rubicon

Isonzó, Doberdó, Caporetto, Piave

Mi történt az olasz fronton?
lock Ingyenesen olvasható
22 perc olvasás

Az 1915 májusában kialakuló, délnyugati hadszíntérnek nevezett olasz front osztrák–magyar erőinek főparancsnoka Jenő főherceg, vezérezredes lett, aki az erőviszonyok alapján kezdetben csakis védelemre gondolhatott. A végig hegyekkel borított hadszíntéren a hadtörténelem egyik leghosszabb hegyi háborúja vette kezdetét. Az olasz front a háború szempontjából ugyan csak mellékhadszíntérnek tekinthető, azonban az Osztrák–Magyar Monarchia számára döntő jelentőségű hadszíntérré vált, ahol súlyos veszteséggel járó, nagyon heves harcokat vívott, és legvégül elvesztette a háborút. Az olasz fronton harcoló osztrák–magyar alakulatok fele magyarországi kiegészítésű egységekből állt, az itteni földrajzi nevek – Isonzó, Doberdó, Piave – a magyar történelmi emlékezet részévé váltak.

A hadüzenetet követően meginduló olasz támadás megállítására az akkor már két fronton is háborút vívó Monarchiának a korabeli hatá­rainál nem volt lehetősége, ezért saját területén, természetes akadályok mögött alakította ki védelmi rendszerét. Ebben fontos szerep jutott az Isonzónak és a keleti partján húzódó magaslatoknak.

Osztrák–magyar állásban nyugalmasabb időszakban fotózkodó katonák az Isonzónál, a Tolmein fölötti magaslatokon. A fotón a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred IV. zászlóaljának katonái láthatók, a kép hátterében jobbra dr. Kemény Gyula ezredorvos, a zászlóalj orvosfőnöke.

Az isonzói csaták és Doberdó jelentősége

A svájci határtól az Adriáig végig hegyekkel határolt, 600 kilométer hosszú délnyugati front keleti részén alacsonyabb hegyvonulatok húzódtak, ezért az olasz csapatok ebbe az irányba indították a fő támadásukat. Itt állta útjukat az Isonzó, amelynek nyugati partját az osztrák–magyar hadvezetőség átengedte az olaszoknak, és a keleti parton húzódó hegyekben alakította ki a védelmét. Az Alpokból délnek hömpölygő és az Adriába torkolló, alig 100 kilométeres folyószakaszon az osztrák–magyar hadvezetőség két hídfőt tartott fenn egy későbbi lehetséges ellentámadás kiindulópontjaként. Északon Tolmeinnél (ma Tolmin, Szlovénia) és délen Görznél (ma Gorizia, Olaszország) ezeknek a hídfőknek az elfoglalásáért bontakoztak ki az elkövetkező időszakban a legvéresebb ütközetek.

Mielőtt az Isonzó elérné a tengert, Görz alatt kénytelen megkerülni a Karszt-fennsík nyugati nyúlványát. Ez az alig több mint 60 km2-es, legmagasabb pontján, a Monte San Michelén is csak 275 méter magas terület a Doberdó-fennsík. A magyarság számára fogalommá vált „Doberdó” szolgált a gör­zi hídfő déli védőbástyájaként. A fennsík vigyázta az északi lábánál keletről nyugat felé folyó, az Isonzóba tor­kolló Wippach (szlovénül Vipava) völgyében húzódó évezredes hadiutat is. Ezen lehetett eljutni a Monarchia belsejébe, északkelet felé haladva Laibachba (ma Ljubljana, Szlovénia fővárosa), délkeletnek fordulva Triesztbe és onnan tovább Isztria, illetve Fiume (ma Rijeka, Horvátország) felé, ami az olasz támadások fő célja volt.

1915 májusában folyamatosan érkeztek az osztrák–magyar csapatok a szerb, majd az orosz frontról, miközben a hadvezetőség az olasz támadási irányt sejtve a Doberdó-fennsík védelmének megerősítésébe kezdett. Az első isonzói csata idején Lukachich Géza vezérőrnagy szervezte meg a fennsík védelmét.

1915. május 27-én érkezett Boroevič gyalogsági tábornok Laibachba és vette át az Isonzónál védelemre berendezkedő 5. hadsereg parancsnokságát. Ekkor adta ki nevezetes parancsát, mely szerint „az elfoglalt védelmi állás minden rendelkezésre álló anyaggal és erővel szívós védelemre berendezendő és az utolsó emberig tartandó”. 1915 májusának végére fejeződött be az Isonzónál az osztrák–magyar haderő felvonulása: beérkezett a XV. és XVI. hadtest, valamint a teljes 5. hadsereg. A délnyugati front védelmét kezdetben 200 ezer fős osztrák–magyar haderő látta el a több mint kétszeres túlerőben lévő olasszal szemben.

Kilátás az Isonzó völgyére a Tolmein feletti egyik magaslatról. A kép előterében az osztrák–magyar állás látható, alatta húzódott az olasz.

