A csodafegyver

Goebbels propagandaminiszter tisztában volt azzal, hogy a rendszernek a helytállás erősítése érdekében szüksége van a csodafegyver propagandájára, de azzal is, hogy a megtorlás fogalmát nem lehet lejáratni. Ezért propagandaapparátusának fékezésére kényszerült. Speer 1944. szeptember közepén egyenesen Hitlerhez fordult, akit óvott a túlhajtott propagandától. Hitler állítólag négyszemközt igazat adott neki, de mégsem akart lemondani a csodafegyver propagandájáról. Mivel a repülőbombák és rakéták bevetésük so­rán csak korlátozott sikert értek el, a náci hívek újabb fegyverekre vártak.

Hitler a rakéták bevetését szorgalmazta, ám pontosan felismerte korlátozott ka­tonai jelentőségüket, amíg azokat ha­gyományos robbanófejekkel szerelik fel. Ezért a rakétafegyver és az újonnan kifejlesztett „szuper-robbanóanyag” kombinációjában reménykedett. 1944 közepétől különféle ködös kifejezésekkel beszélt erről. 1944. július 20-án, az ellene elkövetett merénylet után néhány órával Mussolininak a V–2 elnevezésű rakétát említette, amellyel „Londont a földdel teszi egyenlővé”. A magyar Miklós Béla tábornoknak is új megtorló fegyverekről be­szélt: a V–1 repülőbombáról, a V–2 raké­tá­ról, a V–3 szuperágyúról és a V–4-ről. De vajon mit értett utóbbi alatt? 1944. augusztus elején szintén az „új robbanóanyagról” beszélt a román Antonescu marsallnak. Ezt csak akkor alkalmaznák – mondta –, ha egy csapásra véget vetne a háborúnak, mert fennáll a veszély, hogy az ellenség 8-10 hónapon belül szintén rendelkezhet ezzel az anyaggal. „A négy fegyver egyikének olyan erős a hatása, hogy a becsapódási helytől 3-4 kilométeres körben minden emberi életet megsemmisít” – folytatta.

Az SS beavatkozik

Miután 1943. augusztus 18-án éjjel az angol légierő (RAF) közel 600 bombázója megtámadta a peenemündei rakétakísérleti telepet, a Führer-főhadiszálláson megállapodás született a rakétagyártás jövőjéről, s munkamegosztás jött létre a fegyverkezési minisztérium és az SS között. A műszaki kérdésekért továbbra is Speer felelt, a koncentrációs táborok foglyainak foglalkoztatását a rakétagyártásban pedig Himmlerre ruházták, aki az „A4 program” (vagyis a rakétaépítés) különmegbízottjának nevezte ki Hans Kammler építőmérnököt, a Waffen-SS tábornokát. A porosz tiszt típusát megtestesítő, kíméletlen, fanatikus, hideg, számító Kammler kiváló szervezőtehetséggel rendelkezett, s korábban a föld alatti gyárak építését irányította. 

A rakéták tervezése és gyártása a to­vábbiakban három helyszínen folyt: fő gyárát Nordhausen közelében építették ki (álcázása: Mittelwerk, más néven: KZ Dora) föld alatti sziklajáratokban, ahol a 80 km-re fekvő buchenwaldi koncentrációs tábor foglyait dolgoztatták embertelen körülmények között. A rakétafejlesztés Ebensee közelében, Salzburgtól 100 km-re keletre, szintén föld alatti műhelyekben folyt (álcázása: Zement, Südwerk). A kísérleti sorozatgyártás (Ostwerk) pedig a Lengyel Főkormányzóságban, a Bliszna melletti földfelszíni rakétatesztelési területen zajlott.

Az 1944. július 20-án elkövetett Hitler-ellenes merénylet után Himmler lett a tartalék hadsereg főparancsnoka és a szárazföldi hadsereg fegyverkezésének főnöke. Augusztus 6-án Hans Kammlert bízták meg a „V–2 bevethetőségének elérésével”, s ő felelt a rakéták gyártásáért is, de Speer tiltakozása miatt utóbbi megbízását Himmlernek vissza kellett vonnia.

