Vak Bottyán halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Most hozták a hírt, szegény Bottyán vak sógor tegnap nyolc óra tájban béhúnyta másik szemét is.” (Bercsényi Miklós)

1709. szeptember 27-én, a tarnaörsi táborban hunyt el Bottyán János kuruc generális, ismertebb nevén Vak Bottyán, a Rákóczi-szabadságharc egyik legtehetségesebb hadvezére. Az idős Bottyán, aki korábban már a felszabadító háborúk és a végvári küzdelmek alatt is vitézül harcolt hazájáért, valószínűleg agyhártyagyulladás, vagy a pestisjárvány áldozata lett.

Bottyán János egy elszegényedett protestáns köznemesi család gyermeke volt, ám a jezsuitáknál folytatott tanulmányai hatására hamarosan katolizált, ezért édesapja kitagadta őt. Minden bizonnyal ez a szomorú esemény is szerepet játszott abban, hogy az 1650-es évek végén a későbbi kuruc generális váratlanul otthagyta az iskolapadot, és alig 15 esztendősen végvári vitéznek szegődött. Bottyán hamarosan Vágsellyére került, melynek környéke Érsekújvár 1663. évi eleste után váratlanul a királyi Magyarország védvonalának fontos láncszeme lett. Ha lehet hinni a mendemondáknak, Bottyán János már fiatal éveiben is kitűnt merészségével és hősiességével, a leghíresebb róla keringő történet szerint egyszer például – fogadásból – álruhában belopakodott Érsekújvárra, és a török helyőrséget imára szólító müezzint kihajította a minaretből. A vakmerő hőstettekről szóló legendák mellett ugyanakkor a katona fegyelmezetlenségéről szóló hírek is igazak lehetnek, hiszen a felszabadító háború elején, Esztergom 1683-as ostrománál Bottyán mindössze főhadnagyként harcolt.

A török kiűzésekor aztán a katona szerencsecsillaga is felragyogott: szülővárosa visszavétele után egy ideig az esztergomi vár parancsnoka lett, melyet 1685-ben sikerrel védelmezett meg a budai pasa támadásától. 1686-ban a későbbi generális egy saját maga által szervezett ezred élén tüntette ki magát Buda alatt, majd – alezredesi rangban – Bádeni Lajos seregében küzdött a Délvidéken, és harcolt Belgrád ostrománál is. A hős a török elleni harcok során elveszítette fél szemét – ekkor kezdték el őt Vak Bottyánként emlegetni –, mindeközben azonban nem csak hírnevet, de tekintélyes vagyont is szerzett: birtokokat kapott a Dunántúl északkeleti szegletében, kúriát – a mai városháza épületét –, adómentességet és italmérési jogot nyert Esztergomban, miközben I. Lipót (ur. 1657-1705) vitézségi aranyéremmel is honorálta önfeláldozását. Bottyán az 1699-ben megkötött karlócai béke után mint a Duna-parti város leggazdagabb polgára vonult vissza a katonaélettől, társadalmi rangját pedig az is jelzi, hogy második házasságát később az előkelő bárói családból származó Forgách Juliannával kötötte.

A történelem többi hőséhez hasonlóan azonban Bottyán sem szívelte túlságosan az otthoni tétlenséget: a kalandvágy a félig vak ezredest 1701-ben a spanyol örökösödési háború rajnai frontjára hajtotta, két évvel később pedig ismét szolgálatra jelentkezett I. Lipótnál, hogy saját csapatai élén verhesse le a kurucok kibontakozó felkelését. A labanc hadvezetés a tapasztalt katonát Zólyom várába küldte, melyet 1703 őszén a Felvidéken addig sikeresen előrenyomuló Bercsényi és Ocskay László hamarosan ostrom alá is vett. A várvívás a lovagok korát idézte fel, ugyanis Vak Bottyán párbajra hívta az ellenség legbátrabb vitézét, ám a hozzá hasonlóan legendás hírű Ocskayval már nem tudott elbánni; a két bajvívó egyaránt súlyos sérüléseket szenvedett, később pedig Bercsényi sikeres tárgyalásokat folytatott az ezredessel Zólyom feladásáról és az átállásról. Bottyán 1703 decemberében aztán csatlakozott Rákóczi táborához, így eshetett meg, hogy mire Pálffy János császári hadvezér engedélyezte neki a toborzást, ő már a kuruc had szervezésén és Esztergom átadásán munkálkodott.