Boroevič tábornoknak, a később Ison­zó-hadsereggé átnevezett 5. hadsereg „Isonzó oroszlánja” elnevezéssel illetett parancsnokának említett parancsa határozta meg a sokak által védhetetlennek tartott Doberdó-fennsík foggal-körömmel való védelmét is. A megkezdődő harcok során hamarosan kiderült, hogy a fennsík megtartása az eddigieknél sokkal nagyobb erőt kíván, ezért már az első isonzói csata idején döntés született arról, hogy a József főherceg parancsnoksága alatt Karintiában harcoló VII. hadtestet csoportosítsák át erre a területre. József főherceg 1915. július 8-án ért Kostanjevicába, ahol a főhadiszállását berendezte és átvette a Doberdó-fennsík védelmét. A hadtest kötelékébe tartozó 17. gyaloghadosztály a San Martino del Carso körüli harcokban tűnt ki, míg Lukachich Géza tábornok az irányítása alatt álló 20. honvédhadosztállyal a Monte San Michele védelmével szerzett hírnevet alakulatának. Ezekben az alakulatokban került a Doberdóra az a magyarországi kiegészítésű nyolc ezred, amelynek küzdelmei nyomán fogalommá vált a terület neve a magyar történelmi köztudatban.

1915 júniusától 1916 nyaráig öt nagy támadást indítottak az olasz csapatok az Isonzónál. Minden alkalommal véres harcok folytak a Doberdó birtoklásáért is. Kisebb területeket sikerült ugyan az olaszoknak elfoglalniuk, az osztrák–magyar csapatok védelmét azonban hiába próbálták áttörni.

Lövészárok-mélyítés a Doberdón, San Martino del Carso falutól délre, a 197-es magaslat oldalában, a 18-as védelmi szakaszban 1916 tavaszán. A kép előterében Ferenc János főhadnagy, a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred tisztje.

1916. május 15-én az osztrák–magyar 11. hadsereg nyolc hadosztállyal támadást indított Dél-Tirol irányából. A főcsapás Folgaria körzetéből Arsiero ellen irányult. A támadás az első napokban sikeresen haladt, de az olasz erődök előtt lelassult. A 20 kilométer mély, 30 kilométer széles betörés a Hétközség-fennsíknál 1916 júniusában végleg megakadt, amikor az áttörés továbbmélyítéséhez szükséges erőket az orosz frontra kellett átirányítani a Bruszilov-offenzíva nyomán keletkező veszély elhárítására.

1916 nyarán újra az olaszok vették át a kezdeményezést. A 6. isonzói csata során 1916 augusztusában a görzi hídfő és Görz városa is a kezükbe került, aminek következtében – félve a bekerítéstől – augusztus 10-re virradóra a Doberdót is ki kellett üríteni. A következő öt isonzói csatában a Görztől keletre húzódó magaslatokon, a Monte Santón és a Monte San Gabrielén, valamint a Karszt keleti felén, a Komeni-fennsík kőtengerében folytak a legvéresebb küzdelmek. Ezek már – különösen az 1917 tavaszán és nyarán vívott 10. és 11. isonzói csata – igazi „anyagcsaták” voltak, óriási tüzérségi előkészítéssel s mindkét fél részéről százezres veszteségekkel. (P. T.)

Nagy Imre a Doberdón

Nagy Imre (1896–1958) későbbi kommunista politikus, miniszterelnök 19 évesen került ki a Nagy Háború lövészárkaiba. Fogságában írt, Viharos emberöltő című visszaemlékezéseiben jelentős fejezetet szentelt háborús élményeinek. Mivel az eseményekről 40 év távlatából írt, több fronttelepülés nevét összekeverte, emlékirata mégis érdekes adalékot ad a háború kutatásához. Soraiban keverednek a lelkes fiatal katona és a sokat megélt, a háborút elítélő idős politikus szavai. „Mi fiatalok a lelkesedés tetőfokán álltunk, másokat is lelkesítettünk, buzdítottunk, harcra tüzeltünk” – írta a háború kitörésének hónapjaira visszaemlékezve. 

A fiatal géplakatos pont az olasz hadüzenet idején vonult be katonának. Mivel nem akart Csehországba kerülni a kiképzés idejére, átkérette magát a császári és királyi kaposvári 44. gyalogezredtől a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredhez. A bő három hónapos fehérvári felkészítés után Nagy Imre menetszázada is kikerült a hírhedt Doberdó-fennsíkra. 1915 augusztusától a második isonzói csatában esett át a tűzkeresztségen. A kiskatona szemszögéből írott mondataiban sorra bukkannak fel az Isonzó-front déli szakaszának nevezetes helyszínei: Doberdó, San Martino del Carso, Vallone-völgy, Monfalcone. 

Érzékletes leírásából a halált hozó gránátok és általuk felcsapott szikladarabok, a szürke zubbonyt vérvörösre színező doberdói vörös föld, az ismerős bajtársak halott arca köszön vissza újra és újra. Az átélt borzalmas élmények még négy évtized távlatából is indokolják számára, hogy miért fordult szembe a „régi világ” szemléletmódjával, és miért vált a háború hatására meggyőződéses kommunistává, aki majd a háború végén nem a hazatérést választja az orosz fogságból, hanem a szovjetek oldalán harcol tovább.