Jóllehet a V–2 rakéta gyártása már 1943 decemberében megkezdődött, mű­szakilag még nem volt kifogástalan állapotban. A tesztelés során kétharmaduk a repülés utolsó szakaszában szétesett, robbanófeje pedig mélyen befúródott a földbe, s ezzel gyengítette a robbanás hatását. Hitler elvesztette türelmét, s a V–2 helyett a V–1 repülőbomba bevetését szor­galmazta. A V–1 első bevetési kísérle­te azonban kudarcba fulladt: a szövetségesek invázióját követő héten, 1944. június 13-án 63, állásból elindított repülőbomba közül csupán 10 hagyta el az indítóállványt, s ezek közül is négy közvetlenül a start után a földbe fúródott. Ezért 1944. augusztus végén le kellett állítani a London elleni bevetéseket. Hitler reményei ismét a V–2 felé fordultak, s a Dora tábor teljes gőzzel dolgozott. Himmler, aki ta­pasztalta a „csodafegyverek” gyengeségeit, kinevezte Kammlert a „sugárfegyverek” megbízottjának is, de ő azokat jelentéktelennek látta, s alig foglalkozott velük.

Rakéták – atomfegyverek hordozójaként?

A hadsereg Kummersdorf helyett rövidesen Usedom szigetén építette ki új kísérleti telepét. 1943-tól sorozatban készültek a birodalom egyes részein az Aggregat 4-ek, melyeket londoni bevetésük után V–2-nek (2. számú megtorló fegyver – Vergeltungswaffe–2) neveztek el. A folyékony hajtóanyaggal működő föld– föld rakéta egyik technikai újdonsága volt, hogy az erős tolóerejű hajtóművet kipörgésgátló rendszerrel látták el. 1942-ben először 80 km magasra, 1945-ben pedig már 200 km magasra emelkedett. Hitler a rakétáról tartott filmbemutató után az eszköz tervezőjét, Wernher von Braunt professzornak nevezte ki. 

Peenemündében 1943 júniusában kül­ső koncentrációs tábor működött, amelynek pincéjében 500 ember összezsúfolva gyártotta a V–2 középső és farokrészét. A karlshageni és a trassenheidei hadifogolytáborban összesen 1400 fogoly és 3000 „keleti munkás” élt, akik Lengyelországból és a Szovjetunióból érkeztek. A bri­­tek 1943. augusztus 17–18. éjjelén a „Hydra akció” keretében megkísérelték le­bombázni a telepet – a légitámadást von Braun egy bunkerben vészelte át. Ezután a németek a rakétagyártást a föld alá telepítették, s berendezték a Harz-hegységben lévő Nordhausen melletti Dora koncentrációs tábort. A Dora körül végül 40 külső tábor alakult. 1944 késő nyarán ide érkezett Wernher von Braun testvére, Magnus von Braun is, aki a giroszkóp, a szervomotorok és a turbószivattyúk fejlesztésével foglalkozott.

Az SS iratai szerint a V–2 gyártása során 12 000 kényszermunkás halt meg – újabb számítások szerint majdnem 20 000 fő –, a bevetése pedig 8000 áldozattal járt. A rakétafegyver előállítása – amelyet találati pontatlansága miatt csak a polgári lakosság ellen lehetett bevetni – így több emberéletet követelt, mint az alkalmazása. Összesen 3000 rakétát indítottak; egyharmadát Londonra, a többit Antwerpenre és Párizsra. Robbanóerejük alig haladta meg egy közepes bombatámadásét, így katonai-stratégiai jelentőségük meglehetősen szerény volt. Inkább lélektani hatásuk lehetett jelentős, mert a légvédelem nem tudta előre jelezni és elhárítani a rakétákat.

Himmler befolyást akart szerezni a V–2 fejlesztésében is, von Braun azonban ezt elutasította, ezért 1944 márciusában a Gestapo letartóztatta. A tudóst haza­árulással vádolták, s csak Speer és Dornberger tábornok közbenjárására engedték szabadon. 1944 októberében, a V–2 nyugati fronton történt bevetését követően viszont a Vaskereszt kardokkal díszített lovagkeresztjével tüntették ki.

