Magyarországi kitelepítések 1951–1953

A kitelepítések ürügyei

A Rákosi-diktatúra (1948–1949) kiépülése együtt járt a társadalom két osztályba (munkás, paraszt) és egy „rétegbe” (értelmiség) sorolásával, és mindenki más kirekesztésével, akik az új kategóriákba nem tartoztak bele. Ennek a folyamatnak a részét képezte a magántulajdon erőltetett menetben zajló, szinte teljes körű államosítása, a felsőfokú és a közoktatás gyökeres átformálása, a tudományos és kulturális szféra – köztük a sajtó – autonómiájának felszámolása. Ezzel párhuzamosan épült ki az a politikai-igazgatási intézményrendszer, amely elfojtott minden társadalmi önszerveződést, sőt még a magánszférát is szabályozni kívánta. Mindezt jelentős társadalmi mobilitás kísérte: egyesek gyorsan felemelkedtek, mások lesüllyedtek.

A fő célpont tehát az 1945 előtti hatalmi és szellemi elit még itthon maradt tagjai voltak – arisztokrácia, középbirtokosok, állami köztisztviselők, tisztikar tagjai, művészek és tudósok –, akiket nem sikerült 1949-ig emigrációba kényszeríteni, vagy éppen börtönbe vetni, internálni. Az internálás – más néven rendőrhatósági őrizet alá helyezés – ítélet nélkül történő államigazgatási kényszerintézkedés. A rendőrhatósági őrizet hat hónaptól két évig terjedhetett, és lényegében jogerős bírósági ítélet és jogorvoslati lehetőség nélkül bárkit megfoszthattak a szabadságától. Az internáltak általában zárt táborba kerültek, amelyek gyakran kényszermunkatárborok voltak.

A kitelepítés kifejezést használták azokra az intézkedésekre, amikor egyes személyektől elkobozták ingatlanjaikat és arra kényszerítették őket, hogy családjukkal együtt (időseket, betegeket, gyerekeket sem kímélve) a hortobágyi táborokban, vidéki falvakban kulákportákra szállásolva mezőgazdasági munkát végezzenek. Szerencsésebb esetben az is előfordulhatott, hogy másik vidéki városba költöztették be őket. Ez az intézkedés valójában tehát deportálásnak minősíthető, amelyet a Honvédelmi Törvény, 1939. évi II. tc. végrehajtására kiadott rendeletek – 8.130/139 ME sz. rendelet, 760/1939. BM sz. rendelet – következtében hajthattak végre. Ez vonatkozott a magyarországi zsidókra is a II. világháború idején.

Az indokokat a hatalom olykor igyekezett megfogalmazni. Erre tett például kísérletet Szűcs János kúriai tanácselnök 1947-ben írt cikkében, amikor azokat nevezte bűnösöknek, akiket „az államapparátusban zavarok felidézésének gondolata vagy építése vezet.” Itt a politikai indíték megfogalmazására tett kísérletről van szó. A döntő jellemző ezeknél a tényállásoknál, hogy az elkövető „politizál”, bármit is jelentsen ez a kifejezés. A politikai ellenség keresése minden diktatúra velejárója. Egyes társadalmi rétegeket „bűnbakká”, ellenséggé tesz az uralmon lévő hatalom. A rendszer vezetői és kiszolgálóik a félelem állandó fenntartásával gyakorolták a hatalmat. Az „osztályellenségnek” minősülők gumicsontként változó kategóriájába bárki bekerülhetett, illetve bármikor, bármilyen leszámolás ürügyévé válhatott.

Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) szívesen alkalmazta az árurejtegetés és feketézés vádjával történő letartóztatásokat, amely esetekben mindig megjelent mellékbüntetésként a vagyonelkobzás, beleértve természetesen a lakóingatlanok elvételét is. A másik visszatérő ürügy a lakáshiány enyhítése volt, amely különösen Budapesten volt égető, de a vidéki városokban sem volt rózsás a helyzet. A budapesti ostrom után elterjedt volt az albérlet, de még az ágybérlet is. A nagyobb lakásokba más családokat is betelepítettek, így társbérletek tömege keletkezett. Az első ötéves terv „vas és cél” országát megcélzó iparosítási céljai miatt a nagyvárosokba és Budapestre áramló munkaerő elhelyezése is megoldhatatlan feladat volt. Különösen érezhető volt ez a régi és új ipari körzetekben, valamint az új hivatalnokok tömeges pozíciófoglalásával a megyeszékhelyeken és Budapesten. A hivatalnokok száma 1947-hez viszonyítva 128 ezerről 260 ezer főre emelkedett. Az 1951-ben induló kitelepítésekkel egyszerre kívántak enyhíteni a krónikussá váló lakáshiányon, és megszabadulni az osztályellenségnek kikiáltott régi elittől. 