1915. november 16-án megkezdődött a negyedik isonzói csata. Nagy Imrét november végén egy gránátszilánk megsebesítette a lábán. A San Daniele (Štanjel) hadikórházából előbb Laibachba, majd az ogulini kórházba került. Gyógyulása után azonban már nem kívánt visszatérni a „köves pokolba”, ezért „rábeszélte” a cseh orvost, hogy ne a frontra, hanem továbbtanulási céllal Székesfehérvárra küldje, a „káderhoz”. Később, szintén időhúzási céllal egy géppuskás tanfolyamot is elvégzett. A szerencse azonban elpártolt tőle, hamarosan kikerült az orosz frontra, ahol 1916. július 29-én fogságba esett. Sorsa innentől már a nemzetközi kommunista mozgalom felé vezetett, nem kis mértékben doberdói háborús élményeinek negatív hatására. (T. R.)

A 11. isonzói csata és a Monte San Gabriele védelme

1917. augusztus 18-án megkezdődött a 11. isonzói csata. Az előzetes tervek alapján meginduló sorozatos olasz támadások eredményeképpen az olasz 2. hadseregnek 23-án Canalnál sikerült áttörnie az állásokat, 15 km szélességben és 6 km mélységben benyomulni a Bain­sizza-fennsíkra, ezt követően pedig megszállni a Monte Santót. A területi veszteség és a védőállások áthelyezése után a Monte San Gabriele lett a védelem kulcspontja: a 646 méteres magaslat elvesztése az Isonzó-front összeomlásával fenyegetett.

Rohamcsapat-gyakorlat 1917-ben az Isonzónál, a Lukovec magaslaton. Az 1917-es isonzói csatákban már döntő jelentőséget kapott a rohamharcászat. Ennek sikerében a válogatott legénységből álló, speciális kiképzésben részesült „sturmosok” vagy „rohamisták” játszották a főszerepet. Legfontosabb harceszközük a kézigránát volt, amelyet az oldalukon található kenyérzsákban tartottak.

A 11. offenzíva során a túlerőben támadó olasz csapatok közel álltak a magaslat elfoglalásához, ám a védők – a császári és királyi 57. hadosztály alakulatai – nagy veszteséggel ugyan, de megtartották állásaikat. A veszteségek pótlására és – ahogy az olaszok nevezték – a Monte del Morte, azaz a Halál hegye további védelmére 1917 szeptemberének első felében az orosz hadszíntérről megérkezett a Lukachich Géza vezérőrnagy vezette magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály. 

Az alakulat a magyar királyi budapesti 1., debreceni 3., nagyváradi 4. és székesfehérvári 17. honvéd gyalogezredből állt. A magaslat védelme során a hadosztály a IV. hadtest parancsnoksága alatt volt, és hadrendjébe tartozott – a négy említett honvédezreden kívül – a 20. tüzérdandár, három műszaki század, egy fényszórós század, egy rohamszázad és az alakulathoz beosztott idegen csapatok: a császári és királyi kolomeai 24. gyalogezred zászlóaljai, valamint a császári és királyi kassai 34. gyalogezred II. zászlóalja. A szemben álló olasz királyi csapatok – a 6. hadtest kötelékében a 8., 25., 67. és 68. gyaloghadosztályokkal – a harcok során mindvégig jelentős túlerőben voltak.

A magaslaton kiépített védelmi vo­nal IV. és V. védőszakaszát – amelyet a székesfehérvári és nagyváradi honvédek védtek felváltva – az ellenség az ún. Stützpunkt Nordból (északi támpont) támadta legveszélyesebben. Ez a megerősített hely több kavernából és azok körül elhelyezett kisebb támpontokból állt, amelyeket még a Monarchia csapatai építettek ki, de a 11. isonzói csatában az olaszok kezére kerültek. A védekező csapatok mindent megtettek, hogy visszafoglalják a támpontot. Ehhez legközelebb a 4. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának támadása révén kerültek 1917. október 2-án. A vállalkozás azonban nem vezetett eredményre, mert a támpont október 27-ig az olaszok kezén maradt. 

A II. és III. védőszakaszon a budapesti 1. és a debreceni 3. honvéd gyalog­ezredek egymást váltva harcoltak. A magaslaton kiépített védelmi rendszer központja ezen a védőszakaszon az ún. Ge­schütz kaverna (tüzérségi kaverna) és környéke volt, amit az olaszok is gyorsan felismertek, és különösen szeptember második felétől éjjel-nappal nehéztüzérséggel támadtak.

A kavernát ugyan sikerült megvédeni, de a szeptember végén lezajlott harcokban az ellenség mintegy 500 lépést elfoglalt a II. és III. védőszakasz egy részéből, s további előrenyomulásukat csak hősies küzdelem árán tudták megállítani. 

