Nürnberg árnyéka

A háború természete a pusztítás, a jog ezt igyekszik korlátozni. Béke idején az államok kötelesek egymásnak a legtöbb jót, háborúban a legkevesebb rosszat tenni, állapította meg a nemzetközi jog egyik klasszikusa. A középkorban a lovagi szellem szolgált a kegyetlenség korlátozásának alapjául, a modern időkben pedig az a Jean-Jacques Rousseau által megfogalmazott tétel, miszerint a háború nem egyének, hanem államok közötti viszony, amelyben az egyének nem mint emberek, hanem mint katonák ellenségei egymásnak. A katonák a fegyveres konfliktust vívó államok ügynökei a háborúban, ha sebesültek, betegek, hadifoglyok, elveszítik harcoló státusukat, tehát védelmet kell élvezniük, csakúgy, mint a békés polgári lakosságnak. A 19–20. század folyamán számos nemzetközi egyezmény született Hágában és Genfben ennek a védelemnek a biztosítására. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a Hágában és Genfben felállított szabályok megsértőit saját államuk fogja megbüntetni. Erre azonban a hadsereg harci moráljának és presztízsének álságos érdekeire hivatkozva ritkán került sor.

A második világháború során, 1943 októberében Moszkvában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió külügyminiszterei nyilatkozatot adtak ki, amelyben kimondták, hogy a háborús főbűnösöket közösen, egy nemzetközi törvényszék előtt vonják felelősségre. 1945 augusztusában Londonban ugyanők szerződést kötöttek az európai tengelyhatalmak háborús főbűnöseinek megbüntetéséről. Ez a szerződés volt a nürnbergi per alapja. A japán háborús bűnösöket elítélő tokiói eljárásra a Japánt megszálló seregek vezérkari főnökeinek 1946. januári döntése alapján került sor, amelynek alapvető elvei megegyeztek a londoni egyezményével.

A győztesek szándéka a vesztesek háborús bűnöseinek felelősségre vonása volt. A második világháború során a náci Németország által elkövetett szisztematikus népirtás és a polgári személyekkel, hadifoglyokkal szembeni barbár cselekmények, továbbá a japán hadsereg szörnyű kegyetlenkedései morálisan is megalapozták a bűnösökkel szembeni eljárást. Kétségtelen azonban, hogy a morális alapot tovább erősítette volna semleges államok polgárainak – vagy közismert antináci, antimilitarista német, illetve japán személyeknek – a bevonása az eljáró nemzetközi törvényszék munkájába. Ugyancsak ilyen hatása lett volna, ha legalább szimbolikusan a saját államuk hadbírósága perbe fogott volna néhány szövetséges katonai vezetőt. (Az angolszász szövetségesek nyilvánvalóan súlyosan megsértették a háború szokásait és törvényeit a Hamburg és Drezda elleni légi csapásokkal, a Katyn környékén elkövetett tömeggyilkosságot pedig a Szovjetunió csupán a