Az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottája támadás-sorozatot intéz több adriai olasz hadikikötő és ipartelep ellen

Az ingadozó szövetséges

Már a hármas szövetség megszületésekor (1882) sem volt jó kapcsolatban Olaszország és a Monarchia, de a csatlakozás idején vonzó volt az európai német dominancia és a német gazdasági fejlődés. A történelmi múlt alapján Németország (korábban Poroszországként) – mint az olaszegység-folyamat egykori támogatója – iránt a közvélemény is szimpátiával viseltetett, míg a Habsburgok hagyományosan az olaszok ellenfelei voltak. A Monarchia iránt táplált ellenszenv találkozott az olasz nacionalista törekvésekkel, amelyek az olasz lakta vidékek – Dél-Tirol, Gorizia, Isztria, Trieszt, Fiume és Dalmácia – beolvasztását célozták. Már 1914 elején arra az álláspontra jutott az olasz politikai vezetés – Antonio Salandra miniszterelnök ki is mondta –, hogy a külpolitikában egyedül a nemzet céljai számítanak, a szövetségi hűségnek semmi értelme nincs. Ez vált a világháború időszakának politikai alapvetésévé, ennek fényében kell értékelni az olaszok politikai húzásait.

Olaszország számára a hármas szövetség nem jelentett védelmet a Földközi-tengeren a brit és a francia flottával szemben, miközben az országot három oldalról hosszú tengerpart övezte. Miután a Monarchia elfoglalta Boszniát, Dalmácia megszerzése egyre távolabb került, így megkezdődött egy orosz–olasz közeledés az osztrákok balkáni terjeszkedésének megakadályozása érdekében. Azaz Olaszország nyitott maradt minden irányban. Szövetségesei voltak a németek és az osztrákok, miközben baráti viszonyt ápolt a brit, francia, orosz trióval is.

A szarajevói merénylet sem változtatott ezen az állásponton, sőt. Az olasz diplomaták Bécsben és Berlinben is jelezték, hogy Olaszország nem támogatja a Szerbia elleni erőszakos megoldást. A Monarchia vezetői által Szerbiának küldött ultimátum újabb kifogás volt arra, hogy ne lépjenek be semmilyen meginduló háborúba. Azt nehezményezték ugyanis, hogy a szövetségesük beleegyezésük nélkül küldte el az ultimátumot, sőt még annak tartalmát sem ismerhették meg. Végül az ultimátum elküldésekor (1914. július 23.) érkezett egy nem hivatalos német ígéret arra vonatkozóan, hogy egy szerbiai háború esetén az olaszok is területeket kaphatnának. De hogy mit, az sosem derült ki.

Másnap San Giuliano külügyminiszter összegezte a kormány álláspontját III. Viktor Emánuel olasz királynak. A hármas szövetségi szerződés „nem kötelezi Olaszországot, hogy részt vegyen egy olyan esetleg bekövetkező háborúban, amelyet Ausztria Szerbia elleni agresszív fellépése provokál ki, amelyet az egész civilizált világ elítélne.” Ebből egyenesen következett, hogy a hadüzenetváltásokban Olaszország nem vett részt, és a háború elindulása után semleges maradt. Az olasz kormány ezen augusztus 2-i bejelentése találkozott az olasz közvélemény támogatásával. Erre a hármas szövetségről szóló szerződés is lehetőséget adott, mivel az védelmi jellegű, és nem teszi kötelezővé minden esetben az Ausztriával és Németországgal való közös fellépést. Kezdetben a semlegesség még nem okozott különösebb gondot, mert a hadviselő felek mindegyike villámháborúban gondolkodott. A tervek 1914-es bukása után Olaszország szerepe újra felértékelődött.

Kísérletek az olaszok meggyőzésére

Az olaszok a háború elején kivártak. Vártak, miként alakulnak az események, és eltökélték, hogy addig nem lépnek be, amíg az események nem fenyegetik az ország legfontosabb érdekeit. Az antanttól nemcsak Dél-Tirolt és Triesztet, hanem Dalmácia megszerzését is remélték, sőt a háború után felbomló Oszmán Birodalomból is reméltek új területeket. Erősítésben bíztak a Monarchiával szemben az Adriai-tengeren. 1914 őszétől tehát egyre valóságosabb volt az ország antant felé fordulása.

A Monarchia katonai helyzete – különösen a keleti fronton – nem volt túl rózsás. Egyre fontosabb cél lett, hogy ne kelljen egy harmadik frontot is megnyitni, így, ha már Olaszország nem lépett háborúba a központi hatalmak oldalán, legalább az olasz semlegességet meg kívánták őrizni. Német noszogatásra a Monarchia belátta, hogy szomszédja semlegességét területi engedményekkel kell megvásárolni. Berchtold osztrák külügyminiszter hajlandó is lett volna a nyelvhatár mentén megosztani Dél-Tirolt a két ország között, de szigorúan csak a háború után. Ferenc József és a Monarchia miniszterelnökei erről hallani sem akartak, ezért leváltották Berchtoldot.

