Folytonosság a Kádár-rendszerben

A Kádár-rendszer számára születése pillanatától mindvégig alapvető és igazában megoldhatatlan probléma volt az előző kommunista periódushoz, azaz a Rákosi-rendszerhez való viszony meghatározása.

Az indulás pillanatában ez több mint nyilvánvaló. A szovjet tankok és szuronyok segítségével berendezkedő kormányzatnak egyszerre két dolgot kellett hangoztatnia. Egyrészt azt, hogy vissza kell állítani az „ellenforradalom” által megdöntött vagy legalábbis létében veszélyeztetett szocialista rendszert, másrészt viszont meg kellett tagadnia a Rákosi–Gerő-korszak kormányzati módszereit, sőt, annak egész szellemiségét. Az első hetekben ez még valamennyire összeegyeztethető volt, mert Kádárék ekkor még elismerték a forradalom eredeti céljainak helyességét, sőt „nemességét”. A még Moszkvában fogalmazott november 4-ei Felhívás legelső mondata így kezdődött: „A hazánkban október 23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme volt [...], veszélybe hozta szocialista vívmányainkat.”

Ennek a „novemberi” hangsúlynak felelt meg az „új” párt- és államvezetés személyi összetétele is. Kádár (és Moszkva) ügyelt rá, hogy a leginkább kompromittált és gyűlölt rákosisták ne kerüljenek be a vezetésbe, ne szerepeljenek a közéletben, hanem