Trianon máig ható árnyéka

Magyar–lengyel két jó barát… – tartja a mondás. Két olyan nép esetén, amelyek 1100 éves történelmük során Trianonig szomszédosak voltak egymással, különösen megbecsülendő ez a népi bölcsesség. A szomszédos államok hosszú közös történelme inkább konfliktusaik miatt szokott az érdeklődők emlékezetébe vésődni. A lengyel–magyar múlt azonban elsősorban nem az olykor természetesen előforduló összeütközésekről, hanem a közös történelmi sorsból fakadó megértésről, együttműködésről nevezetes. A humanizmus korában már megfogalmazódott a közös történelmi tapasztalat (még Horvátországot is beleértve): a kereszténység védőbástyájának eszméje, amely a latin Európa „keleti” végét is jelentette egyben. A két nép kapcsolata akár történelmi személyeken – a lengyel és a magyar uralkodók házastársain, az egyház szentjein (Kinga, Hedvig) vagy éppen közös történelmi hősein (például Báthori István, Bem József) – keresztül is áttekinthető lenne, de most inkább a különböző történelmi korszakokban a geopolitikai helyzetükből fakadó válaszaikat vizsgáljuk a történelem támasztotta kihívásokra. 

A két nép története sok hasonlóságot mutat, és több ponton is érintkezik egymással. Az Álmos által megszervezett nomád állam, az Árpád vezette honfoglalás a Kárpát-medencében időben szinte egybeesett a lengyel nép államszervezésével. Az Odera és a Visztula folyók, valamint a Balti-tenger határolta vidéken a nyugati szlávok közé tartozó lengyelek között a Piast család emelkedett fel, és kezdte el az államszervezést. A lengyeleknél jóval erősebb volt a törzsi/etnikai különbség, mint a magyaroknál. Ez képezte a középkori Lengyelország tartományi rendszerének és olykor kormányozhatatlanságának alapját. Folyamatos volt a vetélkedés a különböző etnikai csoportok: mazóviaiak, polánok, viszlányok, lengyelek stb. között. Érdekesség, hogy a magyar nyelv a lengyel nevű törzs nevét vette át mint a nép későbbi megnevezését, miközben ez a törzs beolvadt a polánok közé, így más nyelvekben az utóbbi törzs neve adta a lengyelek elnevezésének alapját.

A másik fontos, kezdetek óta meglévő különbség földrajzi. Míg a Kárpát-medence természetes határokkal – a Kárpátok hegyvonulataival nagyobb folyókra támaszkodva – jól védhető, addig Lengyelországnak csak a déli részein találunk nagyobb hegységeket, de keletről és nyugatról (olykor északról is) teljesen nyitott, és folyamatos fenyegetésnek van kitéve. Ez rögtön magyarázatot is ad arra, hogy a közvetlen összecsapások miért maradtak el a két nép között: egész egyszerűen más irányba helyezte a két ország – mint térségbeli nagyhatalom – a súlypontját. Magyarország elsősorban a Balkán, míg Lengyelország a(z észak)keleti térség irányában fejthette ki hatalmi befolyását, miközben mindketten védekezésre kényszerültek a nyugatról fenyegető Német-római Császársággal szemben. Olykor a keletről érkező veszélyek is közösek voltak, ennek igazolására talán elég csak az úgynevezett tatárjárásra vagy a szovjet terjeszkedésre utalni. Azaz kezdettől fogva mindkét nép sorsa kijelöltetett a keleti és nyugati erők kiegyensúlyozásának, a velük szemben sokszor ellenségesen fellépő keleti, délkeleti, nyugati hatalmak közt való biztonságos elhelyezkedés megteremtésének és önálló nemzeti létük védelmének nehéz kérdésével. 

Az Árpádok és középkori utódaik – miként a lengyelek is – a probléma megoldását abban látták, hogy bekapcsolódtak a nyugati keresztény kultúrközösségbe anélkül, hogy politikai függetlenségüket e közösség bármely hatalmának feláldozták volna. A nemzeti függetlenség megőrzéséért vívott harcaik együtt jártak a nyugati műveltség és nyugati eszmeáramlatok befogadásával, terjesztésével dél és kelet felé, hiszen Magyarország volt – ismét csak Lengyelországgal együtt – minden jelentős nyugati eszmeáramlat és szellemi mozgalom utolsó állomása. A nyugati kereszténység, a szerzetesmozgalmak, a reneszánsz, a reformáció, a barokk és a felvilágosodás, majd a legújabb kor szerteágazó eszmeáramlatai is egytől egyig eljutottak magyar és lengyel földre, ezzel erősítették a két nemzetet a Nyugathoz kapcsoló évszázados kötelékeket. Másfelől pedig a nyugati eszmények, eszmék, irányok, törekvések és áramlatok csak a magyar és lengyel közhatalom támogatásával tudtak ismertté válni, valamint utat találni a keleti kultúrákba.

