Magyarok a Habsburg-haderőben

A Királyi Magyarországon 1649-ben országgyűlési határozat kötelezte III. Ferdinándot arra, hogy „a végvidékek terhét magára vállalja”. A karok és rendek – az állandó hadsereg igényét ugyancsak sajátos magyar alkotmányos szempontból értelmezve – hajlandónak mutatkoztak békeidőben történő fegyverben tartásra „bizonyos számú lovas és gyalog katonát” megajánlani, ám csakis „a kirovandó adók és részleges felkelések helyett és ezek fejében”. Előírták, hogy ezeket a katonákat „a török ellenében kell a végvidékre a szükséghez képest beosztani és elhelyezni”, továbbá sem az újonnan fegyverbe szólítottakat, sem a korábbról hadban tartottakat „nem szabad az országból kivinni”. Ezzel a – sajátos állandó hadseregnek is tekinthető – magyar királyi mezei és véghelyi katonaság különállóságát és hazai földön tartását sikerült biztosítani, viszont elkerülhetetlenné vált, hogy e csapatokat a birodalmi szintű központi intézményrendszer irányítsa.

A magyar országgyűlés – a birodalmi érdekeket szem előtt tartó bécsi hadügyi politikát tapasztalva – 1655-ben a trónörökös Lipót főherceg