Odoaker lesz Itália királya

Szerző: Tarján M. Tamás

476. augusztus 22-én vette fel az itáliai királyi címet a szkír törzsből származó Odoaker (ur. 476-493), a Nyugatrómai Birodalom legerősebb germán segédcsapatainak hadvezére. Odoaker nem sokkal ezután felszámolta az összeomlás szélén álló császárságot, és helyette megalapította első itáliai germán királyságot, mely Nagy Theoderik (ur. 493-526) gótjainak hódításáig létezett.

Bár Aetius catalaunumi győzelmének és Attila király 453-ban bekövetkező halálának köszönhetően a Nyugatrómai Birodalom megmenekült a hun fenyegetéstől, a valóságban a császárság elvesztette maradék tekintélyét is. Az Attila elleni küzdelem során nyilvánvalóvá vált, hogy a birodalmat már régen nem a császár ereje és tekintélye tartja össze, hanem azok a germán szövetségesek, akik az 5. század elejétől beáramlottak a birodalomba. Az uralkodók gyakorlatilag ki voltak szolgáltatva a barbár haduraknak, akik kényükre-kedvükre vándoroltak a római provinciákban, saját királyságokat alapítottak, és ezeket tetszés szerint megfogalmazott „szövetségesi” szerződéssel kapcsolták Rómához – kizárólag azért, hogy népük szemében tekintélyt, a helyben élő polgárság előtt pedig legitimitást nyerjenek. Attila halála után két évvel a vandálok felprédálták az Örök Várost, a trón körül pedig állandósultak a kaotikus állapotok, mivel a feltörekvő udvaroncok egymás után mérgezték meg, vagy tették le az uralkodókat. A Nyugatrómai Birodalom az összeomlás szélére került, a szomorú színdarab utolsó felvonása pedig 476. augusztus 22-én kezdődött meg, amikor Odoaker kikiáltotta magát Itália királyának.

Jellemző módon, a jelenet „szereplői” közül csak egyetlen római akadt: Julius Nepos (ur. 474-475), a 475-ben, Oresztész által letaszított császár, aki ebben az időben a félreeső Illyria tartományban „uralkodott.” Julius Nepos egykor bizánci támogatással szerezte meg a hatalmat, miután megfosztotta trónjáról Glyceriust (ur. 473-474), ám hamarosan ő is hasonló sorsra jutott: a Flavius nevet magára aggató Oresztész, Attila hun király egykori udvari titkára ugyanis 475-ben elfoglalta Rómát, és elűzte a tehetetlen uralkodót. Miután Bizánc nem ismerte volna el császári címét, Oresztész fiát, az impozáns nevet viselő Romulus Augustust (ur. 475-476) – akit a történelem a megalázó Augustulus, azaz uralkodócska jelzővel őrzött meg – ültette a trónra. A Dürrenmatt drámájából ismertté vált „császárocska” ekkor még kamasz volt, így aztán az állam ügyeit apja irányította – amennyire erre lehetősége volt.

Odoaker, aki Oresztészhez hasonlóan szintén Attila udvarából érkezett – Edika, a hunokkal szövetséges szkír király fia volt –, úgy került a hatalom közelébe, hogy meglovagolta a germán segédcsapatok elégedetlenségét: földet és jobb zsoldot ígért nekik, követeléseit azonban Oresztész nem tudta teljesíteni, így a harcosok fellázadtak. Odoaker 476 augusztusában Róma ellen vonult, fogságba ejtette a császár édesapját, és – augusztus 22-én – önmagát kiáltotta ki a félsziget királyának. Az új uralkodó hamarosan kivégeztette az elfogott Oresztészt, fiát, Romulus Augustulust pedig szeptember 4-én egyszerűen elzavarta rokonaihoz, Campaniába. Miután a császárság intézményének megtartása okafogyottá vált, Odoaker úgy határozott, hogy a keletrómai Zénónt (ur. 474-491) ismeri el hűbérurának. Az uralkodó jóindulatának elnyerése érdekében el is küldte Konstantinápolyba a nyugati császárok hatalmi jelvényeit, ezzel de iure megszűnt a Nyugatrómai Birodalom.

Odoaker hatalomra jutása ugyanakkor nem volt egyszerű, Zénón ugyanis mindenáron Julius Nepost akarta a – most már neki alárendelt – nyugati országrész trónján látni. A szkír hadvezér végül beleegyezett a császár követelésébe, így Nepos 480-ban bekövetkező haláláig az ő nevében uralkodott. Ezután Odoaker saját jogán vette át Itália kormányzását, és megpróbálta uralma alá vonni az egykori nyugati provinciákat – például Noricumot és Illyriát – miközben gondot fordított a római közigazgatás megtartására. A hiedelemmel ellentétben Odoaker, majd az előbbi királyt 493-ban legyőző Theoderik keleti gót uralkodó időszaka nem a rombolás kora volt; éppen ellenkezőleg, a germánok mindent megtettek annak érdekében, hogy feltámasszák a birodalmat, hatalmas építkezéseket kezdtek Rómában és Itáliában, fellendítették a termelést, és átvették a római törvényeket. A pusztulás valójában éppen Iustinianus bizánci császár (ur. 527-565) újraegyesítő háborúival következett be, amikor először Belizár seregei, majd – 568-ban – a meggyengült keleti gótokat megsemmisítő longobárdok pusztítottak Itáliában. A Római Birodalom a 6. század során külsőségeiben is elveszett, és a félszigeten beköszöntött a zűrzavaros, véres sötét középkor.