Oda Buda!

Előzmények

Hogy Buda sorsának alakulását tisztábban láthassuk, néhány évvel korábban kell felvennünk az események fonalát. Az 1538 februárjában megkötött váradi béke évtizedes, pusztító polgárháborút zárt le a két ellenkirály, Habsburg (I.) Ferdinánd (1526–1564) és Szapolyai (I.) János (1526–1540) között. Az egyezmény értelmében a Habsburgok elismerték Szapolyait törvényes magyar királynak, az országot pedig a status quo alapján megosztották a felek között. A béke legfontosabb pont­ja szerint azonban Buda és az ország keleti fele János halála után – még ha időközben utóda születne is – visszaszáll Ferdinánd vagy utódai kezébe. A szerződés értelmében a Habsburgok számottevő katonai segítséget ígértek Szapolyainak, ha országrészét oszmán támadás érné. 

Úgy tűnt, a békeszerződés megoldja az előző évtized vitás kérdéseit, annál is inkább, mert az agglegény János királynak nem volt örököse. Ez a helyzet azonban két év alatt drámai gyorsasággal megváltozott. Legitimált királyi címe birtokában Szapolyai nőül vette a lengyel uralkodó, I. Zsigmond lányát, Izabellát, aki az esküvő után egy évvel, 1540 júliusában fiút szült a magyar királynak. Szapolyai Erdélyben kapta a hírt, de nem sokáig örülhetett neki, mert két héttel később – feltehetően agyvérzésben – elhunyt. Újszülött fiát és utódát soha nem láthatta. 

A váradi béke értelmében János Zsigmondnak nem járt volna a király titulus, meg kellett volna elégednie egykori apai örökségével, a szepesi grófi címmel és némi pénzbeli kárpótlással. Azonban az apja végrendeletében mellé rendelt gyámok – Fráter György kincstartó, Petrovics Péter temesi ispán, Török Bálint, a Szapolyai-hadak parancsnoka és Werbőczy István kancellár – nem látták biztosítva, hogy Ferdinánd képes lenne megvédeni Magyarország egészét egy várható oszmán támadással szemben, ezért úgy döntöttek, megszegik a békeszerződést, és János Zsigmondot oszmán védnökség alá helyezve megkoronázzák. 

A szerződésszegés részben indokoltnak látszott. Két évvel korábban, 1538-ban a szultán büntetőhadjáratot vezetett Moldvába engedetlen vazallusa, Péter vajda ellen. A támadás végcélja sokáig nem volt egyértelmű, Budán nem tartották kizártnak, hogy a hadjárat Szapolyai ellen fordul, így fegyveres segítséget kértek Ferdinándtól a frissen megkötött béke szellemében. A békepontok szerint egyedül Buda védelmét 3000 fegyveresnek kellett volna biztosítania, ám az országba ennek csak töredéke jutott, így János tanács­adói alighanem már ekkor levonták a szükséges következtetést: béke ide, béke oda, a Habsburg-segítségben nem lehet bízni. 

Ha tehát el akarják kerülni a tényleges török hódítást, fenn kell tartani az addigi status quót, és részben török vazallusként lavírozni tovább. János Zsigmond születése erre remek lehetőséget kínált. Ferdinánd értelemszerűen másként látta az esélyeket, így amikor követei dolgavégezetlen tértek vissza Budáról, úgy döntött, fegyverrel szerzi meg, ami a váradi béke betűje szerint járt neki. 

Egy furcsa hadjárat 1540 őszén

Leonhard Fels tábornok 8-10 ezer fős expedíciós serege 1540. szeptember közepén indult Buda ellen a szokásos, Duna menti hadiúton. Hadaival október 8-án már Visegrád alatt ütött tábort, és itt ütközött először komolyabb ellenállásba. De miután ostrom­ágyúi szétlőtték a hegyoldalt védő Vízi-tornyot, az ottani védők megadták magukat. Fels a nehezen megközelíthető fellegvárral nem is foglalkozott, alkut kötött a hegytetőn rekedt őrséggel, hogy békén hagyják utánpótlási vonalait, és ha Budát bevette, önként átadják neki az erődöt. A sereg október 25-re ért Óbudára, és november közepéig táborozott ott. 

