1956 – A lázadás éve

Az 1950-es évek közepén a világ nagy része drámai változások előtt állt: a parázsló szociális, gazdasági és politikai feszültségek, valamint a folyamatosan növekvő kiábrándultság a háború utáni rendből sajátos elegyet alkotott. A szövetségesek második világháború alatt hangoztatott elvei számos ember fülében már üresen csengtek. Az 1941 augusztusában kötött Atlanti Charta ugyanis olyan háború utáni világ vízióját vetítette előre, amely az önrendelkezés, a nemzetközi együttműködés, a félelem- és nélkülözésmentesség elvein nyugodott. A beváltatlan remények miatti mély kiábrándulás számos országban rövidesen erőszakba csapott át. Megindult a gyarmati országok függetlenségi mozgalma. Az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában a faji megkülönböztetés fenntartása pedig semmissé tette a korábbi szándéknyilatkozatokat. 

Hruscsov 1956. februári titkos beszéde Sztálin bűneiről a keleti blokkban –  az ún. népi demokratikus országokban – felkelésekhez és mozgolódásokhoz vezetett; a legnagyobb és legvéresebb ellenállásra Lengyelországban és Magyarországon került sor. A Szovjetunió nyers katonai erőszakkal fenntartotta ugyan közép-európai impériumát, de nagy árat fizetett Magyarország brutális elnyomásáért: megsemmisítette azt a korábban magáról alkotott, idealista képet, hogy a globális forradalmi mozgalom reprezentánsa, amely a nép támogatását élvezi. 

1956-ban az egész világon hétköznapi emberek lázadtak fel és emelték fel hangjukat; kimentek az utcára, börtönbüntetést kockáztattak, fegyverhez nyúltak, sőt életüket veszítették a szabadságért és egy igazságosabb világért folyó harcban. A „régi rend” őrzői pedig kétségbeesett kísérletet tettek hatalmuk fenntartására, s gyakorta könyörtelenül visszavágtak.