Kezdetét veszi XVI. Lajos pere

Szerző: Tarján M. Tamás

„A magam részéről nem látok középutat: ennek az embernek uralkodni vagy meghalni kell.”
(Saint-Just)

1792. december 11-én vette kezdetét XVI. Lajos francia király (ur. 1774-1792) pere, miután ezen a napon a Konvent színe elé idézte őt, és ismertette vele 33 vádpontját. „Capet Lajost” bírái egy hónap múlva halálra ítélték, majd 1793. január 23-án ki is végezték, az ellene folyó eljárás pedig szörnyű precedenst teremtett a forradalom számára.

Lajos 1789 óta amúgy is ingatag helyzetét 1791 júniusában megkísérelt szökése alapjaiban rendítette meg, hiszen azok a radikális hangok, melyek a királyt árulással és idegenszívűséggel vádolták, látszólag elevenbe találtak. Politikai értelemben az uralkodó ugyan túlélte a varennes-i „kalandot”, hiszen, miután felesküdött a francia alkotmányra, visszahelyezték őt korábbi jogkörébe, hitelessége és tekintélye azonban végleg szertefoszlott. Ez a pótolhatatlan veszteség bűnbak szerepre kárhoztatta XVI. Lajost, aki bukásával később magával rántotta az alkotmányos monarchistákat.

A király hitelvesztése szorosan összefüggött a forradalom radikalizálódásával is, ugyanis a franciák többsége úgy vélte, az 1791. szeptemberi osztrák-porosz pillnitzi nyilatkozat, majd az 1792 áprilisában – Franciaország által – kirobbantott háború az uralkodó érdekeit szolgálja, aki népének vére árán, külföldi hatalmak segítségével akarja restaurálni uralmát. Ez a gyanakvás még inkább korlátozta Lajos mozgásterét, miután pedig az uralkodó vétóival számos alkalommal akadályozta a Törvényhozó Nemzetgyűlés munkáját, a felháborodás végül tettlegességre sarkallta a forradalom híveit.

1792. augusztus 10-én Párizs népe megostromolta a Tuileriák palotáját, ahonnan XVI. Lajos a nemzetgyűlés védelmébe menekült, de később mégis a Temple börtönébe jutott. A király tehát fogoly volt, egy hónappal később pedig minden reménye elveszett, hiszen – a girondisták vezetésével – Párizsban kikiáltották a köztársaságot, Valmy mellett pedig a forradalom erői megverték a porosz intervenciós erőket.

Ezek a változások szükségszerűen oda vezettek, hogy „Capet Lajos polgár”, a trónjától megfosztott uralkodó ellen büntetőeljárás indult, melyet azonban mégsem nevezhetünk szokványos pernek. Egyfelől tény, hogy a király beidézését két hónapos vita előzte meg, mely arról szólt, hogy Lajost kik és hogyan vonhatják felelősségre, illetve milyen ítéletet mondhatnak felette; másfelől ugyanakkor a döntés egy politikai szerv, a Konvent kezébe került, ahol a Robespierre, Danton, Hébert vezette hegypártiaktól a legmérsékeltebb girondistákig mindenki egyetértett abban, hogy Lajos bűnös a hazaárulás vádjában.

Ahogy a jakobinus terrort később kiépítő ügyvéd mondta, „nem volt szó semmiféle perről”, ha pedig nincs per, a Konventnek egyetlen feladata maradt: kiszabni a bukott uralkodó büntetését. Robespierre már december 3-i beszédében eljutott erre a következtetésre, ennek következtében pedig Lajos ügye kikerült a jogi keretek közül, és egyszerűen élet és halál kérdésévé csupaszodott. A radikálisok kétségkívül az utóbbira szavaztak, és mindent megtettek annak érdekében, hogy a Gironde és „a mocsár” képviselőit is rávegyék – vagy inkább rákényszerítsék – erre a döntésre. Saint-Just, a forradalmi terror későbbi „arkangyala” például azzal érvelt, hogy Lajos uralkodói cselekedeteivel kiírta magát azok közül, akiket az általános emberi jogok megilletnek, idegen Franciaországban, így tetteiért halállal kell bűnhődnie.

Ilyen előzmények után idézték XVI. Lajost 1792. december 11-én a Konvent elé, ahol Barére 33 pontban ismertette az uralkodóval a vele szemben megfogalmazott vádakat. A perirat gerincét természetesen a hazaárulás adta, de Lajost felelősségre akarták vonni többek között az 1789-es alkotmányozó nemzetgyűlés akadályozásáért, a királypárti felkelésekért, rokonai emigrációs tevékenységéért, ráadásul még a Tuileriák ostrománál elesettek vérét is a fejére olvasták. Az uralkodó – és a mellé kirendelt négy ügyvéd – legfőbb taktikája ezzel szemben az volt, hogy a vádpontok a cselekmény időpontjában nem minősültek bűntettnek, így azokat visszamenőleg nem lehet elítélni.

Paradox módon az eljárás kezdetén a nemzetgyűlés jelentős része az uralkodó életének megkímélését támogatta, a jakobinusok azonban a párizsi tömegek felhergelésével – amiben elsősorban a Hébert-féle Pére Duchesne című lap „jeleskedett” – radikalizálódásra kényszerítették a kormánypártot. A Gironde hiába próbálta felvetni a Konvent illetéktelenségét, végül négy – név szerinti – szavazás döntött XVI. Lajos sorsáról. A pert jól jellemzi, hogy az első voksoláskor jelen lévő 691 képviselő ellenszavazat nélkül bűnösnek találta a királyt, majd a gyűlés döntő többséggel elvetette a nép megkérdezését, 1793. január 16-án pedig 387:334 arányban a király halálára szavazott.

A kivégzés mellett döntő képviselők nagy része egyébként a végrehajtás – bizonytalan időre való – elhalasztását javasolta, a Danton, Robespierre és Saint-Just vezette jakobinusok azonban ismét keresztülvitték akaratukat: 1793. január 23-án XVI. Lajos feje porba hullott a Place de la Revolution-on.

Lajos halálát az akkori politikusok többsége egy korszak lezárásaként értékelte, holott a kivégzés valójában kezdet volt, a forradalmi törvénykezés kezdete. Az 1792. december 11-én meginduló eljárás nem attól vált igazán fontossá, hogy egy király sorsáról döntött, hanem attól, ahogyan ezt megtette: a per során a Konvent legszélsőségesebb pártja felépített egy olyan érvrendszert, mely a jogi normákat teljes mértékben negligálva döntött életről és halálról, miközben tetteiben a forradalomra és a népre hivatkozott.

Miután az uralkodó feje a porba hullt, az eljárás ellen tiltakozók jóslatai hamarosan valóra váltak, hiszen a hatalomért vetélkedő politikai csoportok ezt a gyakorlatot egymás ellen fordították. Ennek nyomán már-már szükségszerű, hogy néhány hónapon belül a jakobinusok a girondisták vérében gázolva szerezték meg a hatalmat. Robespierre-ék alatt a terror az őrületig fokozódott, annak tetőpontján pedig már egy szó, egy gondolat, vagy a gyanú is elegendő indok volt arra, hogy a guillotine lesújtson. XVI. Lajos pere megágyazott annak a szemléletnek, miszerint a forradalomban a jog csak akadály bizonyos „magasabb szempontok” érvényesülése előtt, ez a gondolkodás pedig nem csak Franciaországban uralkodott el, de sajnálatos módon a későbbi társadalmi átalakulások során is újjáéledt.