A német biankó csekk megadása, aminek következtében kitört az első világháború

Reakciók

A szarajevói merénylet hatalmas visszhangot váltott ki a balkáni országokban és a Monarchiában is. Pedig Ferenc Ferdinánd rendkívül népszerűtlen közéleti szereplő volt. Jellegtelen, ingerlékeny személy, aki telhetetlenül vágyott a tisztelet után. Utálta, ha hízelegtek neki, és azonnal visszaszólt, ha nem értettek egyet vele. Kevés valódi barátja volt. Pont népszerűtlensége lehet a magyarázat arra, hogy a sokk olyan hamar elmúlt. Ez lehet a magyarázat arra is, miért a helyszínéről, nem pedig a meggyilkoltról nevezte el az utókor a szörnyű esetet. (Ezzel ellentétes utat járt be a Kennedy-gyilkosság elnevezése, amelyet jóval kevésbé emlegetünk dallasi merényletként.) A merénylet politikai jelentősége azonban minden korabeli szereplő számára is nyilvánvaló volt. A Monarchia nemcsak a nagy befolyású, békepárti trónörököst vesztette el, hanem a gyökeres politikai irányváltás reményét megtestesítő politikust is. Budapesten a lapok a feltételezett felbujtók ellen agitáltak, de a magyar politikai elit által nem kedvelt trónörökös halálát nem siratták annyira. Olaszországban ehhez hasonlóan reagáltak, mert Ferenc Ferdinánd a magyarok mellett az olasz törekvéseket figyelte leginkább ellenségesen. Az átlagember inkább örült, mint sírt, míg a diplomaták gondoskodtak a megfelelő részvét kimutatásáról. 

Szerbiában az utca embere éltette a gyilkosokat, így a szerb diplomácia nem kerülhette el azt a vádat, hogy a politikai elitnek köze volt a merénylethez. Ezt Szerbia értelemszerűen tagadta, és érdemi nyomozást sem indítottak a merénylet szerbiai szálainak felgöngyölítésére. A két ország eddig is barátságtalan viszonya tovább romlott. Romániában viszont Ferenc Ferdinánd népszerű volt, így a lakosság nem viszonyult pozitívan a szerbek iránt. A kormányzati körök is ennek megfelelően kommunikáltak: ha a szerbek eredményes nyomozást indítanak, akkor nincs joga a Monarchiának fellépni Szerbia ellen.

Poincaré francia köztársasági elnök a diplomáciai testület több tagjával közösen nézte a lóversenyt a longchamps-i Grand Prix-n, de a Monarchia követén kívül senki nem hagyott fel a délutáni versenyek megtekintésével a merénylet hallatán. Kezdetben a britek még az osztrák álláspontot fogadták el, és egyetértettek azzal, hogy Szerbia tegyen meg minden az eset kivizsgálására, és fogja vissza nacionalista törekvéseit. 

Az oroszok az első pillanattól kezdve arra törekedtek, hogy ellehetetlenítsék Bécs válaszlépéseit Szerbia ellen. Egyfelől a németeket hibáztatták a szerbellenes bécsi hangulat kialakulása miatt, másfelől a Monarchia terjeszkedési vágyának ürügyeként tekintettek a szarajevói gyilkosságra. Az orosz lapok harsogták a szerbek azon hamis állítását, hogy előre figyelmeztették az osztrák hatóságokat a készülő merényletre. Végül az orosz változatot tette magáévá a francia és a brit politikai elit is: a senki által nem fájlalt merényletért az osztrákok felelőssé tennék a békeszerető szomszédot, hogy legyen ürügye megnövelni a Monarchia területét. Ez a narratíva elősegítette az orosz beavatkozást egy esetleges balkáni konfliktusba.

A német álláspont

II. Vilmos a merénylet hírére felhagyott jachtja felkészítésével a kieli regattára. A császár jó barátságban volt Ferenc Ferdinánddal, és a német újságok is megrendülten tudósítottak az eseményről. A Német Császárság bécsi követe, Tschirschky gróf a merénylet utáni pillanatokban igyekezett önmérsékletre és türelemre inteni a Monarchia vezetőit, óvni őket minden elhamarkodott lépéstől. Azaz kezdetben a feltétlen német támogatás nem volt egyértelmű.  Azt ugyanis jól érezték, hogy Ferenc József és környezete kevésbé racionális, sokkal inkább érzelmi alapon döntött: a bosszú érzése, a császári család becsülete és a félelem hajtotta őket, hogy minél gyorsabban ki kell használni a még – utolsónak vélt – kedvező alkalmat a győztes háborúra. Ezt azonban a németek támogatásától tették függővé. Egyedül Tisza István magyar miniszterelnök fogalmazta meg fenntartásait. Tisza írásban kérte az uralkodót, hogy a magyar kormány nevében a Conrad–Berchtold-féle tervvel szemben foglalhasson állást. Bizonyítékok hiányában nem akart támadó fél lenni, és nem kívánta kitenni Magyarországot egy orosz–román–szerb támadásnak. Berchtoldnak Conradhoz írt leveléből kitűnt, hogy Tisza orosz háborútól tartott. Joggal, hiszen Szazonov orosz külügyminiszter már tudatta a román miniszterelnökkel, hogy egy szerb háború esetén Oroszország sem maradhat közömbös. Így Tisza számára az is világossá vált, hogy az oroszok mellett egy román támadástól is tartani kell.