Buda valódi ostromára ekkor nem került sor. Fels megpróbált tárgyalni a várbeliekkel, de fel kellett ismernie, hogy a késő ősz közeledtével nincs módja a jelentősen megerődített budai vár és város módszeres ostromára. János király ugyanis levonta az 1530. évi Habsburg-ostrom tanulságait, és hadmérnökeivel megkezdte Buda várának igazi erőddé alakítását. Valószínűleg ekkor épült a Várhegy északkeleti oldalán nemrégiben feltárt Erdély-bástya, illetve már készen volt a várat délről védő Nagy rondella is. A falak mögött pedig Török Bálint több ezer fős, harcedzett katonasága várta az ostromlókat. Bár Istvánffy szerint Fels eleve „inkább csak megszállni akarta a várost, s nem ostromolni”, ez alighanem rosszindulatú feltevés: a tábornok helyesen mérte fel, hogy erői elégtelenek az ostromra, így mivel a tárgyalások nem vezettek sehová, csapatait Esztergom alá vezette téli szállásra. 

A visszavonulás azonban nem jelentette azt, hogy Fels dolgavégezetlen távozott, sem pedig, hogy Buda védői fellélegezhettek. Otto von Diskau vezetésével ugyanis két német és négy cseh zászlóalj, mintegy ezer naszádos és 300 huszár maradt Pest védelmére. Mivel Fels csapatai visszavonulás közben a visegrádi fellegvárat is bevették, Székesfehérvár pedig önként hódolt be a Habsburg-oldalra pártolt Perényi Péter lovasainak, 1540 végére Budát egyfajta távoli, de nem veszélytelen ostromgyűrű vette körbe, mivel immár az összes környező várban Habsburg-csapatok állomásoztak. A veszélyt a budai urak is érzékelték, így a szultánhoz fordultak támogatásért. 

Nagy offenzívára 1541 nyara előtt nem kerülhetett sor, de a határ menti bégek utasítást kaptak, hogy küldjenek erősítést Buda védelmére. Mehmed nándorfehérvári bég már decemberben megindult északnak, és a szultáni parancsot olyan komolyan vették, hogy amikor az utánpótlást és lőszert szállító hajóik Tolna körül befagytak a Dunába, a sereg nem fordult vissza, hanem a Duna mellett táborozva töltötte a telet, majd márciusban, az olvadás után folytatta az előrenyomulást Pest felé. Buda a szövetségeseik kezén volt, így azzal nem kellett foglalkozniuk, de Pest visszavételét kulcsfontosságúnak ítélték. Közel 15 ezer oszmán harcos kezdte meg Pest ostromát 1541. március 20-án. 

A pesti falakat a budai várból is ágyúzták a Szapolyai-párti csapatok, így március 27-re a Bécsi kapu romokban hevert, és jelentős rés támadt az északi falon. Mehmed rohamot vezényelt, melynek során „a mieink oly nagy vitézséget és bátorságot tanúsítottak – tudósított a rohamról a bécsi krónikás, Wolfgang Lazius –, hogy miután a barbárok szüntelen ágyúzása a megingott falak egy részét a földdel tette egyenlővé, és bár az ostromlottakat a minden irányból hevesen záporozó lövések, valamint a támadók túlereje szorongatta, Otto [von Diskau] hatására lélekben valamennyien szilárdan és eltökélten állták a lándzsákat és a golyókat, a magukét a támadó ellenségre zúdították és az iszonyú golyózápor közepette is elkergették a falakra felhágó ellenséget, lángoló anyagot és köveket dobáltak rájuk, és úgy tűnt, előbb halnak meg, mintsem hogy elhagyják a mégoly romos és már-már leomlással fenyegető falakat”. 

