a sze­ren­csés öt­le­te tá­madt, hogy tör­té­ne­lmi min­tá­kat kö­vet­ve, ad­dig is, amíg a nem­zet­nek is­mét le­het ki­rá­lya, bi­zony­ta­lan idő­re, ideig­le­ne­sen vá­lassza­nak kor­mány­zót. 

Eb­ben az idő­ben már nem mű­kö­dött az or­szág­ban kül­föl­di meg­bí­zott, aki­nek je­len­té­sei­ből tá­jé­ko­zód­hat­nánk a tár­gya­lá­sok­ról, ame­lye­ket a párt­ve­zé­rek a kor­mány­zó­vá­lasz­tás­ról és a fel­ha­tal­ma­zás szö­ve­gé­ről foly­tat­tak. Jegy­ző­köny­vek sem vál­tak is­mert­té. Így csak annyit tu­dunk, hogy ki­dol­goz­ták a vo­nat­ko­zó tör­vény­ja­vas­lat szö­ve­gét, és azt a belügy­mi­nisz­ter, Be­nicz­ky Ödön tár­gyal­ta meg a je­lölt­tel. A Hor­thy­ra ala­po­zott megol­dás­sal – né­mi el­len­ke­zést és vi­tát kö­ve­tően – mind a KNEP, mind a kis­gaz­da ve­zér­kar egyetér­tett.

Hor­thy meg­vá­lasz­tá­sát elő­se­gí­tet­te, hogy a bu­da­pes­ti brit fő­meg­bí­zott, Hoh­ler kez­de­mé­nye­zé­sé­re a pá­ri­zsi bé­ke­kon­fe­ren­cia utód­szer­ve­ze­te, ame­lyet ek­ko­ri­ban Nagy­kö­ve­tek Kon­fe­ren­ciá­já­nak hív­tak, ha­tá­ro­zat­ban rög­zí­tet­te: az ér­de­kelt nagy­ha­tal­mak nem já­rul­nak hoz­zá ah­hoz, hogy a ma­gyar ko­ro­nát egy Habs­burg vi­sel­hes­se. Ráadá­sul ezt az ál­lás­pon­tot he­ve­sen tá­mo­gat­ták a cseh­szlo­vák, dél­szláv és ro­mán po­li­ti­kai kö­rök is. 

Ezek után a már­cius 1-jei ese­mény pusz­ta for­ma­li­tás­nak tűnt. A Nem­zet­gyű­lés elé ezen a na­pon ke­rült az I. sz. tör­vény­cikk, amely a Ma­gyaror­szág kor­mány­zó­já­nak meg­vá­lasz­tá­sa cí­met vi­sel­te. Az el­ter­jedt hí­resz­te­lés­sel el­len­tét­ben Hor­thyt nem „köz­fel­kiál­tás­sal”, ha­nem – min­den kül­ső nyo­más­gya­kor­lás nél­kül – tit­kos sza­va­zás­sal vá­lasz­tot­ták meg, mindössze hét el­len­sza­va­zat­tal. Ezt kö­ve­tően in­dult a kül­dött­ség a Gel­lért Szál­ló­ba, hogy Hor­thyt for­má­li­san fel­kér­je s az Or­szág­ház­ba kí­sér­je az es­kü­té­tel­re.

A hí­res épü­let azon­ban a szo­ká­sos­tól el­té­rő ké­pet mu­ta­tott. Ka­to­na­tisz­ti kor­don vet­te kö­rül, a fő­be­já­rat lép­cső­jén tisz­tek áll­tak, egyen­ru­há­sok so­ra­koz­tak a fo­lyo­só­kon, és ju­tott be­lő­lük né­hány az ülés­te­rem­be is. A fen­tiek alap­ján mond­hat­juk, hogy ez az erő­fi­tog­ta­tás tö­ké­le­te­sen fe­les­le­ges volt, hi­szen a meg­vá­lasz­tás­hoz egyéb­ként sem fért két­ség, s az azt el­dön­tő sza­va­zás már meg is tör­tént. Nem le­het bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a kü­lö­nít­mé­nye­sek ak­ció­ját Hor­thy ren­del­te el, de ki­zár­ni sem le­het. Ő ugyan utó­lag tud­ni sem akart e fel­vo­nu­lás­ról, mégis megala­po­zot­tan ál­lít­ha­tó, hogy fű­ző­dött hoz­zá ér­de­ke. Ér­de­ke volt, hogy gesz­tust te­gyen leg­hű­sé­ge­sebb kö­ve­tői­nek, akik a ma­guk mód­ján elő­se­gí­tet­ték a si­ke­rét. E szem­pont­ból Hor­thy gesz­tu­sa na­gyon ha­son­lí­tott ah­hoz, ame­lyet ké­sőbb, 1922. ok­tó­ber vé­gén Mus­so­li­ni tett a fe­ke­te­in­ge­sek­nek, ami­kor mi­nisz­ter­el­nö­ki ki­ne­ve­zé­se után en­ge­dé­lyez­te fel­vo­nu­lá­su­kat Ró­ma fő út­vo­na­lán. Er­re sem volt sem­mi szük­ség.

Ez­zel Hor­thy sem­mit sem koc­káz­ta­tott, hi­szen már meg­vá­lasz­tot­ták, ez­zel szem­ben az ak­ciót alkalmas­nak vél­het­te to­váb­bi kö­ve­te­lé­sei nyo­ma­té­ko­sí­tá­sá­ra. Kö­ve­te­lé­seit va­ló­ban elő is ad­ta. Ki­je­len­tet­te, hogy az es­küt nem te­szi le ad­dig, amíg e kö­ve­te­lé­sek nem tel­je­sül­nek. Az ezt kö­ve­tően le­zaj­lott egyez­te­tés­ről megint csak nem ma­radt fenn írá­sos for­rás, de az bi­zo­nyos, hogy a leen­dő kor­mány­zó elér­te kö­ve­te­lé­sei egy ré­szé­nek pót­ló­la­gos el­fo­ga­dá­sát egy úgy­ne­ve­zett „no­vel­la” for­má­já­ban. 

Meg­tör­tént va­la­mi, ami a ko­ráb­bi Ma­gyaror­szá­gon el­kép­zel­he­tet­len lett vol­na. A ki­rály­ság for­má­lis fenn­tar­tá­sa mel­lett az or­szág el­ső em­be­re egy kö­zép­ne­me­si szár­ma­zá­sú re­for­má­tus ka­to­na­tiszt lett. Ilyen idők jár­tak. A vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tően a tár­sa­dal­mak sok­kal mé­lyebb ré­te­gei­ből is ke­rül­tek a po­li­ti­ka élé­re em­be­rek, és az ő ér­ke­zé­sük még meg­le­pőbb és vá­rat­la­nabb volt.