II. Vilmos császár az első pillanattól kezdve elutasította Tschirschky gróf állásfoglalását, és utasította arra, hogy biztosítsa a Monarchiát a támogatásáról. Ez magában foglalta egy katonai akció támogatását is, feltéve, ha a célok világosak és kedvező a diplomáciai környezet. Ez a szóbeli támogatás felvillanyozta Berchtold közös külügyminisztert, hogy Tisza háborút akadályozó álláspontját ellehetetlenítse. Július 2-án került sor arra, hogy döntöttek egy Berlinbe induló küldöttségről, amelyet Berchtold kabinetfőnöke Alek Hoyos gróf vezetett. Neki jutott az a feladat, hogy két dokumentumot juttasson el II. Vilmoshoz, és a személyes találkozón is igyekezzen meggyőzni a császárt az osztrák lépések feltétlen támogatásáról.

Az egyik dokumentum a balkáni helyzetet elemezte a Monarchia szemüvegén keresztül. Ebben semmi új nem volt a korábbiakhoz képest, bár a román kérdésre nagyobb hangsúlyt fektetett. Ennek kettős célja volt: megrontani a különben jó német–román viszonyt, illetve Tisza aggodalmainak lecsillapítása, aki egy esetleges német támogatásban bízva az Erdély elleni román támadástól sem tartana annyira. A másik dokumentum Ferenc József személyes hangvételű levele volt, amelyben nyíltan írt egy Szerbia ellen indítandó háborúról. Az uralkodó nem kért segítséget, de levele világos: a németek tudtával kívánta a háborút elindítani. A küldöttséget vezető Hoyos gróf a háborúpártiak egyik legfontosabb tagja volt, azért ő ment, mert ezzel is üzeni akarták a háborús szándékot.

A küldöttség Tisza megkerülésével indult útnak, aki hiába követelt egy közös miniszteri értekezletet a németekkel való tárgyalások előtt. Igaz, Berchtold végül elküldte Tiszának a levelet július 3-án éjjel, de Tisza módosító javaslatai csak július 5-én érkeztek meg Bécsbe, miközben Hoyos gróf már átnyújtotta az eredeti változatot a német császárnak. Ez azt mutatta, hogy a levélnek Tisza tudtával, de javaslatainak mellőzésével való elküldését azért eszközölték, hogy kész helyzetet teremtsenek. A történetnek a későbbiekre nézve nagy jelentősége volt, mert a nyugati sajtó előszeretettel emlegette úgy az eseményeket, hogy Tisza István részvételével és beleegyezésével történt minden (ahogy ez olvasható például a londoni Times 1917. július 27-i számában). Ez pedig a magyarok felelősségét erősítette a későbbi háború kirobbantásában, amely elősegítette a trianoni diktátum megszületését.

Berlinben Szőgyény László követ adta át a dokumentumokat II. Vilmosnak, miközben Hoyos Zimmermann külügyminiszter-helyettessel tárgyalt ugyanerről. Mind a császár, mind a német diplomaták felismerték, hogy egy Szerbia elleni háború Európára kiterjedő háború lesz, és biztosították a Monarchia küldötteit Németország támogatásáról. A Vilmos császár jelenlétében lezajlott szűk körű vezetői találkozó július 5-én délután egyetértés alakult ki arról, hogy a Monarchiának joga van a fegyveres válaszlépésre. Úgy vélték, hogy Oroszország és Franciaország sem áll készen a háborúra, és a cár szerintük nem áll a királygyilkosok oldalára. Azaz bíztak benne, hogy a háborút lokális szintre lehet korlátozni. A hivatalos választ Bethmann Hollweg német kancellár adta meg Hoyosnak és Szőgyénynek másnap. Ezt a választ a Szőgyény által írt jelentésből idézzük: „[Szerbiával kapcsolatosan] bárhogy is határozzunk, bizonyosak lehetünk abban, hogy Németország, mint barátunk és szövetségesünk, mellettünk fog állni.” Ráadásul a németek ösztönözték a Monarchiát a katonai beavatkozásra is, mert „a nemzetközi politika szempontjából a jelen pillanatot kedvezőbbnek ítélik bármely későbbi időpontnál.” Érdekes egyébként, hogy Hoyos úgy emlékezett vissza évekkel később, hogy az idézett jelentést valójában nem is Szőgyény, hanem ő maga fogalmazta meg. 

A hatás

A központi hatalmak nem jól mérték fel a helyzetet. A Monarchiában 1914-re úgy tekintettek, mint ami az 1908-as annexiós válság ismétlése lesz (ekkor jelentette be a Monarchia egyoldalúan, hogy formailag az Oszmán Birodalomhoz tartozó, de 1878 óta ténylegesen osztrák-magyar igazgatás alatt lévő Boszniát annektálják). Ugyanígy a német hadvezetés az 1870-es háború gyorsaságát prognosztizálta a nyugati frontra vonatkozóan. A szerbek és az oroszok nem ismerték fel, mennyire erős a kétfrontos háborútól való félelem, amelyet megelőző csapásokkal kívántak orvosolni a németek és az osztrákok is.

A németek feladták a birodalom politikájának függetlenségét, mert ha Bécs a fegyveres megoldást választja, akkor is támogatni fogják őket. Ez kellett Tisza István meggyőzéséhez, aki később a magyar kormány eljárását azzal indokolta meg, hogy Németország felbátorítása folytán intéztek ultimátumot Szerbiához. Tisza azt is hozzátette, hogy a német garancia csak egy kizárólag a keleti frontra irányuló háború esetén lehet hatásos, egy franciaországi hadművelet mellett már komoly kétségei voltak a sikert illetően. Ennek ellenére kijelenthető, hogy a német támogatás megadása jelentős lökés volt az első világháború kirobbanásához vezető úton. 

Kik voltak a merénylők? Hogyan változott Tisza István magyar miniszterelnök álláspontja? Milyen katonai tervei voltak a központi hatalmaknak? 

Fedezze fel a válaszokat Pollmann Ferenc A szarajevói gyilkosságtól a háború kitöréséig című tanulmányában!