A védők kitartása végül megtörte Mehmed csapatait, akiket már a téli táborozás is alaposan elcsigázott. Ahogy az orvosi végzettségű Lazius írja, „a szabad ég alatt, a nyílt mezőn, menedék nélkül helyezkedtek el, és bár kivágott fákból tüzet raktak, hogy tagjaikat melengessék, de ahogyan minden hirtelen változás veszedelmes, így mivel az erős áthűléshez a tűz átható forrósága társult, sokaknak lefagyott és megbénult a lába. Akik pedig a tűz közelében álltak, ha elölről melengették is magukat, a hátuktól nem tudták elűzni a hideget. Mivel pedig tető és falak nélkül a mély hóban vertek tábort, az eső és a hó miatt a legnagyobb viszontagságokat voltak kénytelenek kiállni.” 

Mehmed végül 1541. április 6-án ad­ta fel Pest ostromát és vonult el a város alól. Az időjárási viszontagságok és a védők harciassága mellett ebben bizonyosan szerepet játszott, hogy már közeledett a tapasztalt öreg tábornok, Wilhelm von Roggendorf vezette, Felsénél jóval nagyobb és jobban felszerelt Habsburg-sereg, hogy felmentse Pestet és sikerre vigye Buda ostromát.

Roggendorf Buda alatt

Bár – nem utolsósorban Gárdonyi regénye miatt – a köztudatban „vén to­tya generálisként” szerepel az 1541. évi hadjárat fővezére, Wilhelm Freiherr zu Roggendorf valójában tapasztalt és gyakorlott katona volt, az itáliai háborúk veteránja, aki komoly magyarországi hadi tapasztalattal is rendelkezett, mivel 1530-ban az ő vezetésével ostromolta meg egy Habsburg-sereg Buda várát, ahol Szapolyai János király is tartózkodott. A tizenegy évvel korábbi fiaskó ugyan nem tűnt jó ómennek, Roggendorfnak mégis minden reménye meglehetett, hogy ezúttal elfoglalja Budát.

Fels veteránjaival és magyar főúri bandériumokkal megnövelt serege 1541 májusában ért Buda alá. Csapatai erős tüzérséggel rendelkeztek, utánpótlásuk jól működött, a dunai naszá­dos flotta fölénye nem volt kérdéses, Pestet pedig sikerült megvédeni Mehmed hadaitól. Roggendorf így teljes ostromgyűrűbe foghatta Budát, ahová és ahonnan májustól egy lélek sem juthatott se be, se ki. Ugyan Roggendorf megbízásából Perényi Péter ezúttal is megpróbált szót érteni a védőkkel, de a Fráter György vezette budai delegáció végül nem fogadta el a Habsburgok feltételeit. Ezek után megkezdődött a módszeres és heves ostrom. Budát minden irányból lőtték: délről a Gellérthegy felől, nyugatról a Madár- (ma: Nap-) hegyről, északról a Szombat (ma: Bécsi) kapu felől, sőt a pesti túlparton is épült egy ágyúállás. Kétheti ágyúzás után a falak már olyan megviselt állapotban voltak, hogy Roggendorf általános rohamot rendelt el. 

„Június másodikán, azaz a pünkösd előtti csütörtökön, a második órában, amikor megvirradt, rémisztő ágyúdörgés támadt, tüzes és kénes golyók zúdultak ránk, mindenfelé nagy futkosás támadt, dobok, trombiták és mindenféle figyelemfelkeltő eszközök, de még a harangok riasztó zúgása is fegyverre szólítottak minket. Irtózatos üvöltözés támadt, de mindent túlharsog az erős fegyverropogás és ágyúdörgés. Láttuk, hogy itt is, ott is sokan esnek és hullanak el, egészen olyan volt, mintha az ég leszakadna, majd megindulna a föld is. Mindenhol hevesen küzdöttek egészen a hatodik óráig, és a városból elsütött ágyúk füstje annyira elhomályosította az eget, hogy nem láthattuk az égboltot sem, bár a nap már felkelt. Ugyanis a városban bőségesen volt ágyú. A városbeliek magyar szokás szerint Jézust hívták segítségül. […] 

