Öntörvényűen a nép szolgálatában

II. József (1780–1790) a Habsburg-dinasztia egyik legismertebb, legérdekesebb és legmegosztóbb uralkodója. A felvilágosodás gyermeke, annak valamennyi ellentmondásával, egy hatalmas, sokszínű és ellentmondásokkal teli birodalom élén. Összetett személyisége, felismerései és szándékai, valamint a birodalmi működés mechanizmusai egyszerre ösztönözték és gátolták tevékenységét. Jelentőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a felvilágosult abszolutista korszakon belül saját elnevezést kapott uralkodói évtizede: ez a jozefinizmus. A fogalom értelmezése már vitatott. Szűkebb értelmezés szerint a Habsburgok korabeli – II. József 1765-től már társuralkodó – egyházpolitikáját jelöli, míg tágabb értelmezés szerint József felvilágosult és abszolutista törekvéseit, amelyek a Habsburg Birodalom sajátos körülményei között valósulnának meg. Tragikuma, hogy uralmát pont azok szabotálták, akiknek boldogulására tette fel az életét.

II. József császár önmagát nem csupán felvilágosult, hanem abszolút uralkodónak is tekintette, és a felvilágosult abszolutista monarchia alatt egy racionalizált, hatékony és erős uralmi rendszert értett. Ezt tükrözi a neki tulajdonított és a felvilágosult abszolutizmus szellemét leginkább tükröző mondása: „Mindent a népért, semmit a nép által.” Azaz reformjaival nem egyszerűen humanitárius elképzeléseit akarta megvalósítani, hanem mindenekelőtt az állam mindenekfeletti szolgálatának és modernizálásának a koncepciója vezette. A felvilágosodás és az abszolút uralom gyakorlati megvalósítása között azonban éles ellentét húzódott. Az abszolutizmus ugyanis azokat a rendi korlátokat konszolidálta, amelyeket a felvilágosodás lebontani szándékozott. A nemesi adómentesség eltörlése látszólag ennek ellenpéldája (Ausztriában ez meg is történt), de emögött inkább az állami bevételek növelésének szándéka, mintsem a polgárosodás feltétlen támogatása húzódott meg. Ez a meghatározó ellentét érhető tetten a Habsburg uralkodó ambivalens politikai és uralkodói magatartásában is. A gyakorlati felvilágosodásértelmezése tehát egyrészt erősen az utilitarista elvekre, másrészt az államhatalom megerősítésére irányult. 

A hagyományok és az általa feleslegesnek vélt rendi kötelmek elkerülése érdekében nem koronáztatta meg magát magyar királynak sem. Ez a magyarázata annak, hogy rendeletekkel kormányzott, mivel az országgyűléseket mellőzte. Rendeletek tömegét adta ki, azonban többnyire csak a lakosság egy részének rokonszenvét nyerte el általuk, vagy éppen kiélezte az ellentéteket. A fontosabbak közül a türelmi rendelet a protestánsok, a jobbágyrendelet a parasztok jóindulatát nyerte el, míg más csoportokban, társadalmi rétegekben (katolikus főpapság, nemesség) ezek már elégedetlenséget váltottak ki. Az általa elképzelt célszerűség érdekében olyan törekvéseit is rendeletbe foglalta, amelyeknek semmi köze nem volt a nagypolitikához. Olykor saját makacssága, puritánsága húzódott meg e rendeletek kiadása mögött: például ilyen volt a divatos női holmik viselésének korlátozása vagy a halottak zsákban való eltemettetése és mésszel való fertőtlenítése. Takarékossági előírása miatt sokakat temettek közös sírba, ennek esett áldozatul a zeneszerző Mozart is. II. József reformjait személyes tapasztalataira, utazásaira építette. A mindennapi emberekkel való találkozásaikor mutatott közvetlenségének, segítőkészségének köszönhetően sok alattvalója nemcsak megismerhette, hanem meg is szerette személyét. 

II. József 1785-ben kiadott jobbágyrendelete éppen olyan ambivalens, mint a császár teljes uralkodása. A jobbágyok védelmének szándéka azonban elsősorban az adóalany védelmét jelentette számára. Fiziokrata (a fiziokratizmus állami beavatkozástól mentes gazdaságpolitikai irányzat, amely szerint a nemzeti gazdaság egyedüli forrása a föld) szemlélete miatt a mezőgazdaságot tartotta a legfontosabb gazdasági ágazatnak, így a földön dolgozókat sokra tartotta. Mária Terézia 1767-ben kiadott Urbáriuma szerinte nem javította eléggé a jobbágyság helyzetét. Itt lényegében csak a jobbágy–földesúr viszony szabályozására került sor, elsősorban földesúri túlkapások visszaszorításával. 