A középkorban a két állam kapcsolata elsősorban dinasztikus jelleget öltött. Szent Istvánnak hamarabb sikerült elfogadtatnia királyságát, mint a Piastoknak, de az önálló egyháztartománnyá válás azonos időben történt. Ez mindként államban nagyban elősegítette a királyi hatalom megerősítését is. A két dinasztia már Géza fejedelem idején rokonságba került egymással – a legmerészebb, de hamis feltételezés szerint Szent István édesanyja is egy lengyel hercegnő volt –, így sorsuk összeért. I. Béla és felesége, Richeza lengyel hercegnő – I. Kázmér nővére – házasságától kezdve a magyar királyok egy évszázadon át a külső ellenségekkel és belső pártütőkkel szemben mindig hű barátra és támogatóra találtak lengyel rokonaikban, és maguk is mindig készséggel siettek azok segítségére (példa erre Szent László beavatkozása a lengyel trónviszályba).

A középkori Európa államrendszerében nagyhatalmi állásra emelkedett Magyarország királyainak balkáni és északkeleti térfoglalása – akárcsak a lengyel királyok litvániai és oroszországi hatalmi terjeszkedése – egyszersmind kultúrmisszió volt. A nyugati keresztény kultúrközösség határait tágította kelet és dél felé a pogány török és a görög keresztény kultúrközösségek rovására. A központi hatalom meggyengülése a lengyeleknél a 12. századtól, míg Magyarországon a 13. század végén következett be, miután mindkét állam megszenvedte a tatárjárást. Magyarország és Lengyelország ekkor töltötte be igazán először a nyugati világ védőbástyájának szerepét, mivel ez az esemény nagy visszhangot váltott ki és a későbbi történetírásban is kiemelkedő jelentőségre tett szert. Pedig előtte a kunok feltartóztatása hasonlóan nagy eredménynek nevezhető. 

Az Anjou-kor új szintre emelte a két ország kapcsolatait. I. Károly lengyel felesége révén segítette apósát, Lokietek Ulászlót a lengyel királyság újraegyesítésében, amit fia, III. Kázmér fejezett be, sőt Halicsot is Lengyelországhoz csatolta. Utóda I. Károly fia, I. (Nagy) Lajos magyar király lett, a perszonálunió haláláig állt fenn. Utána lányára, Hedvigre hagyta a lengyel trónt. Innentől új közös fenyegetéssel is szembe kellett nézni, az oszmán-törökök terjeszkedésével. I. (Nagy) Lajos már „bemelegített” a Balkánon, de az igaz veszélyek halála után kezdődtek. 

Magyarország és Lengyelország geopolitikai helyzetének különbözősége is ekkor vált leginkább nyilvánvalóvá. Ugyanis egy német orientációjú – Luxemburgi Zsigmond-, majd Habsburg-vezetésű – magyar állam keleti súlyponttal inkább lett volna képes sikerrel védekezni a török ellen, mint egy Jagelló-vezetésű Közép-Európa. Mivel Bécsnél Buda Zsigmond idején jóval jelentősebb város volt – nem véletlenül volt kedvelt székvárosa az uralkodónak –, egy budai birodalmi központ soha nem engedte volna meg a déli végvárvonal elvesztését. Feltételezhető, hogy azon összegek, amelyeket a Habsburg Birodalom az 1541 után kiépülő végvárrendszer fenntartására áldozott, megtették volna a déli végvárvonal érdekében is. Ne felejtsük, hogy Zsigmond örökösének, Habsburg Albertnek – aki II. Albert néven német-római császár is volt – is Buda volt a székvárosa. A Jagellók a 15. század második felében közép-európai birodalmuk kiépítésén fáradoztak, céljuk volt a magyar és a cseh trón megszerzése is a Habsburgokkal szemben, illetve a balti-tengeri kijárat biztosítása a Német Lovagrenddel szemben. Közben a lengyelek lakta területek egyesítését is igyekeztek elérni, például Mazóvia csak 1526-ban került a lengyel koronához. A keletről érkező török és orosz fenyegetés pedig a 15–16. század fordulójától vált állandóvá, ami a lengyel állam számára nem igazán adott lehetőséget a magyarok támogatására délen a török ellen. 