Jézus velünk volt, őket viszont menekülés közben vagy a kövek temették be, vagy nyomorult halált haltak, így a vadállatok falták fel őket. Az asszonyok is örök dicsőséget nyertek, mert több mint háromszázan a karthauziak Duna felé néző kolostorának romjai körül köveket hordtak a védőknek, némelyek az ellenség közül többeket is megöltek. Így történt a várban is, ahol az ellenség jelentősebb ereje volt, és a Szombat kapunál is. Az ellenség elmenekült a falak alól […] Pusztultak mindenfelé a szerencsétlenek, egyesek elmenekültek, hogy életben maradjanak, akiket viszont lekaszaboltak, a kutyák prédái lettek” – írta egy ismeretlen szemtanú, aki néhány héttel az ostrom után vetette papírra emlékeit Verancsics Antal számára. 

A roham kudarcán okulva Roggendorf aknákat próbált ásatni, nem sok sikerrel, de június közepén a sors óriási lehetőséget kínált fel neki. Gazdag budai polgárok egy csoportja, máig nem tisztázott, hogy a királyné tudtával és biztatására-e, de elhatározta, hogy átjátssza a várost az ostromlók kezére, még mielőtt a közelgő török felmentő sereg megérkezik. Az összeesküvés élén a beteg főbíró, Turkovics Miklós helyettese, Palczán Péter állt, de a legszínesebb tudósítást az egyik résztvevőnek, Bornemisza Tamás kereskedőnek köszönhetjük, aki az ostrom után egy magyar nyelvű emlékiratban foglalta össze a tragikusan végződő próbálkozást. 

A terv az volt, hogy Palczán kinyitja a Nagyboldogasszony-templom – a mai Mátyás-templom – mögötti falszakaszon található kis ajtót, és ezen át beereszt egy válogatott katonákból álló alakulatot a városba. Ezek belülről lefegyverzik a kapuk őrségét, mire a készenlétben álló csapatok berontanak a falak mögé, és ha a város a birtokukban van, a mai palotarészen lévő vár sem tartható tovább. A jól átgondolt fortély minden forrás egybehangzó állítása szerint Roggendorf gyanakvó természete és apai érzései miatt hiúsult meg. Az összeesküvők ugyanis kikötötték, hogy a városba behatoló rohamcsapatnak magyar katonákból kell állnia, mert azokat nem árulja el olyan könnyen ruházatuk, fegyverzetük és főképp a beszédük. 

Bár a logikus kérésre Roggendorf ígéretet tett, „de semmiképpen magyarokat nem adott, hanem két zászlóalla lanckenest, kik előtt zászlótartóul tette az fiát, kik az Bódogasszony cinterimen az kis kapun bejüttenek Budában az Buda piacára, de az Rogondorff fia az zászlóval bé nem ment, hanem kinn maratt volt, ezt az lancok hogy látták, hogy sem dobjok, sem zászlójok nincsen, mindjárást esmeg, senki nem űzvén, kifutamának” – panaszolta emlékiratában Bornemisza Tamás. 

Hogy a fiatal és apjára Lazius szerint is csak bajt hozó Christoph Roggendorf gyávasága állt-e a kudarc hátterében, vagy az, hogy a németül beszélő landsknechtek felkeltették a védők gyanakvását, nem tudni. Az akció mindenesetre meghiúsult, az összeesküvők elme­nekültek, akit Budán értek, mint Bács Ferenc deákot, azt György barát felnégyeltette. 

A szultáni sereg érkezése

Ezzel a Habsburg-vezér vissza nem térő lehetőséget szalasztott el, hogy Budát gyorsan és minimális veszteséggel megkaparinthassa. Pedig az idő vészesen fogyott. Június második felében egyre aggasztóbb hírek érkeztek a közeledő szultáni seregről, és még aggasztóbbak az elővédről, mely július közepén tábort ütött Kelenföldön. A haditanácsban ugyan felmerült, hogy a királyi sereg a Margitszigetre vonuljon vissza, de Roggendorf nem akarta feladni Buda ostromát, így csapatait végül a Gellérthegyen és környékén vonta össze. Ez a döntés utóbb katasztrofálisnak bizonyult, két hónapos ostrom után viszont Buda fellélegezhetett. 