Az 1917. október 24-én végrehajtott caporettói áttörés után, 1917. november 17-én az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodója, IV. Károly is felkereste a sikeresen megtartott magaslatot, a korábbi harcok helyszínét. Az uralkodói vizit emlékezetes pillanatairól így írt a delegáció tagja, Kratochvil Károly, a m. kir. nagyváradi 4. honvéd gyalogezred parancsnoka: „még ott feküdt az elesett hősök egy része, kiket eltemetni nem lehetett. Őfelsége minden egyes halottnál megállva és sapkáját levéve rövid imát mondott s meghatva nézte elesett hős katonáinak maradványait.” 

A királyi látogatást követően, amelynek során a Monte San Gabriele mellett a Monte San Michelét is meglátogatta az ifjú uralkodó, Kratochvil ezredes elhatározta, hogy örök emléket állít hős katonáinak. Az elhatározást tett követte, így került sor emlékgúlák állítására a Monte San Michele északi lejtőjén, San Martino del Carsóban, Nova Vasnál és a Monte San Gabrielén. (S. N.)

A caporettói áttörés

1917 őszére a 11. isonzói csata következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege nagyon nehéz helyzetbe került. A Bainsizza-fennsíkon történt olasz előretörés és a várható újabb támadás az egész délnyugati front összeomlását vetítette előre. A hadvezetés tovább nem építhette taktikáját a védekezésre, támadnia kellett. A Monarchia azonban önálló hadműveletben ekkor már nem gondolkodhatott, részint erőinek elégtelen volta, részint a német szövetséges bizalmatlansága miatt. Ennek megfelelően 1917. szeptember elejére egy közös offenzíva tervei bontakoztak ki.

A támadás egyetlen lehetséges, sikerrel is kecsegtető helyszínének a tolmei­ni hídfő körzete tűnt. A német és osztrák–magyar hadvezetés így a Tolmein és Flitsch közötti sávra, Caporetto (németül Karfreit, szlovénül Kobarid) felé tervezte meg az áttörés fő irányát. Közben az olaszok szintén megkezdték saját támadásuk előkészítését, amelyet továbbra is a Bainsizza-fennsíkra összpontosítottak volna. A központi hatalmak két hónap leforgása alatt húsz és fél hadosztályról harminchétre növelték erőiket a negyvennégy olasz hadosztállyal szemben. A Monarchia vasúti kapacitásának harmada szállította nyolc vasútvonalon a hadianyagot, eszközt és élőerőt a támadás kiindulópontjának számító két összpontosítási körzetbe.

Sírásó katonák elesett társukat rúdra kötött ponyvában, a vállukon viszik a kiásott sírgödörhöz 1917 augusztusában, a 11. isonzói csata idején. Lipán több magyarországi kiegészítésű ezred katonai temetője is létesült, ahová az 1917-es, nagy veszteséggel járó isonzói csaták hősi halottait temették. A képen a cs. és kir. temesvári 61. gyalogezred temetője látható. A sírkert az ezred elesett hősei emlékére emelt, a kép hátterében álló emlékművel együtt ma is létezik. A település határában megtalálható még a cs. és kir. debreceni 39. és szegedi 46. gyalogezred temetője is.

A támadás előkészítése komoly logisztikai feladat elé állította a közös hadvezetést. Csak a tüzérségnek másfél millió „lövéshez” szükséges lőanyagot szállítottak. A két összpontosítási körzettől ötven, illetve száz kilométerre voltak az első vonalak, így az odavezető szakaszon álcázott felvonulási útvonalakat kellett kiépíteniük, hogy az erősítést lehetőleg az olaszok figyelmét elkerülve juttassák a lövészárkokig. Repülőgépeinknek és légvédelmünknek pedig közben le kellett kötniük az ellenség légierejének felderítőit. Tirolban elterelő műveleteket hajtottak végre, ennek ellenére a támadás terve kiszivárgott. Cadorna válaszul kiadta a parancsot a védelem megerősítésére. A 3. hadsereg sávjában ez meg is valósult, de a támadás fő irányában elhelyezkedő 2. hadsereg balszárnyán a parancsnokság elégségesnek ítélte meg a kiépített vonalak ellenálló képességét. Ez később súlyos hibának bizonyult. Közben a váratlanul, már október elején beálló folyamatos esőzés miatti csúszás elaltatta az olaszok éberségét.

Az eredeti tervekhez képest két nappal később, 1917. október 24-én éjjel 2 órakor indult meg a központi hatalmak offenzívája. A rövid, de hatékony tüzérségi tűz és ezer gázlövedék hatására az első védelmi vonalakon könnyedén jutottak át a támadóékként szolgáló 14. német hadsereg erői. A kötelékükben harcoló hét német és nyolc osztrák–magyar hadosztály az első napon néhol 27 kilométert tört előre. Az olasz védelem gyakorlatilag négy nap alatt összeomlott. Hadvezetésük előbb a Tagliamento, majd a Piave mögé rendelte el a visszavonulást. A kegyvesztett Cadornát Diaz tábornok követte a főparancsnokságban, de az olasz haderő ekkor már felbomlásban volt. A 150 ezer halott, 250 ezer fogoly és közel 400 ezer rendezetlenül menekülő katona miatt csak a beérkező angol és francia hadosztályok mentették meg a teljes összeomlástól az olaszokat.