Az amerikai csapatok – messze benyomulva a közösen meghatározott szovjet megszállási övezetbe – 1945. április 11-én elfoglalták a Dora tábort. A zsákmányolt 100 darab V–2-es rakétát az Egyesült Államokba szállították, s ezek alkották később az amerikai rakétaprogram alapját. Néhány nappal korábban von Braun és Dornberger tábornok csoportja Hans Kammler parancsára Dél-Németországba, majd az oberammergaui laktanyába költözött. Később a csoport szétvált, von Braun a testvérével együtt a felső-bajorországi Weilheimben keresett menedéket. Mivel útközben gipszkötése kilazult, felkeresték a sonthofeni ma­gán­klinikát. Dornberger a francia hadsereg megérkezése előtt Oberjochba vitette, ahol a peenemündei vezetők csoportját az Ingeburg sporthotelben szállásolták el. Itt töltötték kellemes idő és jó ellátás közepette a háború utolsó napjait.

Felső-Bajorország amerikai megszállása után az angolul beszélő Magnus von Braun 1945. május 2-án néhány tudóstársával együtt jelentkezett az amerikaiaknál, mivel számíthattak érdeklődésükre a német rakéták iránt. Az amerikaiak Garmisch-Partenkirchenbe internálták és kihallgatták a német szakértőket. A nyár folyamán Braunék segítették a nyolctonnányi irat és a rakétarészek elszállítását, nehogy azok a szovjetek kezébe kerüljenek, majd 1945 szeptemberében kisebb csoportjuk az Egyesült Államokba repült. Új hazájuk a Texas állambeli Fort Bliss lett, ahol az amerikai hadsereg felügyelete alatt álltak. 1945–1946 fordulóján még több mint száz peenemündei rakétaszakember érkezett Fort Blissbe. Első feladatuk az amerikai szakértők tájékoztatása volt a V–2 működéséről és építéséről. A szakértők amerikai jelenléte csak 1946 decemberében került nyilvánosságra. 

A V–2 működése

A V–2 a korabeli mérnöki tervezés csúcsát és a legmagasabb technikai színvonalat jelentette. Műszaki paraméterei önmagukért beszéltek. Üresen (a 750 kg-os robbanófejjel együtt) 4,5 tonnát, feltöltött állapotban 12,9 tonnát nyomott. Ebből a főhajtómű üzemanyaga mintegy 8,7 tonnát tett ki – a 75%-os etil-alkohol 3,8 tonnát, a folyékony oxigén 4,9 tonnát nyomott. A rakétamotor tolóereje kb. 20 kN, maximális sebessége 5400 km/h, üzemanyag-fo­gyasztása kb. 130 kg/s, gyorsulása az induláskor 0,9–1 g. Maxi­­­mális repülési magassága 80-100 km, hatótávolsága meghaladta a 320 km-t. A 14 méter magas rakéta a robbanófejből, az irányító- és elektromos rendszerből, az alkohol- és víztartályból, a folyékony­oxigén-tartályból, a turbinából, a hidrogén-peroxid- és kálium-permanganát-tartályból, az üzemanyag-szivattyúból, az égési kamrából, fúvókákból és terelőlapokból állt.

Az indításhoz fel kellett tölteni a rakétát a szükséges folyadékokkal (alkohol, folyékony oxigén, hidrogén-peroxid, permanganát), továbbá az akkumulátorokat. A két darab 27 V feszültségű, egyenként 20 Ah teljesítményű főakkumulátornak fontos szerepe volt, hiszen az indítás után ezek vezérelték az elektromos berendezéseket. A következő lépés a turbina indítása volt. Itt nyolc db, hét liter űrtartalmú tartályt alkalmaztak 32 bar nyomású sűrített levegővel. A turbinába befecskendezték a peroxidot, majd a nagy nyomású levegő a szűrőn, a nyomáscsökkentőn és a biztonsági szelepen keresztül a permanganátot a turbinába juttatta, az így létrejött reakció révén a turbina percenkénti 3800-as fordulatszámra gyorsult, eközben a teljesítménye 580 lóerő volt. Az égésterméket két nyíláson vezették ki. A tur­bina az alkoholt 23, a folyékony oxigént pedig 17,5 bar nyomással préselte az égési térbe, ahol a kettő keveréke 15 bar nyomáson és kb. 2000 Celsius-fokos hőmérsékleten meggyulladt. Az égés következtében létrejövő, mintegy 2000 m/s sebességgel kiáramló gázok tolóereje emelte magasba a rakétát. Az alkoholt nem rögtön és direkt módon fecskendezték be, hanem az üreges részben cirkuláltatták. Ennek a hőcsere miatt volt fontos szerepe, így hűtötték a tüzelőteret és melegítették elő az alkoholt.

