A szökőnap és február más rejtélyei

Szerző: Tarján Tamás

Az alábbi írás rendhagyónak számít a Kalendárium történetében, ugyanis ez alkalommal nem egy február 29-én történt nevezetes eseménnyel foglalkozunk, hanem e jeles nap történetét kívánjuk  bemutatni.

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a szökőnapot a közhiedelemmel ellentétben nem február 29-én, hanem öt nappal korábban, 24-én tartjuk, amivel – már öntudatlanul – a legősibb latin hagyományokat követjük. A legenda szerint Róma hét királyának egyike, Numa Pompilius (Kr. e. 715-673) volt az, aki a tíz holdhónap mellé kettő másikat kapcsolt, a 355 napos évet pedig úgy „hozta egyensúlyba”, hogy bizonyos időközönként egy plusz hónapot iktatott be a naptárba. Ez volt az úgynevezett interkaláció, amit hagyományosan február utolsó hat napjának valamelyikén, legtöbbször 24-én hajtottak végre. A Numa Pompilius-féle módszer persze igen pontatlan volt, és mivel a plusz napok betoldása a consulok hatáskörébe tartozott, a politikai küzdelmek során gyakran visszaéltek a szökőnapokkal. Jellemző, hogy a polgárháború évtizedei után, Kr. e. 49-ben már annyira szétzilálták a kalendáriumot, hogy Julius Caesar ez év január 10-én egy kellemes őszi napon kelt át a Rubiconon. A főhatalom megszilárdulása aztán a naptárra is jótékony hatással volt: Caesar a polgárháborúban aratott győzelem után az egyiptomi Szoszigenésszel új kalendáriumot készíttetett mely négyévente, február 24-én toldott be egy plusz napot. XIII. Gergely pápa 1582-ben újabb reformot hajtott végre, a szökőnapot azonban ő sem mozdította el az évnek ebből a szakából, így a római hagyományok a modern korig fennmaradtak.

Bár már egy kisgyermek számára is evidens, hogy a hónapok között a február a legrövidebb, a történelemben akadt olyan kivételes alkalom, amikor 29-ét nem március 1-je követte. Ezzel a furcsa jelenséggel kapcsolatban ugyanakkor számos tévhit is fennmaradt: csupán legenda, hogy Augustus (Kr. e. 27-Kr. u. 14) koráig a február is 30 napos volt, és annak sem volt gyakorlati jelentősége, hogy a szovjet forradalmi naptár szerint is lehetett február 30-ával számolni, hiszen ezt a kalendáriumot főként a munka megszervezése érdekében használták (tehát a nép a hagyományos hónapokat tartotta számon, és február 29-e után március 1-jével számolt). Mindazonáltal február 30-a mégsem tekinthető teljesen a képzelet szüleményének, mivel egy alkalommal, Svédországban bekerült a kalendáriumba. 1699-ben ugyanis XII. Károly király (ur. 1697-1718) elhatározta, hogy átveszi a Gergely-naptárat, az átállást pedig az ottani tudósok úgy akarták megvalósítani, hogy 1700 és 1740 között kiiktatták volna a szökőnapokat a naptárból. 1700-ban annak rendje és módja szerint el is hagyták február 29-ét, hamarosan azonban kirobbant a nagy északi háború, a küzdelem zűrzavarában pedig 1704-ben és 1708-ban is megtartották a szökőnapot. Ennek következtében tehát Svédország „két szék között a pad alá került”, jobb híján pedig XII. Károly 1712-ben úgy döntött, visszatér a Julián-naptárhoz; így történhetett meg, hogy az 1700. esztendőben elmaradt szökőnapot 1712. február 30-án pótolták be.

A februári napok sorát persze lehetne még folytatni: példának okáért ott van február 31-e, mely ugyan sohasem fordult elő a történelemben, ám valamilyen oknál fogva mégis izgatta az emberek fantáziáját: az angolszász világban több sírkő is fennmaradt, mely a feliratok tanúsága szerint egy február 31-én elhunyt embernek állított emléket, de ez a nap misztikus regényekben és tréfákban is gyakori kifejezés, amit magyarul úgy mondanánk: „sohanapján kiskedden.”