A török sereg megérkezte után „általános lett az öröm a szabadulás reménye miatt, hiszen a törökök szavaikban is, de a valóságban is ezt hozták magukkal. Csapatostul bejöttek a városba, megcsodálták erejét és dicsérték hűségét, állhatatosságát, a zsákmányolt lábasjószágot odaajándékozták a király­né őfelségének és más uraknak, megengedték, hogy élelmiszereket hozzanak be a városba mindenfelől” – írta Izabella királyné egyik udvaronca. A várbelieknek egy szökevény beszámolója szerint még arra is volt lehetőségük, hogy tisztességgel megemlékezzenek János király halálának egyéves évfordulójáról. Az eseményen a királyné is feltűnt „illendően sötét gyászruhába öltözve, de teljesen jó egészségnek örvendve”. 

A Habsburg-sereg viszont ostromlóból ostromlottá vált. Kelenföld felől az oszmán tábor, északról az ellenséges Buda fenyegette, és a Dunán sem volt már olyan biztos a helyzete, amióta a török naszádok megérkeztek. A Gellérthegyre és a parti sávra összeszorult seregben hamar tombolni kezdett a ragály. A későbbi udvari történetíró, Lazius, aki katonaorvosként az események szemtanúja volt, döbbenetes képet festett a táborban uralkodó állapotokról: „mivel a tábor alkalmatlan volt mind fekvése, mind szűkössége miatt, minthogy csak a levágott állatok vérével kevert Duna szolgált itallal a szomjazóknak és vízzel az étel megfőzéséhez, a német katonák, ahogy ez ostromok idején lenni szokott, mértéktelenül vedelték a magyar bort és így könnyen megtámadta őket a sorvasztó láz. A bajt csak tetézte a katonák mértéktelensége és a gyógyszerek hiánya, valamint az orvosok csekély száma és tapasztalatlansága. Így, miközben mindennap sokan haltak meg, a betegekkel való érintkezés csak terjesztette a ragályt, úgyhogy akik megfertőződtek, minthogy a tömeg és az állandó ostrom akadályozta a kezelést, vagy magukra hagyatva, törődés nélkül pusztultak el, vagy akik mellettük voltak és ápolták őket, azok is megkapták a betegséget, végül a mindenki szeme láttára zajló, mindennapos temetések is csak növelték a rettegést. Így történt, hogy a ragály fokozatos elharapódzásával többen haltak meg betegségben, mint kard által.” 

Időközben az idős fővezér is megsebesült, így az irányítás kezdett kicsúszni a kezéből. Roggendorf végül kiadta az igencsak időszerű visszavonulási parancsot. Csakhogy ezt már nem volt olyan könnyű megvalósítani. Szárazföldön nem lehetett elvonulni, a hajóhidat pe­dig tönkretették a viharok, így az a döntés született, hogy augusztus 21-ről 22-re virradó éjszaka sajkákon viszik át a sereget a pesti partra az ellenség orra előtt. Az akció – Lazius szerint részben szervezési hibák miatt is – tragédiába fulladt: „A jelentős számú flottából ugyanis, mely részben teherhajókból, részben hadihajókból állt, csupán két kisebb naszádot jelöltek ki, hogy rendben átszállítsa a katonákat, így pár óra alatt csak néhány cohorsot lehetett átvinni. De még ezek is, mivel mindenki igyekezett magával vinni a holmiját, nagyobbrészt meg voltak pakolva lovakkal és málhával, és így az éjszaka nagyobb részét evezéssel vesztegették el. Miközben pedig egymást intették és buzdították, vagy éppen, ahogy az sötétben lenni szokott, ide-oda lökdösődtek vagy recsegő evezőkkel csapkodták a vizet, tervüket már a kezdet kezdetén leleplezték az ellenség előtt.” 