 A rakéta irányítását négy belső – a kiáramló gáz vezetésére a fúvóka alatt – és négy külső terelőlap végezte. A vízszintes irányítást végző belső és külső lapok egyszerre, a függőleges repülést vezérlők pedig egymástól függetlenül működtek. A rakétákba giroszkópot építettek be a hossztengely körüli forgás megakadályozására és a vízszintes irányszög beállítására, némelyiknél ezt segédberendezésekkel egészítették ki. Az égési idő szabályozására rádiós vezérlést és/vagy gyorsulásmérőt használtak. A rakétafejbe 750 kg robbanóanyagot építettek be. Az amatol nevű anyag 60%-ban ammónium-nitrátból, 40%-ban TNT-ből állt. Az amatol begyújtásáról több módon is gondoskodtak. Két elektromos gyújtót alkalmaztak – a burkolat elején és a gyújtószerkezet végén – tehetetlenségi szerkezetekkel, valamint az elülsőhöz elektromos érintkezőket is kötöttek. Az egész rendszert pedig akkumulátorral működtették. A kialakítás biztosította a működést gyakorlatilag bármilyen módon és szögben történő becsapódás esetén. Beszereltek még biztonsági kapcsolókat is, ezek célja a rakéta felrobbantása volt üzemzavar, például a hajtómű leállása esetén. 

A V–2 szerkezeti felépítése

Az indítóeszköz tervezésénél a legfőbb szempont a mobilitás volt. Ehhez mint­egy 30-32 járműre volt szükség. Miután a területet megfelelően elrendezték, következett az indítás előkészítése. Első lépésként felállították az indítóállványt és a lángterelőt, majd rögzítették a szállítójárművet. Levették a takaróponyvát, csatlakoztatták a szükséges kábeleket, beszerelték az orrgyújtót, egy kivételével a rögzítőszíjakat leoldották, és elkezdődött a rakéta függőleges helyzetbe állítása emelőmotor és hidraulikus rendszer segítségével. Ez utóbbi művelet 12 percet vett igénybe. Ennek végeztével kioldották az utolsó szíjat is, és ellenőrizték a rendszert. Amennyiben nem találtak hibát, elkezdődött a rakéta feltöltése a szükséges anyagokkal. A feltöltés után a rakétát irányba állították úgy, hogy az indítóállványt elforgatták, majd a fúvókához helyezték a pirotechnikai gyújtót, ehhez pedig elektromos összeköttetést biztosítottak. 

Ezzel tulajdonképpen elő is volt készítve az indítás. Következő lépésként a személyzet biztonságos távolságba vonult. Fülkeként általában páncélozott járműveket használtak; ezekben alakították ki a starthoz szükséges elektromos és rádiós rendszert. Az első kapcsoló megnyomásával megkezdődött a turbina ellátása üzemanyaggal, a turbina beindult, s elkezdődött a hajtóanyag befecskendezése az égéstérbe. Ebben a pillanatban bekapcsolták a pirotechnikai gyújtót, amely begyújtotta az alkohol és folyékony oxigén keverékét, az A4-es pedig megkezdte repülését. Közvetlenül az indítást követő másodpercekben a rakéta sebessége alacsony volt ahhoz, hogy a külső légterelők irányítsák, ezért volt szükség a belső terelőlapokra, amelyek a kiáramló gázt vezették. Miközben a rakéta elhagyta az indítás helyszínét, a giroszkópos rendszer elvégezte az irányszög beállítását. 

A célpont elérését úgy oldották meg, hogy kiszámolták a röppálya hosszát, majd a megfelelő pillanatban leállították a hajtómű üzemanyag-ellátását, így a ra­ké­ta a kijelölt területre zuhant. A motor leállítását rádiós vezérléssel és/vagy gyorsulásmérő alkalmazásával végezték. A re­pülés ezen időszakában történt a rob­banófej élesítése is. Ezután minden kapcsolat megszűnt a kiszolgálószemélyzet és a rakéta között, az A4-es haladt a maga útján.

Az A4-es kétségtelenül a német rakétaprogram csúcsa volt, amely Wernher von Braun vezetésével vált valóra. Bár találati pontatlansága viszonylag nagy volt – a maximális hatótávolságban 50%-os eséllyel találta el a célpont 17 kilométeres körzetét –, ám technikatörténeti szempontból mégis úttörő, egyedülálló a maga korában. 