Magyarország mindkét koncepciót kipróbálta, amelyek közé beékelődött a Hunyadiak vezette önállóbb közép-európai kísérlet. S mindez Mohácsnál véres valósággá vált: a Jagellók érdekei sokkal inkább az oroszok irányában zajló háborúkban voltak tetten érhetők, mint a török elleni harcokban. Ez utóbbi a felemelkedett Habsburgoknak jutott osztályrészül, akik így a magyar trónt is megszerezhették. A lengyelek viszont kiestek az oszmán terjeszkedés fő irányából, a Fekete-tenger, illetve Moldva felől érkező támadásokkal pedig meg tudtak birkózni. 

A korszakban a két nemzet útjai szétváltak. Lengyelországnak a nagyhatalommá fejlődő Moszkva nagyfejedelmével, IV. (Rettegett) Ivánnal vívott sikeres önvédelmi küzdelmét a lengyel trónra emelt erdélyi fejedelem, a magyar Báthori István irányította, akinek politikai célkitűzésében ott szerepelt a török elleni felszabadító hadjárat gondolata is. Ez a terv nem vált valóra, de a Magyarországot száz év múltán felszabadító tizenhat éves hadjárat küszöbén ismét egy lengyel király, Sobieski János mérte a döntő csapást az 1683-ban Bécsig hatoló török hadseregre. Ezután Magyarország a Habsburg Birodalom része lett, míg Lengyelország a 18. század végére a szomszédos birodalmak – porosz, Habsburg, orosz – martalékává vált. A lengyelek természetesen elsősorban a szétszakított lengyel állam egyesítésén dolgoztak. Folyamatosan érzékenyen reagáltak a nemzetközi politika minden rezdülésére, s az összes alkalmat megragadták, hogy sorsukon változtassanak. A 19. század függetlenségi mozgalmai viszont ismét közös nevezőt találtak: a lengyelek az orosz elnyomás ellen, a magyarok a Habsburgok ellen fogtak fegyvert, hiába.

Valójában mindkét nép törekvése azonos volt: a Szent Szövetségtől szabadulni, így az ellenségek közösek voltak. Magyarország viszont a török fenyegetés árnyékában az Anjouk óta már feladta a keletre irányuló terjeszkedő politikát, és összeütközésre a terjeszkedő oroszokkal a 19. századig valójában nem került sor. Érdekes párhuzam, hogy amíg a magyarság a török ellen vívta élet-halál harcát, addig Lengyelország a svédekkel és az oroszokkal háborúzott. A különbség annyi, hogy a török végül nem tört át Magyarországon, az oroszok azonban végül elfoglalták Lengyelországot, és innentől közvetlen fenyegetést jelentettek Magyarországra. 

A pánszláv (értsd: orosz) veszély Magyarországon a 18. századtól erősödött. A lengyel példa a magyar közgondolkodásban folyamatosan intő jelként volt jelen, hogy nem szabad a felosztás sorsára jutni. A reformkori változások egyik motiváló eleme volt, hogy ne történjenek olyan megtorlások, pusztítás, mint amilyen az 1830–1831-es lengyel szabadságharc után bekövetkezett. De ami késik, nem múlik: 1848-ban Magyarország is testközelből ismerte meg a cári hadsereget, így az oroszellenesség is közös ponttá vált a két nép történelmi tapasztalatában. 

A középkor és a kora újkor még egy tapasztalattal gazdagította a két népet: a lengyeleknek az egységes/erős központi hatalommal rendelkező német területek pont annyira károsak, mint a franciáknak. Így a közös ellenséggel szemben kialakítható lengyel–francia szövetség igencsak működőképes. Magyarország térségbeli helyzetének, geopolitikai szerepének megőrzése sokszor esett egybe a német, illetve később a Habsburg-érdekekkel. Ez mind a török, mind az orosz fenyegetés ellen hatékony védelmet nyújthatott. A franciákkal való szövetségkeresési kísérletek – legismertebb Rákóczi példája – kérészéletűnek bizonyultak, érdemi sikert nem eredményeztek. Így a franciák a lengyelekben hagyományosan inkább barátokat, míg a magyarokban a németek szövetségeseit látták, akik így közvetve velük is ellenségesek lehetnek. Ez a történelmi tapasztalat mélyen gyökerezik, és ad némi magyarázatot Trianon esetében a francia viselkedésre. 