II. József jobbágyrendelete azonban egy átfogó – elsősorban adóügyi – reformsorozat részét képezte. Ennek előkészítő intézkedéseként népszámlálást rendelt el (1784), bevezette a házak számozását, elrendelte a birtokösszeírást, a földek jövedelemtermelő képességének felmérését (kataszteri rendszer, amely több év alatt, 1786-ra készült el). A tervezett reform szerint a jobbágynak a munkája után keletkező minden jövedelmének 12,2 százalékát kellett volna állami adóként megfizetnie, és 17,8 százalékát a földesurának kellett volna adózni, viszont a robot megszűnt volna. Az adózás megváltoztatása azonban már nem sikerült a császárnak. 

A jobbágykérdéssel már trónra lépésétől kezdve foglalkozott. Csehországban a magyarországihoz hasonló jobbágyrendeletet adott ki már 1781-ben. Magyarországon pedig már 1783-tól kezdve megkezdte a jobbágyok helyzetének javítását. Elsőként megengedte a jobbágyoknak a szabad rendelkezést az ingóságokkal, a házasságkötés és a mesterség tanulásának, gyakorlásának szabadságát, illetve hozzávette a tilalmat, hogy a földesúr paraszti földet sajátítson ki. Mindezek ellenére kitört az erdélyi román parasztfelkelés (1784) Crisan, Closca és Horea vezetésével. Az uralkodó későn és rosszul reagált a történtekre, mert a lázadás idején is igyekezett elkerülni a vérontást, ám halogatásával és tépelődésével sajnálatos módon éppen ahhoz járult hozzá, hogy a felkelők decemberig számos vármegyét végigpusztítottak, és olykor etnikai tisztogatásokat hajtottak végre a magyarok rovására. A felkelés leverése után sem került sor tömeges kivégzésekre, megtorlásra, de minden bizonnyal az 1785. augusztus 22-én kiadott jobbágyrendelethez ez is hozzájárult.  

Ez a rendelet megismételte az 1783-as intézkedéseket, azaz a személyes szabadság korlátlanná vált: az ingóságokkal szabadon rendelkezhetett a tulajdonosuk, biztosította a házasodási szabadságot, tanszabadságot és a mesterségválasztás szabadságát (ezzel az ipari munkaerőt is biztosította volna). Ezt egészítette ki az örökös jobbágyság teljes megszüntetésével, a szabad költözés megadásával. (A kutatások mai becslése szerint a jobbágyság alig egynegyede lehetett csak röghöz kötve az 1770-es években, azaz a jobbágyság többsége már rendelkezett a szabad költözés jogával.) A rendeletegyüttes lényege a jobbágyság jogi védelme a földesurakkal szemben, így végre a jogszolgáltatásban ügyvédi segítséget is igénybe vehettek. Ez már egyértelműen a polgári viszonyok felé mutatott. A gazdasági alaphoz, tehát a nemesi földbirtokláshoz nem nyúlt ugyan, de a földművesektől nem lehetett elvenni az általuk művelt földet, ami jelentős előrelépés volt a vagyon polgári értelmezése irányába. A jobbágy kifejezés használatát is megtiltotta a rendelet. A későbbiekben folytatta a jobbágyság érdekét szolgáló rendeletek kiadását. Így sürgette a terményjáradék beszedését (a kilencedet és tizedet az aratástól számított 24 órán belül be kell szedni, 1786), megtiltotta a botbüntetést (1786), továbbá korlátozta a földesúri előjogok némelyikét (bormérés, malomhasználat) és segítette a jobbágyi termékek piacra vitelét is. 

A rendelet legnagyobb hiányossága, hogy nem valósította meg a jobbágyfelszabadítást, bár nem tudjuk, hogy ez megtörtént volna-e, ha az imént említett adóreformok véghezvitele során a nemesi adómentesség eltörlésre került volna. A parasztság helyzete ugyanakkor egyértelműen javult a korszakban mind gazdasági (Mária Terézia Urbáriuma miatt), mind jogi (II. József jobbágyrendelete miatt) értelemben. A tőkehiányos Magyarországon – ellentétben Csehországgal – nem tudta segíteni a társadalmi átalakulást, mert nem volt ipar, amibe a parasztság átléphetett volna. Az uralkodóval szembeni ellenállás sem segítette a jobbágyrendelet fogadtatását. Csak a reformkorban kezdett el széles társadalmi támogatást elérni a polgári átalakulás gondolata. A feudális jogrend talaján álló rendszer felszámolása és a polgári tulajdonrendszer kialakítása, a jobbágyság felszámolása a reformkor egyik legfontosabb célkitűzése lett. Mennyire furcsa, hogy II. József törekvései végül is célt értek az 1848. évi áprilisi törvényekben, bár a császár valószínűleg ellenezte volna az ott leírt módon történő bevezetésüket, amivel hű maradt volna ambivalens stílusához.