A kitelepítések formái, helyszínei

A kitelepítések előkészítése már 1949-ben megkezdődött. A kitelepítés szervezését az ÁVH kapta. A kutatók által közzétett iratok szerint a végrehajtó intézmények a következők: Belügyminisztérium, ÁVH, megyei tanácsok, MÁV. A kitelepítendők összeírását rendőrségi nyomozók végezték a házmesterek segítségével. Az akciók titkosságát jól jelzi, hogy a kitelepítettekkel kapcsolatos ügyeket az Államvédelmi Hatóság tagjai intézték, a civileket igyekeztek minél inkább kizárni ezekből. A helyi szerveknek szóló utasítások általában telefonon érkeztek, így írásos nyoma helyben nem nagyon maradt az eseményeknek. A kutatók számára az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) anyagai adnak lehetőséget arra, hogy rekonstruálják a kitelepítések menetét. Itt ugyanis megtalálhatóak többek között a családokról felvett adatgyűjtési kérdőívek, a kitiltó/kitelepítési véghatározatok, a családok által írt különböző kérelmek és az ezek eredményeként hozott belügyminiszteri határozatok, utasítások is. 

A kitelepítések első hullámára 1950. június 23-tól került sor. A déli és nyugati határvidékről több mint 2 500 családot deportáltak a Hortobágyra, ahol mintegy tízezer ember szenvedett tizenkét kényszermunkatáborban. Három év alatt több hullámban hurcolták el a családokat titkos rendőri akciók keretében. A nyugati határsávról történő kitelepítés a hidegháborús hisztéria, a jugoszláv határvidékről meginduló deportálások a Szovjetunió és Jugoszlávia közti viszony megromlásának következménye volt. A folyamat kapott még egy „kulákszálat” is, így a kitelepítés a kollektivizálás akadályozásának büntetésévé is vált.

A kollektivizálás ugyanis szintén ürügyet adott a kitelepítésekre. A szövetkezetekbe belépni nem szándékozókat szintén kitelepítették, sőt akár a városba való beköltöztetés is büntetés lehetett számukra. A vidéki értelmiség eltávolításának is kedvelt eszköze volt a falura történő kitelepítés, amely történhetett kulákcsaládhoz is, így egy intézkedéssel rögtön két „osztályellenségre” sújtott le a rendszer. 

Az internálások és kitelepítések közös eleme volt, hogy általában nagyon váratlanul, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva az érintetteknek készülődésre került rá sor. Természetesen az addigi lakóingatlanját a kitelepített család elvesztette. Kitelepítés esetén a hatóságok által kijelölt lakóhelyre kellett távozniuk.  

A kitelepítések utolsó hullámaként indították el a budapesti deportálásokat, amelyeknek döntő része 1951. május 21. és július 18. között bonyolódott le. 

Kitelepítések a fővárosból 

A budapesti lakáshiány enyhítése Nagy-Budapest létrehozása után még égetőbbé vált. 1950 nyarán az Ideiglenes Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága egy olyan tervet dolgozott ki, amely a nyugdíjasok és kegydíjasok kitelepítését célozta. (A kegydíj olyan ellátás volt, amelyet az egykori állami alkalmazottak és hozzátartozói részére kivételes kegyképpen állapítottak meg abban az esetben, amikor az ellátás törvényes előfeltételeinek valamelyike – például a megfelelő szolgálati idő – hiányzott.) Ez a javaslat még odaadta volna a lakások állam által meghatározott árát a tulajdonosoknak, akiknek maguknak kellett volna gondoskodniuk új vidéki otthonukról. A javaslat végül elhalt, mert a (világ)történelem kerekei új utakat nyitottak. 