1918 mindkét nép életében új helyzetet teremtett. A lengyelek hosszú, közel 150 éves küzdelmet követően nyerték vissza országukat, míg a magyar állam súlyos területi és emberveszteséggel volt kénytelen szembenézni az első világháború után. Nem véletlen, hogy a két ország külpolitikája jelentősen különböző pályára került: míg Magyarország azért küzdött, hogy az első világháborút lezáró békeszerződést megváltoztatva visszaszerezze az elvesztett területeit, addig a lengyelek abban voltak érdekeltek, hogy a háborút lezáró egyezmények ne változzanak meg. A látszólagos érdekellentét dacára a két ország barátsági szerződést kötött, és amikor lehetett, akkor támogatta egymást. Elég csak Hitler kérésének visszautasítására gondolni a lengyelországi német támadás idején vagy a lengyel menekültek magyarországi befogadására emlékezni a második világháború alatt.

A két ország politikai érdekei viszont mást eredményeztek: a lengyelek a német agresszió első célpontjai közé tartoztak Csehszlovákiával együtt. De ahelyett, hogy szövetkeztek volna egymással, a lengyelek is benyújtották az igényüket Teschenre, így hozzájárultak saját érdekszövetségesük államának szétdarabolásához. Magyarország viszont kizárólag német segítséggel remélhette a revízió megvalósítását az ellene szövetkező kisantanttal szemben. Éppen ezért egy németellenes magyar–lengyel szövetség az 1930-as évek vége felé irreális volt. Magyarország saját érdekeit szem előtt tartva a semlegesség és a revízió megvalósításának szűk mezsgyéjén haladt, amibe belefértek a lengyeleknek tett gesztusok, de katonai segítséget Magyarország – még ha akart volna is – nem nyújthatott.

Lengyelország pedig a 18. század végéhez hasonlóan ismét a nagyhatalmi érdekek gyújtópontjába került: a német és a szovjet két oldalról falta fel. Magyarország 1944-re végül ugyanerre a sorsra jutott, ami arra utal, hogy nem egy-egy ország, hanem a közép-európai térség az, ami mindig valamely nagy eszmekör – a nyugati vagy a bizánci/keleti – perifériáját alkotja. 1945 után Lengyelország azt kapta jutalmul, amit Magyarország büntetésül, mint mindenki a térségben – függetlenül attól, kinek az oldalán harcolt a második világháborúban –, a szovjet típusú kommunizmust.

Ezzel szemben a két nép 1956-ban egyszerre lázadt fel, a poznańi események példát adtak a magyar szabadságharcosoknak is. A műegyetemisták 16 pontjának egyike a lengyel felkelőkkel való szolidaritásról szólt, és az október 23-i tüntetések sem véletlenül a Bem-szobornál vették kezdetüket. A lengyelek reagálása sem maradt el: Varsóban és Lengyelország-szerte rokonszenvtüntetésekre és széles körű gyűjtésekre került sor, vért adtak a magyar sebesülteknek, gyógyszer- és élelmiszer-szállítmányokat indítottak el Budapestre. A szovjeturalomtól és a kommunista diktatúrától megszabadulni vágyó lengyel mozgalmakat nagy szimpátia kísérte Magyarországon is, a magyar ellenzék pedig kereste a lengyelekkel való együttműködés lehetőségét. A lengyel ellenzék politikailag az 1970-es években jóval szervezettebb volt a magyarnál, a magyarországi úgynevezett demokratikus ellenzék intenzív kapcsolatok kiépítésére törekedett a lengyel csoportokkal. A kulturális kapcsolatok mentén szerveződő közös gondolkodásban pedig inkább a Magyarországon népi-nemzeti ellenzékhez tartozókat találjuk. A szamizdatkészítésről és -terjesztésről a magyar ellenzék a lengyelektől tanult, miként a lakásokon működő szabadegyetemek rendszerét is a lengyelektől sikerült meghonosítani. 