Caporetto után, 1917 őszén. Osztrák–magyar csapatok előrenyomulás közben vizsgálják az út mellett hátrahagyott olasz löveget.

Ugyanakkor a központi hatalmak erői a támadás során túlságosan eltávolodtak utánpótlási bázisaiktól. E két döntő momentum hatására a megáradt Piavén többszöri próbálkozás után sem sikerült az áttörés. A Tirol irányából indított újabb offenzíva is gyorsan elakadt. Ezért 1917. december 3-án a központi hatalmak vezérkara leállította a hadműveletet. Mindazonáltal közel 15 ezer km2-nyi terület és rengeteg hadianyag, valamint élelmiszer jutott a győztesek kezébe. Utóbbi „zsákmány” az ellátási gondokkal küzdő Monarchia háborús részvételét több hónappal hosszabbította meg. Mivel az olasz hadvezetés előzetesen el sem tudta képzelni, hogy a kisebb támadóerő áttörheti a jól kiépítettnek vélt vonalaikat, a 12. isonzói csata a „caporettói csoda” néven vonult be a történelembe. (T. R.)

Offenzíva a Piavénál

II. Vilmos német császár és IV. Károly osztrák császár és magyar király 1918. február 20-án fontos tanácskozást folytatott a németországi Bad Homburgban. A találkozóra azért került sor, mert a német hírszerzés értesült az osztrák–magyar uralkodó béketerveiről, s a német uralkodó magához rendelte IV. Károlyt. A központi hatalmak hadseregei fölötti irányítás joga 1916 szeptemberétől a németeket illette, akik 1918 tavaszán az utolsó nagy támadásra készültek. Ehhez szükség volt szövetségesük, az osztrák–magyar hadsereg kitartására és támogatására is.

A Jóska-forrás az Isonzónál, Tolmein fölött, az egyik magaslat oldalában. A cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred katonáit nevezték az ezredtulajdonos József főherceg után Jóska-bakáknak. Az ezred IV. zászlóalja harcolt a 3. hegyidandár részeként a Tolmein fölötti magaslatok (Vodil, Mrzli vrh, Krn stb.) védelmében. A víz nagy kincsnek számított az egész olasz fronton.

A sarokba szorított és a fegyverhűségre emlékeztetett IV. Károly ígéretet tett, hogy ha a nyugati frontra nem is csoportosítanak át komolyabb erőket a nagy német offenzíva támogatására, délnyugaton támadást intéznek az olaszok ellen az antanterők lekötésére. Az osztrák–magyar hadvezetőség a német kérésnek megfelelően a nyugati fronton induló offenzíva támogatásaként május végére tervezte, majd a felvonulási nehézségek miatt 1918. június 15-re halasztotta az olasz fronton a támadás megindítását.

Az offenzívára többféle elképzelés létezett. Conrad von Hötzendorf, az egykori vezérkari főnök – aki ekkor a tiroli erők főparancsnoka volt – Tirol felől, a hegyekből leereszkedve akart a Piavénál elhelyezkedő olasz főerők mögé kerülni. Hasonló tervvel próbálkozott már 1916 májusában is, majd 1917 októberében a caporettói áttöréshez csatlakozva, azonban egyik alkalommal sem járt sikerrel.

Pontonok a Piave partján 1918. június 15-én délelőtt, szemben a Montellóval. A kép már a rohamcsapatok és a támadást végrehajtó erők átkelése után, nyugalmasabb időszakban készült.

Boroevič Szvetozár tábornok, a ne­vét viselő hadseregcsoport parancsnoka kezdetben nem támogatta a támadás tervét, mivel hadseregét szerette volna megőrizni a háború utáni béketárgyalások idejére. Ha már támadni kellett, akkor ő a saját frontszakaszán, a Piavén átkelve akarta az áttörést és a győzelmet kierőszakolni. Boroevič egyik alvezére, József főherceg, aki ekkor a 6. hadsereg parancsnoka volt, felettese támadási tervétől északra, a Piave-könyöknél a folyón átkelve a Montelló nevű hegy ellen akart támadást indítani.

Arthur Arz tábornok, a vezérkari főnök talán egyik befolyásos hadvezérével sem akart konfrontálódni, így a véglegesített támadási terv mindhárom változatot magába foglalta. Ezáltal szinte az egész piavei osztrák–magyar haderő támadásra lendült a 150 km-es arcvonalon. Az erőket az összpontosított támadás helyett szétforgácsolva bevető haditerv hátterében a saját haderő túlzott felértékelése s az ellenség erejének és harckészségének alábecsülése is állhatott. Ez a túlzott optimizmus 1918 nyarán a hadvezetőségtől a bakákig az egész hadsereget átitatta. 