Sztálin az 1951 januárjában Moszkvában tartott konferencián találkozott a „csatlós országok” vezetőivel. Itt vázolt víziója szerint a koreai háború miatt fokozni kell a hadi kiadásokat és fegyverkezni kell. Így vált a kitelepítések újabb ürügyévé a stratégiai és hadiipari szempontból fontos települések megtisztítása a lakosság megbízhatatlannak nyilvánított csoportjaitól. 

Első lépésként 1951 áprilisától szigorú feltételekhez kötötték a Budapesten történő letelepedést, kiskaput lényegében csak az új nómenklatúra számára hagytak. Így a beköltözők szinte csak a párt érdekeinek megfelelő személyekből kerülhettek ki. Számukra helyet kellett biztosítani, amelyet egy belügyminisztériumi rendelet formájában tettek meg. Ez elsősorban a főváros legjobb budai kerületeire koncentrálva mintegy 13 000 ember kitelepítését határozta meg. Az így „felszabaduló” 5 300 lakásnak a felét utalták ki új bérlőknek, ávósoknak, rendőröknek és pártfunkcionáriusoknak. Az intézkedéssorozatot lezáró, összegző jelentésben ez állt:

A listából jól látható, hogy valószínűleg a főváros legjobb részein lévő, nagyméretű ingatlanokra fájt a pártvezetés foga. A vidékről kiemelt, megbízható kommunista káderek és a pártapparátus tagjai váltak a kitelepítések fő haszonélvezőivé. 

A kitelepítettek listájára azonban a származás mellett más okokból is fel lehetett kerülni. Elég volt csak másként gondolkodónak tűnni, vagy éppen valamilyen régi személyes sérelem került megtorlásra az intézkedés által. Az is elég lehetett, ha a hatósági embereknek megtetszett egy-egy lakás. Ráadásul sokszor a listákon nem szereplők is áldozattá válhattak, mert olykor elvitték az albérlőket, a társbérlőket, sőt az ott tartózkodó rokonokat, vendégeket is. Akár egy név elírása, félrehallása is elég lehetett arra, hogy bekövetkezzen a tragédia. A beadott panaszok és jogorvoslatok csak ritkán kaptak pozitív választ, inkább akkor voltak eredményesek, amikor a kitelepítettek másik vidéki lakhelyet kérvényeztek maguknak. Például olyan rokonnál, aki hajlandó volt befogadni őket. 

A kitelepítés valódi deportálás volt. A hatóságok ellenőrzése mellett pár óra alatt összepakolt holmikkal a budapesti pályaudvarokról vonattal vitték el a családokat kijelölt kényszerlakhelyeikre. Visszatérésre ekkor esélyük sem volt. Aki megszökött, azt elfogása után internálták. Természetesen nemcsak a lakást, hanem minden benne lévő ingóságot is elvettek. A kijelölt kényszerlakhely elhagyásának tilalmát állandó rendőri ellenőrzés biztosította. A családokat a teljes létbizonytalanság fenyegette, mert a munkahelyüket is elvesztették, a nagyobb gyermekek továbbtanulását ellehetetlenítették. Az intézkedések közvetett hatásait szinte lehetetlen felbecsülni. Hány ember életét tették tönkre azzal, hogy hozzátartozóját letartóztatták? Hányan veszítették el szüleiket, házastársukat és egyéb rokonaikat? Milyen diszkriminatív intézkedéseket kellett ezért a munkahelyen, az iskolában és lakókörnyezetükben elszenvedniük? Hány szorongó, rettegő ember volt, aki soha nem tudta ezt az időszakot feldolgozni? 

Rajtuk csak részben segített Sztálin halála, amely után Nagy Imre kormánya 1953-ban elrendelte az internálások és kitelepítések egy megszüntetését, hiszen eredeti otthonaikba nem mehettek vissza. Így a többségnek a semmiből kellett újrakezdenie az életét. 

Miként élte meg Poich Lorándné a saját kitelepítését? Milyen élet várta a kitelepített családot a Békés megyei Okányban? Mi történt a családdal az 1953-as amnesztia után? 

Fedezze fel a válaszokat Poich Lórándné: Kitelepítésünk története című írásában!