75 éve, 1947. február 10-én írták alá a 2. világháborút Magyarország és a győztes hatalmak között lezáró, elsősorban a szovjet érdekeket kiszolgáló párizsi békeszerződést.
A párizsi békével (amelyet hazánk mellett a vesztes oldalon Olaszország, Románia, Bulgária és Finnország írt alá) felborult a háború lezárásának logikus sorrendje. A „csatlós” államok ügyét tárgyalták először, míg az osztrák államszerződés megkötésére 1955-ig, a végleges német rendezésre pedig 1990-ig, a hidegháború végéig kellett várni.
Átfogó békekonferencia híján végül beteljesedett Sztálin híressé vált jóslata: „Ez a háború nem olyan, mint a régiek; aki elfoglal egy területet, az arra saját társadalmi rendszerét is rákényszeríti. Mindenki addig terjeszti ki saját rendszerét, ameddig a hadserege eljut.”
Magyarország a második világháború lezárásából annak talán legnagyobb veszteseként került ki. A Trianon után visszaszerzett területek mindegyikét elvesztette, az ország gazdasági kapacitását jóval meghaladó jóvátételi kötelezettséggel sújtották, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségnek a német lakossággal azonos atrocitásokkal kellett szembenéznie, s mindezt tetőzte a szovjet megszállás állandósulása, amellyel az ország függetlenségének lehetősége egészen a rendszerváltásig szertefoszlott.
De miért részesült súlyosabb büntetésben Magyarország, mint a győztesek legfőbb ellensége, Németország? Milyen megtorlás várt a magyarságra a szomszédos országokban a háború után? És milyen mértékben sikerült Sztálinnak eredeti elképzelését érvényesítenie hazánk sorsáról?
Fedezze fel a válaszokat a legújabb Rubiconban!
Milyen formában szeretne olvasni?