A források szerint 6000-nél több ké­szült belőle, ebből mintegy 3200 került bevetésre. Egy rakéta előállítási ideje 4000 munkaóra volt, költsége 119 600 birodalmi márka. A rakétákon többféle festést használtak. A kezdeti, elsősorban kísérleti példányokra kétfajta fekete-fehér mintát festettek a követhetőség érdekében. Később ezt kiegészítették a zöld színnel. Ezután 3-5 szín együttes használatával négy különböző terepszínű mintát alkalmaztak. Semmilyen felségjelzés nem került a rakétákra, viszont egyes példányokon voltak rajzolt képek, illetve az alsóbb részeken sorozatszámok.

A Dora-középszárny

Az új létesítmény felépítéséért a gátlástalanságáról ismert Hans Kammler SS-ve­zérőrnagy felelt. Himmler törekvései ellenére a program fő felelőse továbbra is Albert Speer maradt. Már egy héttel a Hitler–Himmler-megbeszélés után kijelölték a föld alatti gyár helyét: a türingiai Nordhausen melletti Kohnstein-hegység alagútrendszerét, amelyben korábban olajat és vegyi fegyvereket raktároztak. A raktár ekkor még mindössze két, egyenként másfél kilométeres alagútból állt, amelyekben sínpárok húzódtak. Az egyik alagút átszelte az egész hegyet.

Az első, 107 fős fogolyszállítmány már 1943. augusztus 28-án megérkezett, hogy a másik alagutat is meghosszabbítsák és a két alagutat kisebb alagutakkal kössék össze. Lebetonozták az alagutat, utat építettek, vágányokat fektettek, újabb kamrákat alakítottak ki, és felállították a nagy gyártósorokat. Min­den munkát a foglyokkal végeztettek, többnyire szállítóeszközök nélkül. Hat héten belül összesen hatezer férfi foglyot irányítottak az építkezésre, nagyrészt oroszokat, lengyeleket és franciákat. Novemberben már nyolcezren dolgoztak a Dorában. Zsidó foglyok csak 1944 nyarán érkeztek a létesítménybe. 

A kezdeti időszakban az SS pokoli körülmények között, éjjel-nappal dolgoztatta a foglyokat. Az alagutat állandóan robbanások rázták meg, mert a sziklákat dinamittal robbantották ki. A levegőt sűrű por töltötte meg, s a levegővétel kínzó gyötrelemmel járt. Mivel mellékhelyiségek és mosdók nem voltak, a foglyok félbevágott olajoshordót használtak latrinának. A kíméletlen munkától többen összeomlottak, s még a latrináig sem tudtak elmenni. Az alagút építésének első hét hónapjában hatezer fogoly halt meg.

Az egymással párhuzamosan futó A és B alagút végül egyenként 1,8 km hosszúságban, 30 méteres magassággal készült el. A két alagutat 46 kisebb járat kötötte össze, amelyek teljes hossza elérte a 20 km-t, összterületük pedig meghaladta a 250 ezer m²-t.

1943 decemberében Albert Speer meglátogatta a középszárnyat, s megdicsérte Kammlert rendkívüli teljesítményéért, hogy „a föld alatti létesítményt két hónap alatt gyárrá alakította, amely példátlan Európában, s még amerikai fogalmakkal sem lehet túlszárnyalni”.

Időközben a peenemündei rakétagyár kutatási és fejlesztési részlegeit széttelepítették az országban. A szélcsatornát a bajor Alpokban fekvő Kochelban építették fel. Az egyes telepek közötti kommunikációs nehézségek ellenére – s a kényszermunkásokkal szembeni példátlan brutalitás közepette – elkezdődött az A4 rakéta további fejlesztése. A Dora 160 méter hosszú szerelőcsarnokában a V–2 rakéták sorozatgyártása 1944 januárjában indult be, majd nyáron megkezdődött a V–1 repülőbombák gyártása is. A Heinkel és a Junkers cég pedig repülőgépeket, illetve repülőgépmotorokat gyártott az alagútban. A foglyoknak csak 1944 tavaszán állították fel a kinti tábort, amellyel életkörülményeik némiképpen javultak.