Amint az oszmánok megsejtették a Habsburg-sereg szándékát, rohamra indultak a Gellérthegyen maradt védők ellen. A várból ágyúzták a Dunán evező hajókat, és támadást indított huszárjai­val Török Bálint is. Az iszonyatos kavarodásról plasztikus képet fest Erhard Schön korabeli metszete, melynek pontos részletei arra utalnak, hogy minden bizonnyal szemtanúk beszámolói alapján készült. Az éjszakai harc rettenete sugárzik Hans Sachsnak a metszet alatt kinyomtatott históriás énekéből is: 

A pánik a pesti őrségre is átragadt, így a tavasszal vitézül védett város most szinte kardcsapás nélkül került az oszmánok kezére. Roggendorf menekülés közben belehalt sérüléseibe. Buda többhavi kegyetlen ostrom után – úgy tűnt – felszabadult, csakhogy a felszabadítóknak további terveik voltak.

A visszavívás kudarca

Mivel a közvetlen folytatás a Budáért vívott küzdelem talán legdrámaibb, de minden bizonnyal a legjobban és a legtöbbször dokumentált eleme, részletekbe e helyütt nem bocsátkozunk. A tények ismertek: ahogy Gárdonyi is megörökítette, a Buda alá érkező szultán magához kérette János árváját a budai urakkal együtt, majd a táborban közölte velük, hogy Budán oszmán őrség marad, mert a magyarok nem tudják biztonsággal megvédeni Ferdinánd támadásaival szemben. Életüket megkímélte (csak Török Bálintot vonta ki a játékból és tartotta rabláncon élete végéig), de meg kellett elégedniük Erdély és a Részek (ez jobbára lefedi a ma Partiumnak nevezett területet) birtoklásával. Szeptember 5-én Izabella és kísérete nyomorúságos körülmények között elhagyta a fővárost, Budára és Pestre pedig oszmán helyőrség került.

Európát sokkolta Buda elestének híre. Buda egyfelől jelentős humanista központ volt, a kereszténység védőpajzsának tekintett Magyarország fővárosa, de mindennél fontosabbnak számított, hogy elestével a távoli oszmán frontvonal alig kétszáz kilométerre került a Német-római Birodalom keleti határaitól. Ha Budára befészkeli magát a török, Ausztria vagy a cseh korona országai csak egy futamodásnyira vannak. Ezt nem lehetett válasz nélkül hagyni, így Ferdinánd hívó szavára jelentős nemzetközi haderő gyülekezett 1542 kora nyarán Bécsnél, Brandenburgi Joachim választófejedelem vezérlete alatt. Céljuk Buda visszavívása volt. 

A Habsburg-haderő azonban csigalassúsággal haladt célja felé, s végül nem Buda, hanem Pest ostromát kezdte meg. A védők kitartottak, a rohamokat visszaverték, a soknemzetiségű haderő pedig, amint felröppent a hír, hogy ismét török felmentő sereg közelít, feladta az ostromot, és pánikszerűen hazavonult. Lazius gúnyosan írta a budai ostromokat megörökítő köny­ve harmadik részében: „a többi hadvezér, légió és csapat is oly nagy gyorsasággal tért vissza Magyarországról (amit az utókor aligha fog elhinni), hogy akik még erejük teljében három hónap alatt éppen elértek Buda közelébe azt követően, hogy Ausztriában tábort bontottak, most eleség nélkül, betegségektől gyötörve, alig vonszolva magukat alig tíz nap alatt végrehajtották ezt a gyászos visszavonulást.” 

Az oszmánoknak sikerült megtartaniuk Budát és Pestet, a következő év­ben érkező újabb szultáni hadjárat pedig Pécs, Székesfehérvár, Esztergom és Szeged elfoglalásával védőgyűrűt vont Buda, az új vilajetszékhely köré, mintegy megpecsételve ezzel a Mohácsnál megindult folyamatot. Magyarország három részre szakadt, megkezdődött az oszmán hódoltság kora.