A muhi csata, 1241. április 11.

„A ki­rály pe­dig nem volt ké­pes felál­lí­ta­ni a csa­ta­ren­det. És ha a ma­gya­rok a se­reg egy-egy ré­szé­ből össze­ve­gyül­ten vo­nul­tak a harc­ba, a ta­tá­rok szem­be­jöt­tek ve­lük nyi­laik­kal, és ar­ra kény­sze­rí­tet­ték őket, hogy vissza­vo­nul­ja­nak a se­reg kör­le­té­be, úgy­hogy a szer­fö­lött nagy hő­ség és a hely­szű­ke kö­vet­kez­té­ben ak­ko­ra fá­radt­ság vett erőt raj­tuk, hogy a ki­rály és a ka­lo­csai ér­sek, akik ag­gód­va ret­teg­tek, sem fe­nye­ge­té­sek­kel, sem hí­zel­gé­sek­kel, sem buz­dí­tás­sal nem vol­tak ké­pe­sek harc­ba kül­de­ni őket. […] Vé­gül […] a ta­tá­rok kis­sé fél­re­hú­zód­va ön­ként utat en­ged­tek ne­kik ma­guk kö­zött min­den nyíl­lö­vés nél­kül. […] És ami­kor már több ol­da­lon is nyit­va állt az út a ki­rá­lyi csa­pat előtt, a ki­rály anél­kül, hogy felis­mer­ték vol­na, utat ta­lált az er­dő fe­lé…”

(Rogerius: Si­ral­mas ének, egy­ko­rú visszaem­lé­ke­zés)