Hosszabb távon a rakéták valóban forradalmi fegyverek voltak, de néhány ezer darab elenyésző hatással járt volna. Hitler, felismerve ezt, kijelentette: „Ha bevetésre kerül, akkor évente százezret kellene készíteni és kilőni.” A mérnökök tanulmányai azonban kimutatták, hogy ezek a tervek és számok teljesen abszurdak.

Az egy tonna robbanóanyaggal ellátott rakéták ugyan erős lélektani hatást váltottak ki, de nem lehetett háborús fordulatot elérni velük. Így kézenfekvő módon a katonák körében felmerült, hogy a rakétákat tömegpusztító fegyverek hordozóeszközeként kellene alkalmazni.

Mivel az atomfizikusoktól semmiféle jel­zés sem érkezett, hogy túljutottak volna az alapkutatásokon, 1944-ig a rakéták atomrobbanófejekkel történő ellátása nem jött szóba. Diebner folyamatosan informálta a rakétamérnököket az „urángéppel” kapcsolatos munkálatokról. Már nukleáris hajtású repülőgépekről és rakétákról vitáztak, sőt kutatási megbízásokat is kiadtak. A rakétamérnökök kezdettől fogva nagy dimenziókban gondolkodtak, s a későbbi űrhajózás jegyében Rudolph Schubert főmérnök a peenemündei telepen az öt­ezer kilométeres hatósugarú „Amerika-rakétának” 33 mé­ter magas csarnokot akart építeni. A pénz nem számított. 

A Harmadik Birodalom katonai helyzetének drámai romlásával Hitler a távolsági rakéták kísérleti periódusának lerövidítését s gyártásának mielőbbi megkezdését sürgette. Bevethető nagy hatósugarú rakéták sorozatgyártása azonban kiterjedt tervezést és hosszas tesztelést igényelt; nem hónapokra, hanem évekre volt szükség. Wernher von Braun és Dornberger rakétamérnökök tudták ezt, mégis igent mondtak az „Amerika-rakétára”, amelynek projektje 1944 őszétől teljes gőzzel folyt.

Fantáziatervek

Az SS lazítani akart a két rakétamérnök csoportjától való függésen, ezért a Rheinmetall-Borsig cég által épített, Rheinbote típusú rakétát is kipróbálta, amelyet 1–5 kg-os kis atombombák hordozójának szántak. A projekt sorsáról az amerikai hírszerzés sem tudott többet kideríteni. Von Braun később azt mondta: sohasem akarta az atombombát irányított rakétával kombinálni; az atomreaktort csak a V–2 hajtóművének tervezte. De ejtették a tervet, mivel Németországban hiányzott az ehhez szükséges nyersanyag, ez azonban féligazság volt.

Az SS a Skoda-művekben is saját rakétaprojektet épített fel. V–101 tí­pus­jelzéssel 1800 km-es, közepes hatótávolságú ra­kétát fejlesztettek ki. Amikor mindinkább kirajzolódott, hogy a pomerániai és a Keleti-tenger partján lévő kísérleti telepek a Vörös Hadsereg előrenyomulása miatt elvesznek, Kammler előkészítette a kísérletek türingiai folytatását. Az új rakéták kipróbálásának csúcspontjaként 1945. március 16-án egy nagy rakétát lőttek ki a Rudisleben melletti lőszergyár területéről.

Miközben az SS saját rakétaprogrammal kísérletezett, 1944 őszén Peenemündében ismét elővettek egy korábban félretett projektet, az úszó kilövőbázisról indítható rakéták tervét. A Próbapad XII. kódnevet viselő projekt keretében tenger­alattjáróval a célterület közelébe kívántak vontatni egy speciálisan e célra készített úszó alkalmatosságot. A rakéta indításához a tengeralattjárónak a felszínre kellett emelkednie, ezért rendkívül sebezhetővé vált. A sürgősség és titkosság magas fokát az magyarázta, hogy a projekt az amerikai keleti partok elleni támadásra irányult.

1944 végén ismét felbukkantak a szövetséges fővárosok elleni támadások fantáziatervei, amelyekben döntő szerepet játszottak volna a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt rakéták. Végül is ezek a tervek nem jutottak túl a kísérleti és tervezési szakaszon: a tengeralattjárók át­fegyverzését nem lehetett befejezni, a nagy hatósugarú rakéták legjobb esetben is a kipróbálás kezdeti szakaszában voltak; az FBI pedig 1944 decemberében letartóztatta a két német ügynököt, akik a New York elleni támadást koordinálták volna.