Vak Bottyán árulása persze hamarosan kiderült, Esztergom parancsnoka ezért 1704 októberében foglyul ejtette az átpártolt katonát; Bottyánra hadbírósági eljárás várt, jobbágyai azonban kiszabadították urukat a Bécsbe tartó naszádról, és a kuruc táborba kalauzolták, ahol egyből generálisi rangba került. A hadvezér nem is maradt adós a hőstettekkel, 1704 novemberében bevette Érsekújvárt, a vesztes nagyszombati ütközet után pedig egy morvaországi portyában is kitüntette magát. Bottyán 1705-ben érkezett karrierje csúcsára, ebben az évben ugyanis a fejedelem őt bízta meg a Dunántúl felszabadítására irányuló hadjárat vezetésével, mely során a hadvezér hidat veretett a Dunán, a túlparton pedig – Dunakömlőd mellett – felépíttette Bottyán várát.

Bár Károlyi Sándor 1704-es kísérlete után Bottyán első támadása is kudarcba fulladt, a tehetséges hadvezér utóbb mégis képes volt felülmúlni vezértársát: 1705 őszén a kuruc generális újabb hadjáratot indított, mely során elfoglalta az országrész legfőbb erősségeit, decemberben pedig – Szentgotthárd mellett – legyőzte Heister császári tábornok csapatait is. Bottyán a következő év során roppant szervező munkába kezdett, melynek egyik eleme a várak megerősítése, a másik pedig a lakosság szimpátiájának elnyerése volt. A kuruc vezér a várakra támaszkodva az 1706-07-es esztendő során többszörös túlerővel szemben is képes volt sikeresen védekezni, miközben azzal, hogy seregében szigorúan megtorolta a rablást és a fosztogatást, a dunántúliak körében komoly népszerűséget szerzett; a föld népe gyakorta csak mint „Jótevő Jánost” emlegette a hadvezért, aki eredményei közül arra volt a legbüszkébb, hogy katonái kicsapongásait mindvégig sikerrel akadályozta meg.

A szigorú fegyelem is hozzájárult ahhoz, hogy Bottyán az 1706-os, majd az 1707-es császári ellentámadás során is megőrizte pozícióit, miközben a fejedelemtől megkapta a Dunántúl kormányzói címét. Az 1708 augusztusában vívott trencséni csata aztán ezen a sikeres hadszíntéren is fordulatot hozott: „Jótevő János” kénytelen volt a Felvidékre, majd az Alföld előterébe visszavonulni, miközben Rákóczi – a csodában bízva – ezúttal a bányavárosok védelmét bízta Vak Bottyánra. Bár a nyilvánvaló hanyatlás okán a kuruc tisztek egyre-másra pártoltak el a fejedelemtől, az idős hadvezér a vesztegetések és az ígéretek dacára is kitartott a szabadságharc ügye mellett, és mindent megtett a napról napra zsugorodó független Magyarország védelméért.

A katonai kudarcok mellett aztán az 1709 esztendő során a természet is a kimerült ország ellen fordult; a háborús pusztítások és az éhínség megágyaztak az egyik legszörnyűbb járványnak, a pestisnek, mely 1709 szeptemberében Vak Bottyán táborában is felütötte fejét, és egyes híradások szerint szeptember 27-én magával a hős generálissal is végzett. Vannak olyan vélemények is, melyek szerint az idős katona halálát agyhártya-gyulladás okozta, ám egy dolog biztos: ahogy Bercsényi Miklós mondta, Bottyán János ezen a napon „behunyta a másik szemét is”, ezzel pedig a fejedelem elveszítette egyik legtehetségesebb hadvezérét, aki bátorsága és szervezőképessége mellett becsületességével és emberségével is beírta nevét a magyar hadtörténetbe.