1918 nyarán a Monarchia hadseregei minden fronton mélyen a megszállt területeken állomásoztak, a katonaság azonban szabályosan éhezett és teljesen lerongyolódott. A hadianyag-ellátásban és a vasúti szállításban folyamatosan fennakadások voltak, mert ekkorra már a hátországban is súlyos ellátási gondok jelentkeztek. A birodalomban a legkülönfélébb társadalmi megmozdulások, sztrájkok, tüntetések, felkelések ütötték fel a fejüket. 

A Piavénál felsorakozott osztrák–magyar haderő katonáiban viszont még elevenen élt az 1917. októberi nagy offenzíva emléke. A német és osztrák–magyar csapatok által megugrasztott, menekülő olaszok óriási készleteket hagytak hátra, amelyekből az akkori támadás előtt is már nélkülöző katonaság hónapokig jól élt, a zsákmányolt ruházatból pedig szinte az egész hadsereg átöltözött. Magasabb parancsokban kellett szabályozni, hogy felsőruházatként továbbra is kötelező az osztrák–magyar egyenruha viselése. 1918 tavaszára a zsákmányolt készletek kimerültek, és a hátország sem tudott gondoskodni a megfelelő ellátásról. A megszállt olasz területek lakossága szintén az éhhalál szélén állt, mert a nagy létszámú megszálló katonaság fel­élte az ő tartalékaikat is. 

[sub_article=5058]

A Monarchia hadvezetése a német nyomásra kikényszerített támadással igyekezett előremenekülni a problémákból. Ez az olasz haderő azonban már más volt, mint az egy évvel korábbi. Az újjászervezett és megerősített olasz hadsereg szilárd mélységi védelmi rendszert épített ki, s immár saját földjén küzdve hazáját védte a támadókkal szemben. A haditervek kiszivárogtak, így az olaszokat a támadási helyek és irányok nem érték váratlanul. A támadáshoz megfelelő erőfölényt sem sikerült a Monarchiának összpontosítania, az osztrák–magyar haderő 48 és fél hadosztállyal támadta meg az 58 és fél hadosztálynyi antanthaderőt, amelyben két-két angol és francia hadosztály is küzdött. A tüzérségben és a légierőben még nagyobb volt az erőfölény az olaszok javára. Az osztrák–magyar hadvezetés a kedvezőtlen előjelek ellenére bízott a támadó erők magasabb harcértékében, a főerők előtt tömegesen alkalmazott rohamcsapataiban, s hogy az olaszok nem akarnak már háborúzni és egy komolyabb támadás esetén meghátrálnak, miként 1917 októberében is tették.

Osztrák–magyar tisztek beszélgetnek a gáztámadás jelzésére szolgáló szerkezet mellett az Isonzónál, a Tolmein fölötti magaslatokon. Balra Pirschl Rudolf százados, jobbra Hary József hadnagy, a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred IV. zászlóaljának tisztjei. A kép érdekessége még az oszlophoz tűzött újság, az alakulat székhelyéről származó, a frontra is kijuttatott városi lap, a Nagyváradi Napló.

1918. június 15-én hajnali három órakor megkezdődött a tüzérségi előkészítés, és a reggeli órákban megindultak a támadó csapatok a kijelölt támadási területeken. A Tirolból induló támadás szinte azonnal megakadt. A hegyekből lezúduló osztrák–magyar csapatok üres állásokat találtak, amelyeket a tüzérségi előkészítés idejére kiürítettek az olaszok. A sértetlen második vonalakban viszont gépfegyvertűz fogadta a támadókat, akik itt meghátrálásra kényszerültek. A hegynek felfelé saját kiindulási állásaikba visszavonuló csapatokat gépfegyver- és tüzérségi tűzzel árasztották el az olaszok, ami igen súlyos veszteségeket okozott számukra.

Egymás mellett fekvő olasz alpini (hegyivadász) és magyar sebesültek az Isonzónál, Tolmein környékén, a segélyhelyen. Dr. Kemény Gyula ezredorvos, a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred IV. zászlóaljának orvosfőnöke naplójában meg is örökítette az esetet: „Egy 46-os káplár súlyos tüdőlövést kapott ettől az ellenálló olasztól, itt nálam a segélyhelyen egymás mellett feküdtek, le is fényképeztem őket. Amikor a 46-os káplárnak mutatom az olasz hőst, azt mondja rá: »Jól elláttuk egymást a komával.« Együtt viszik el őket a kórházba.”

A délebbre, a Piavén történő átkeléssel megvalósuló támadások eredményesebbnek bizonyultak. Ezen a területen az Isonzó-hadsereg soraiban nagyon sok magyar alakulat is kivette részét a küzdelmekből. A támadás azonban néhány nap alatt kifulladt, mivel nem állt rendelkezésre elegendő tartalék, s az utánpótlásnak a folyón történő átjuttatása is megnehezült, ugyanis az esőzés miatt a folyó áradni kezdett. Az olasz tüzérség és légierő is rendre szétbombázta a nagy nehézség árán kiépített pontonhidakat. A frontvonal sokkal rövidebb belső ívén az olaszok gyorsabban átcsoportosíthatták tartalék erőiket, s a tiroli támadás meghiúsulását követően ezeket a piavei területekre vezényelték. Az átkelt osztrák–magyar csapatok a megerősödő és ellentámadást kezdő olaszok és a folyó közé szorultak. A hadvezetőség ekkor a hősies harcot folytató alakulatok teljes megsemmisülésétől tartva a további támadó hadműveletek megszüntetéséről és a visszavonulásról határozott. A csapatok az áradó folyóval megküzdve, heves olasz tüzérségi tűzben keltek át újra a folyón, s tértek vissza kiindulási állásaikba. A visszavonulás során súlyos veszteségeket szenvedtek.