Utána Tisza István magyar miniszterelnök híve, Burián István lett a külügyminiszter, aki veszélyesnek és értelmetlennek tartott mindenféle engedékenységet, mivel az a románokat is követelésekre késztethette volna. Így a német ígéretek sziléziai területek átadásáról az olaszoknak juttatott területekért cserébe süket fülekre találtak Bécsben. A magyar álláspont különösen merev volt: minden területi engedmény felbátorítja Romániát, hogy erdélyi területeket követeljen cserébe. Ebbe a magyar vezetés soha nem egyezett volna bele. A német diplomácia engedékenysége, ígérgetései a németek szűk mozgástere miatt nem győzte meg az olaszokat. A Monarchiával folytatott tárgyalások 1915 márciusában eredménytelenül értek véget, mivel Olaszország hiába kérte teljes Dél-Tirolt, bizonyos adriai kikötőket és szigeteket, valamint határkiigazítást az Isonzó völgyében. Bécs végül csak ez utóbbiba egyezett volna bele, így az olaszok más partner után néztek.

A Salandra-kormány 1915. április 26-án kötötte meg a londoni egyezményt, amelyben az antant kielégítette az olasz igényeket: Gorizia, Dél-Tirol, a dalmát partvidék, az Adriai-tenger számos szigete, az albániai Vlorë (Valona) kikötője és a felosztásra ítélt Oszmán Birodalom egy szelete is az olaszok zsákmánya lehet a háború után. Május 3-án felmondták a hármas szövetséget, ezután már hiába jött Bécsből az olaszok eredeti igényeit nagyjából elfogadó ajánlat Rómába. A magyar kormány támogatta az osztrák területek átengedését Olaszországnak a semlegesség megőrzéséért, de magyar területeket nem lettek volna hajlandók átengedni Romániának hasonló célból. Ezzel a kör bezárult, Olaszország pedig a londoni szerződésnek megfelelően 1915. május 23-án hadat üzent Ausztria–Magyarországnak.

A Monarchia válasza

Az olaszok a hadüzenet után elmulasztották a kegyelmi pillanatot: az azonnali támadást. A konkrét harci cselekményeket csak egy hónappal a hadüzenet átadása után indították meg, mert az olasz hadsereg nem volt különösebben felkészült a háborúra, Luigi Cadorna vezérkari főnök illuzórikus haditervének nem volt realitása. Csapataikat össze kellett vonni és az ország északkeleti „csücskébe” csoportosítani. Márpedig ehhez szükségük volt az egy hónapos harc nélküli időszakra.

Velük ellentétben a Monarchia azonnal megelőző csapást kívánt mérni az ellenfelére. Annak ellenére, hogy 1914 augusztusa óta a flotta lényegében tétlenségre volt kárhoztatva, mivel egyedül kellett szembenéznie a földközi-tengeri brit és francia flottával. Anton Haus admirális a K.u.K. Kriegsmarine (Haditengerészet) főparancsnoka ezt úgy fogalmazta meg, hogy „addig, amíg fennáll annak a lehetősége, hogy Olaszország hadat üzen nekünk, elsődleges feladatomnak flottánk épségben való megőrzését tekintem, hogy készen álljon a küzdelemre legveszélyesebb ellenségünkkel.” Az adriai hadszíntéren legnagyobb sikerrel a tengeralattjárók támadása kecsegtetett, éppen ezért minden csatahajókat igénybe vevő hadművelet rendkívül kockázatos volt. A Monarchia – majd a később hadba lépő Olaszország is – a partok és a kikötőkben állomásozó hadihajók védelmére rendezkedett be. Az Adria így könnyű egységekkel végrehajtott, korlátozott célú műveletek színterévé vált.

Olaszország a londoni egyezmény után angol és francia egységekkel megerősített közös flottát állított hadrendbe május elejétől kezdve Tarantóban. Haus értesült az olasz lépésekről, így felkészült a védekezésre, illetve kidolgozott egy támadó haditervet is. Könnyű egységekből álló megfigyelőláncot hozott létre Trieszttől a montenegrói partokig. Polában (Pula) készenlétbe helyezte a csatahajókat, hogy az olasz hadüzenet esetén azonnal csapást mérhessen az olasz partokra. Május 23-án, a hadüzenet után pár órával Haus kifutott a flottával az Adriára.

A haditerv az olasz csapatösszevonások nehezítése érdekében elsősorban a közlekedési infrastruktúra meggyengítését célozta, illetve a nyersanyagraktárak (szén- és olajtározók) megsemmisítésére irányult. Olaszország vasúti közlekedését az Appenninek hegység a két tengerpartra kényszeríti, melyeket csak ritkán köt össze egy-egy vasútvonal. A keleti parton húzódó észak–déli vasút Ancona térségében egészen közel húzódik az Adriai-tengerhez, sokszor csak néhány méterre, sőt az anconai vasútállomás is közvetlenül a kikötő mellett fekszik. Ancona és környékének ágyúzása volt a legkézenfekvőbb, amellyel elérhetővé vált az északkeleti határhoz irányuló olasz csapatösszevonások lassítása. Az így nyert plusz időre szüksége is volt a Monarchiának, hogy csapatokat tudjon átirányítani az Isonzó völgyéhez. Ez megérte azt a kockázatot, amelyet a flotta bevetése jelentett az Adrián. A támadás szinte egy időben ért három olasz partszakaszt május 24-én hajnali 3 és 5 óra között.

