Willy Brandt

1961-ben, a berlini fal felépítésének évében parlamenti választásokat rendeztek a Német Szövetségi Köztársaságban. Az SPD Willy Brandtot, Berlin kormányzó polgármesterét állította kancellárjelöltnek, aki jól játszotta a frontvárosból érkező ifjú hős szerepét. Pártja javított is korábbi választási eredményein, a kormányra kerüléshez szükséges szavazatot azonban sem ekkor, sem négy évvel később nem érte el. A kétszer is eredménytelennek mutatkozó kancellárjelölt ezután kijelentette, hogy harmadszorra nem indul, semmilyen politikai szerepet nem vállal, csak Willy Brandt kíván maradni. Senki nem gondolta, hogy döntését hamarosan kénytelen lesz felülvizsgálni.

1966 végén az uniópártok válsága miatt az SPD ellenzéki pártból kormányzó párt lett. Az új kormány kancellárja Kiesinger, a nemzeti szocialista párt egykori tagja volt, alkancellárja és külügyminisztere a korábbi antifasiszta emigráns Brandt lett. Az 1969-es parlamenti választásokon az SPD már olyan jól szerepelt, hogy a liberálisokkal (FDP) alakíthatott koalíciót. Amikor október közepén három szavazat különbséggel a Bundestagban kancellárrá választották, megjegyezte: „Akárhogy is, ez kettővel több, mint amennyit 1949-ben Adenauer elkönyvelhetett.” Ez már az ő órája volt, pedig még könnyekkel küszködő felesége is hihetetlennek tartotta, hogy „Willy múltjával valaki kancellár lehet”. Első kormánynyilatkozatában megfogalmazta híres jelszavát: „merjünk több demokráciát akarni”. Reformokat ígért, és arról beszélt, hogy a Szövetségi Köztársaságnak az Európai Közösség modellállamává, az utóbbinak pedig a világ szociálisan legfejlettebb térségévé kell válnia.

Egész kormánytevékenységét az erkölcs és a politika összekapcsolásának kísérlete jellemezte. Mindazonáltal a Brandt vezette szociálliberális koalíció történelmi jelentőségét és a kancellár személyes érdemét nem a nagy belső reformok, hanem a keleti politika jelentette. Legkorábban ugyanis ő és munkatársai ismerték fel, hogy a hatvanas évek elején az NSZK nem szigetelődhet el az amerikai–szovjet enyhülési folyamatban, sőt azt a két német állam jó viszonyának helyreállítására kell felhasználni. S a beláthatatlan idejű állami elkülönülés idejére a rendezett egymás mellett élés, egyfajta modus vivendi politikájára kell áttérni. Ebbe az irányba hatottak az NSZK kereskedelempolitikai érdekei is. Tényleges változásra azonban csak a nagykoalíciót követő szociálliberális koalíciós kormány idején került sor, amely kezdettől fogva a két német állam létezéséből indult ki. Elődeivel ellentétben szerződéses formában is elfogadta és a németekkel elfogadtatta az európai status quót és ezzel