A kulturális kapcsolatok terén elsősorban írókkal, irodalmi lapokkal és katolikus értelmiségi körökkel keresték a kapcsolatot, és a lengyel–magyar barátságot közép-európai keretben értelmezték, amely egyfajta ellenidentitást jelentett a megszálló Szovjetunióval szemben. A helyzet különösen forróvá vált 1981 végétől, amikor Jaruzelski tábornok hadiállapotot hirdetett ki Lengyelországban, és a lengyel ellenzék fizikai üldözése is megindult. A magyar ellenzék erre reagálva nemcsak lengyel gyermekeket táboroztatott, hanem írásaiban is kiállt a lengyel ellenzék mellett. Így tulajdonképpen közösen jutott el a két ország ellenzéke a rendszerváltozásig, és az új politikai elit kölcsönös szimpátiával, olykor erős személyes kapcsolatokkal rendelkezve vette át a kormányzást a kommunista diktatúra után. 

Ezután közös volt az út a NATO-ba és az Európai Unióba. A közös cél elérése érdekében létrehozott közép-európai együttműködés, a visegrádi hármak 1991-ben alakult meg Csehszlovákia csatlakozásával, amelynek 1993-as szétválása után a csoport négytagúvá alakult. Ez segítette az országok közös és hatékony együttműködését az említett nemzetközi szervezetekhez történő csatlakozásban, illetve ebben a világrendben a kihívások összehangolt kezelését is. Az együttműködés eredményeképpen a visegrádi négyek intézményei között komplex kapcsolatok hálózatai jöttek létre a legkülönfélébb szinteken: a szakértői szinttől a parlamenti kapcsolatokon keresztül a miniszter- és államelnöki hivatalok szintjéig. 

A történelmi tapasztalat a sok azonos vonás mellett jelentős különbségeket is tartalmaz. Az egységes, olykor Litvániát is magába foglaló európai nagyhatalmi gondolat éppen úgy része ennek, mint a Magyar Királyság európai nagyhatalmi létéből fakadó tapasztalata. Az oroszokkal vívott több mint 500 éves csatározásai és a gyakori közvetlen szomszédság miatt a lengyel geopolitikai gondolatban sokkal erősebben és kikerülhetetlenül vannak benne az oroszok, mint nálunk. Ez is magyarázza a lengyel és magyar álláspont különbözőségét az ukrajnai háborúval kapcsolatban. És még valami, amit Magyarország Trianon óta nem igazán tehet meg: Lengyelország időről időre nagyhatalomként tekint magára, és éppen ezért más külpolitikai céljai, állásfoglalásai is vannak (például versailles-i háromszög, szorosabb együttműködés az amerikai haderővel). Méretei és népessége miatt Varsó joggal pályázhat egy közép-európai szövetség vezetésére, amely azonban kellő távolságot tarthatna egyszerre a német és az orosz fenyegetéstől is, amihez elsősorban angolszász – jelenleg főként amerikai, olykor francia – támogatást remél. Magyarország azonban erős német gazdasági kapcsolatai és orosz energiafüggősége miatt óvatosabban kell, hogy viselkedjen, nem érdeke a konfliktusok kiélezése, különösen a közvetlen részvétel azokban.   

Annyi személyes megjegyzést engedjen meg a szerzőnek a tisztelt olvasó, hogy saját tapasztalataim fényében megvilágítsam, miben is állhat a lengyel–magyar barátság alapja. Franciaországi tanulmányaim idején, amikor lengyel csoporttársakkal találkoztam, rögtön értettük egymást. Világlátásunk, közös kulturális kódjaink révén olykor egész mást gondoltunk tanáraink álláspontjáról bizonyos kultúrtörténeti kérdésekben. Mi, magyarok és lengyelek, tudtuk, miről beszélünk, amikor a kommunizmus valóságát, 1956-ot vagy a rendszerváltozást emlegettük. A lengyel és a magyar emberekben a magára hagyatottság érzése, a „nagyvilág” süketsége tragédiáink, levert szabadságharcaink iránt megint hasonló mozzanat. Véleményem szerint ebből is fakad a másik megértése, elfogadva azt, hogy más geopolitikai viszonyok között időnként a történelem különöző érdekek felé terelte a két népet. Azonban arra is megtanít a múlt ismerete, hogy a sorsunk előbb vagy utóbb ugyanaz lesz, mert a közép-európai népek sorsa is közös.