Tábori lelkészek

1915-ben 1615 katolikus tábori lelkész szolgált az Osztrák–Magyar Monarchia haderejében a különböző hadszíntereken harcoló csapatoknál. Ez a szám 1916-ban 2400-ra nőtt, és ehhez az adathoz hozzáadódott a más felekezetekhez tartozó tábori lelkészek száma is. A magasabb szintű parancsnokságokon is szolgáltak tábori lelkészek, de akik igazán sokat tettek a katonák lelki és hitéletéért, azok az egyházi személyek voltak, akik a hadosztály-parancsnokságokon, tábori és tartalék kórházakban, megerősített helyeken, vártörzsekben és ezredeknél folytattak lelkipásztori tevékenységet. 

A hadosztályoknál két tábori lelkész szolgált, akik közül az egyik minden esetben római katolikus volt, míg a másik felekezete attól függött, hogy az alakulat állományának tagjai között mely vallás volt a legelterjedtebb.

A tábori lelkészek fő feladatának a katonák hitéletének biztosítása, támogatása számított, amelynek egyik alapja a szentmiséken, istentiszteleteken való részvétel volt. A tábori misék helyszínének kiválasztása és a szertartások megtartása azonban gyakran akadályokba ütközött, és így előfordult, hogy nem mindig a vallási kötelmek által előírt időpontban tudták megrendezni a szertartásokat, amelyeken  a lelkészek nemcsak a hitbéli teendőkre hívták fel a figyelmet, hanem a háborús körülményekről is szóltak.

De nemcsak az egyházi előírásoknak megfelelően, hanem a nagyobb tervezett hadműveletek előtt vagy az állásháború időszakában tartalékból az első vonalba kerülést megelőzően is igyekezett a hadvezetőség lehetőséget biztosítani szentmisén való részvételre. A vonalak mögött kialakított pihenőtáborokban adódott erre lehetőség. Az egyik legjelentősebb az Isonzó mentén Segetiben volt, ahol felekezetek szerint négy kápolna és egy zsidó imahely épült.

A harcok alatt a hadosztálylelkészek hadosztályuk kötözőhelyén tartózkodtak. A szolgálat során megsebesültek közül kiemelt figyelmet kellett fordítaniuk a súlyos sérültekre, akik esetleg nem élhették túl a sérülést, illetve a továbbszállítást. Nekik feladták az utolsó kenetet, és igyekeztek megkönnyíteni számukra az utolsó órákat. 

A lelki gondozás szerves részeként – a személyes beszélgetések mellett – a valláshoz, hitélethez kapcsolódó olvasmányokkal látták el a katonákat. Ezeket a kiadványokat a hadsereg bocsátotta rendelkezésükre vagy a különböző civil szervezetek gyűjtötték számukra a hátországban. Ezekben nemcsak imákat találtak különböző alkalmakra, hanem vallásos tárgyú leírásokat a harci helyzetben felmerülő problémák megoldására. Az egyházi és állami ünnepek megtartása és az arra való előkészület is a tábori lelkészek szolgálatához tartozott, amelyet az alakulat tisztikarával közösen végeztek. 

A sajátos harci körülmények között a szolgálat legnagyobb részét a hősi halált halt katonák végső nyugalomra helyezése, illetve a halotti anyakönyvek vezetése tette ki. A temetések előtt az egyik legfontosabb feladat az elhunyt személyazonosságának meghatározása volt. Ha az azonosítócédula megsérült vagy eltűnt, gyakran társai azonosították az elhunytat. Abban az esetben, ha ez nem vezetett eredményre, névtelen sírba helyezték a földi maradványokat. Az Isonzó mentén kialakított katonatemetőkben az arra kirendelt katonák folyamatosan ásták a sírokat, és gyakran előfordult, hogy közös, illetve tömegsírban helyezték végső nyughelyükre a hősi halottakat. A temetők nagy részét a háború után megszüntették, a holttesteket exhumálták és nagy gyűjtőtemetőkbe temették át. (S. N.)

A támadás harmadik iránya a Piave-könyöknél a Montelló hegy volt. Itt a József főherceg irányítása alatt álló 6. hadsereg XXIV. hadteste indult támadásra. Ebben a hadtestben is szinte csak magyar alakulatok küzdöttek. A budapesti 31. közös hadosztályban északról a 44-es kaposvári és a 69-es székesfehérvári ezred támadt első lépcsőben. Kelet felől a 17-es közös hadosztályba tartozó debreceni 39-es és szegedi 46-os ezred indult támadásra, őket követték a karánsebesi 43-asok. A 250-300 méter magas, 10 km hosszú és 4-5 km szélességű, azaz hozzávetőleg 40-50 km2 kiterjedésű hegy elfoglalása várt a magyar csapatokra, kettévágva így az olasz védelmi vonalat.

