Kitelepítésünk története

Poich Lorándné sz. Lengyel Magdolna vagyok (75 éves) s az a tapasztalatom, hogy a mai fiatalok, a középkorúak semmit nem tudnak a kitelepítésekről, hogy mi történt az emberek ezreivel 60 évvel ezelőtt. Elhatároztam, hogy beszélnünk kell mert lassan már alig élünk azok közül akiket ez érintett, tehát ez az utolsó pillanat.

2011-májusában lesz 60 éve, hogy a kommunista diktatúra egy tollvonással döntött emberek, családok sorsáról. Ártatlan embereket fosztottak meg tulajdonuktól, minden ingó és ingatlan vagyonuktól. Hétfőn-szerdán és pénteken folytak a kitelepítések, ezt hívták „csengőfrásznak”. Az éjszaka leple alatt jöttek a fegyveres ÁVÓ-sok és vittek bennünket a teherautóhoz. Személyenként vihettünk magunkkal egy kézipoggyászt, egy széket, ágyat asztalt és szekrényt. A Nyugati pályaudvar külső részén lemeszelt ablakú vagonokba tereltek minket. Nyilván azért, hogy ne lássunk ki és minket se lássanak. Az ablakokat még egy kicsit sem húzhattuk le, hogy egy kis levegőt kapjunk. Ha WC-re kellett menni, szólni kellett az ÁVÓ-s pribéknek aki kikísért. Lakásainkba, villáinkba ÁVÓ-sok és katonatisztek költöztek be, minket pedig földönfutóvá tettek és teljes kétségbeesésbe kergettek. „Kényszerlakhelynek” Okányt jelölték meg nekünk, de az országban számtalan faluba szállítottak kitelepítetteket. Kulákokhoz helyeztek el minket, kényszerítették őket befogadásunkra. A pokoli terv az volt, hogy a kitelepítettek és a kulákok, az „osztályellenségek” egymás ellenségeivé váljanak. Isteni gondviselésnek köszönhetően nem így történt, erről majd később írok.

A mi kálváriánk azonban egy kicsit korábban kezdődött, mint a kitelepítés. Édesapám rendőr őrnagy volt és a parlamentben teljesített szolgálatot. Megbízták, hogy képezze ki a rendőrtiszteket, amikor befejeződött a tanfolyam kapott egy díszoklevelet a Belügyminisztertől, úgy tudom, hogy „Kádár elvtárs”-tól, utána rögtön nyugdíjba küldték. 2–3 hónap múlva megvonták a nyugdíját (akkor ez minden régi katona-és rendőrtisztet érintett). Csak fizikai munkát vállalhatott, de még így is elbocsátották több helyről, mint osztályidegent.

Ezek után 1951. június 21-én jött a kitelepítési végzés. Amikor minket kiszállítottak, a vagonban már sokan voltak, mi majdnem utolsónak érkeztünk a házunkból szintén elvitt családdal. Velünk együtt vitték gróf Kleberlsberg Kunó özvegyét és testvérének családját. Ravasz püspök lányát, Márkus László színészt és paprika gyáros édesapját, Dévai Hédi színésznőt. Volt velünk bankigazgató, rendőr- és katonatiszt minisztériumi osztálytanácsos és főtanácsos, földbirtokos és még sokan mások. Hajnalban érkeztünk meg Okányba, sorba állítottak