Vázszerkezetes építkezés

Európa technikai hegemóniája a középkorban gyökerezik. Az arab kalifátusok, Bizánc vagy éppen Kína műszaki színvonalukat tekintve a 14–15. századig fölényben voltak, selyemszöveteiket, kerámiájukat, fegyvereiket nyugaton nemcsak becsben tartották, hanem utánozták, hamisították. Az európai kézműves és mérnök azonban nem állt meg a másolás fokán. Átvette a selyemkultúrát, de feltalálta hozzá a vízzel hajtott cérnázómalmot, hasonlóképpen megtanulta a papírkészítést, de a rongy zúzására gépet szerkesztett, kölcsönvette a nyomtatás ötletét, és megteremtette a Gutenberg-galaxist.

A sort tetszés szerint folytathatnánk, ám akadnának benne kakukktojások is. Ilyen az a sokszor elhangzó állítás, mely szerint a gótikus stílusú építkezés – arab közvetítéssel – Indiából származik. Ez legfeljebb egyik stílusjegyére, a csúcsíves boltozatra áll, melyet a keresztesvitézek a 11–12. században keleten ismerhettek meg. Tény, hogy a Cluny apátság 1125-ben történt boltozásakor már ezt a módszert alkalmazták. Nem kétséges, hogy a (gótikus) csúcsív a félköríves (román) dongaboltozatnál előnyösebben tehermentesíti a hordozó falakat az oldalnyomás alól.

A középkori architektúra azonban nem elsősorban ebben különbözik a korábbi építészeti módszerektől. Időnként a románkori építőmesterek alkalmaztak terméskőből kifaragott önhordó bordákat a keresztboltozatok szerkesztésekor a két egymáson áthaladó dongabolt metszésének vonalában. Az oszlopokon nyugvó boltozati hálószerkezetekre azután zsaluzással falazták a mennyezetet. E technika első fönnmaradt példáját a caeni román stílű Saint Étienne templom 1115 körül épült kereszthajója őrzi.

Ám ez az újítás a román építészeti stílus súlyos faltömegeinek fellazítását éppoly kevéssé indította meg, mint ahogy az apró ablakok miatti homályt sem oszlatta el. A biztonságot sugalló román stílű „mágikus barlang”, melyet a tarka üvegablakok bensőséges hangulatúvá varázsoltak a napsugaras spanyol és olasz földön, „sötét, hideg, földalatti börtönné változott, mihelyt északra telepítették”. (J.H. Acland)

Északon viszont az építőmesterek régóta alkalmaztak egy eljárást, amelyről Viollet-le-Duc, a múlt század kiváló építésze a kora középkori ácsmesterséget méltatva kijelentette, hogy az a kőművesség felett álló művészet. A faváz szerkezetű ház tetőjének, illetve mennyezetének terhét ugyanis gondosan illesztett oszlop- és gerendarendszer hordozza, a falakat tapasztják, jobb esetben deszkával, téglával töltik ki, de statikai szerepük nincs. Ennek az elvnek kőépületekre való adaptálása az észak-francia