Melegedő tisztek az Isonzónál, Tolmein környékén. A Krn (2245 m) oldalában húzódó állásokban nyáron is fűteni kellett. A kopár hegyoldalakban sem ivóvíz, sem tűzifa nem volt, ötórás hegyi úton kellett mindent emberi erővel lentről feljuttatni.

A rohamcsapatok lendületből elfoglalták az első három olasz állást, és nyomukban az ezredek zászlóaljai, majd törzsei is átkeltek a folyón. A támadó csapatok június 17-ig elfoglalták Nervésát és ettől délre Sovillát, valamint Sant Andreát is. Itt azonban elakadt a támadás. A tartalékok kimerültek, új erőkkel nem rendelkezett a hadvezetés. Időközben a folyó is vészesen megáradt. A hadihidakat itt is elvitte az áradás, vagy lebombázta a hatalmas fölényben lévő olasz légierő. A támadás folytatását segítő nehéztüzérséget nem lehetett a folyón átvinni. 

Csata- és hadszíntérkutatás az olasz fronton

Magyar kutatók 2002 óta folytatnak csata- és hadszíntérkutatást az első világháború olasz hadszínterén. Erre kezdetben a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztálya, majd 2011-től a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány égisze alatt került sor.

A hadtörténelem segédtudományának tekinthető csata- és hadszíntérkutatás vagy más néven hadirégészet módszertanát Magyarországon Négyesi Lajos dolgozta ki, aki az egykori olasz fronton folytatott kutatásokat is elindította, s Hangodi László, Lippai Péter, Pintér Tamás, Rózsafi János, Stencinger Norbert, Takács Róbert vett részt ebben. A kutatásaik során terepbejárásokat folytatnak, hadtörténelmi terepelemzéseket végeznek; az Isonzó-völgy, a Doberdó- és a Komeni-fennsík, valamint a Piave menti magyar vonatkozású katonai emlékeket kutatják fel.

Munkájukról tanulmányokban és önálló kiadványokban, 2010-től pedig a Babos Krisztina, Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert által elindított Nagy Háború blogon is rendszeresen beszámolnak. Kutatásaik eredményének is tekinthető, hogy az Isonzóhoz évről évre egyre több magyar látogat el. Egyik legismertebb és legsikeresebb kezdeményezésük a szakmai támo­gatásukkal 2015 óta évente 400–500 utassal elindított Isonzó Expressz.

Futóárokban Tolmein környékén, az Isonzónál. Balra dr. Kemény Gyula ezredorvos, a cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred IV. zászlóaljának orvosfőnöke.

A másik oldalon olasz erősítések érkeztek. Június 20-át követően már négy olasz hadtest nézett szembe a betörést végrehajtó egyetlen osztrák–magyarral. A hadvezetőségnek itt sem maradt más lehetősége, mint a visszavonulás. Június 23-ra kiürítették a Piavén túl elfoglalt területeket, és súlyos veszteségek közepette itt is visszavonultak a folyó innenső oldalára. A kudarc óriási letargiát okozott a támadásnak felfokozott várakozásokkal nekivágó hadseregben, de a hátországban is. Mindenki számára egyértelművé vált, hogy a vereséggel elvesztettük a háborút is.

A piavei offenzíva előtti általános helyzetről és a harcok lefolyásáról érzékletes képet kapunk Tersánszky Józsi Jenő Egy ceruza története című regényéből. A „címszereplő” ceruza legtöbbet Kabarcsik Gyula tartalékos főhadnagynál időz, akiben felfedezhetjük Tersánszky alteregóját. Az önkéntesként az egész háborút végigharcoló író a karánsebesi 43. közös gyalogezred tisztjeként részt vett a piavei ütközetben, így a műben leírtak a saját élményeiből is táplálkoznak. Regényében érzékletesen adja vissza a katonák hangulatát: „lelkiállapotom sötét, nyugtalan, lesújtott, amióta csak visszajöttünk a Montellóról. Lerázhatatlan búval fekszem és kelek. Olyan nyomasztó búval, hogy az öngyilkosság gondolata kedves előttem […] Ami rám hat most ez a saját kis egyéni érzéseimnél hatalmasabb érzés […] most már biztos, hogy vége a háborúnak, mégpedig ránk nézve az ellenségnek kénye kedve szerint való békével, mert ez az offenzíva volt az utolsó erőfeszítésünk.”

Az osztrák–magyar hadsereg az 1918. júniusi piavei harcok során 150 ezer fős veszteséget szenvedett, s az óriási emberveszteség mellett elveszítette a háború győzelmes befejezésének és egy kedvező békekötésnek a lehetőségét is. (P. T.)

103 cikk ezzel a kulcsszóval