A támadás északi szárnyát Porto Corsini (Ravenna kikötője) ellen Horthy Miklós sorhajókapitány vezette a Novara parancsnokaként. A hajóraj egy jelzőállomást, raktárakat és a laktanyát vette tűz alá, amit az olaszok parti ütegei védtek. A heves tűzharcban a támadók minimális emberveszteséggel és néhány hajó – köztük a Novara – kisebb sérülésével sikerrel teljesítették feladatukat. A Sankt Georg páncélos cirkáló vezette raj Rimini térségét támadta meg, és sikerrel lőtte a kikötőbe vezető csatornán átívelő vasúti hidakat, illetve megsemmisített egy, a vasútállomáson veszteglő tehervonat-szerelvényt.

A Monarchia fő erői a Habsburg csatahajón lévő Haus vezetésével Ancona ellen fordultak. A Velebit és a Csikós rombolók elpusztítottak egy gőzöst, és a mólót. A flotta lőtte a várost védő ütegeket, a vasútállomást és egyéb katonai célpontokat (pl. katonai tábor, citadella) is. Lövedékeik felgyújtották a felhalmozott szén- és olajkészleteket, kárt okoztak a hajógyárban és a város szolgáltató központjaiban (gázművek, víztorony, vízvezeték). Ancona kikötői létesítményei komoly károkat szenvedtek, távíró- és rádióállomásai nem működtek, vasúti közlekedése megbénult. A város képtelen volt segítséget kérni, így a másfél órás támadás veszteség nélkül ért véget. A város bombázása során 68 személy meghalt, 150 pedig megsebesült. Haus két irányba küldött még hajókat: a Radetzky a Potenza folyó torkolatát ágyúzta, megrongálva egy hidat, míg a Zrínyi Senigalliát támadta, ahol megsemmisített egy vonatot, és szétrombolta a vasútállomást és egy hidat.

A déli hajóraj – a Heinrich Seitz sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Helgoland gyorscirkáló vezetésével –, mely a legközelebb volt az antant flottájához, bombázta a Termoli környéki vasútvonalat, megsemmisítve egy vasúti hidat. A hajók a Gargano-félsziget kikötőinek (Vieste és Manfredonia) jelző- és rádióállomásait pusztították el. Manfredoniában találat érte a remízt, a viaduktot, a pályaudvart és a vasúti pályát is. Itt került sor egyedül összecsapásra az olasz haditengerészettel: az Aquilone romboló elmenekült, a Turbine viszont hősies védekezés után elsüllyedt. A segítségükre érkező olasz cirkálókötelék már nem érte utol a dolgát elvégző Helgoland-rajt, így ez a támadás is teljes sikerrel járt.

A hadműveletek része volt még egy Velence elleni légitámadás is, amelynek célja inkább propaganda jellegű volt, hiszen a korabeli repülők nem voltak képesek nagyobb károk okozására. A támadás látható sérüléseket és tüzet okozott, de ennél többet nem ért el. Másnap azonban a sajtóbeszámolók valóban címlapon hozták a város elleni támadást, még Angliában is.

Az olaszokat, a britek figyelmeztetése ellenére, alaposan meglepte a Monarchia gyors reakciója. A támadásban 49 hajós flotta vett részt 20 000 tengerésszel a fedélzetén, amelyet 6 repülőgép támogatott. A Polába visszatérő hajókat üdvrivalgással fogadták. Az 1915. május 23–24-i akció volt az osztrák–magyar haditengerészet legnagyobb szabású, ugyanakkor az egyetlen sikeres, csatahajók bevetésével végrehajtott flottaakciója, amelynek következtében alaposan lelassult az olasz haderő mozgósítása az Isonzóhoz. A rajtaütés után az olasz irányítású antant flotta blokád alá vette az osztrák–magyar és az albán partokat, valamint az Otrantói-szorost. Rendszeressé váltak a kisebb-nagyobb összetűzések, főleg a partvidéki vasútvonalak és a kikötők ellen. A Monarchia flottája bizonyította harcképességét és alkalmasságát az adriai partok védelmére, amivel elejét vette egy dalmát partok ellen irányuló olasz tengeri támadásnak is.

Miért volt jelentős az Isonzó völgye és Doberdó? Mely harcokban vett részt az olasz fronton Nagy Imre, a későbbi mártírsorsú miniszterelnök? Miért nevezték csodának a caporettói áttörést és milyen szerepet vállalt benne Erwin Rommel?

Fedezze fel a válaszokat Takács Róbert Isonzó, Doberdó, Caporetto, Piave című tanulmányában!