Jeruzsálemet elfoglalják a keresztesek

A keresztes hadjáratok okai

A zarándoklat – mind az iszlám, mind a keresztény vallásban – a középkori vallásosság tartozéka volt: vezeklés a bűnökért vagy önként vállalt száműzetés, netán Krisztus valóságos követése. A gyalog, lovon, szekéren érkező zarándokok végigjárták a kálváriautat, fölkeresték Jézus életének színhelyeit. Hitük szerint a szentek – vagy éppen Krisztus – sírjainál isteni segítségre lelnek, a szentek teste csodákra képes. A Szentföldön kiépített szolgáltatások várták őket: menedékházak, kolostorok, vendégfogadók. A zarándoklat végén megtisztulva, egy pálmaággal – a zarándoklat jelképével – térhettek haza. A 7. századtól az arabok kezén volt Jeruzsálem, a zarándokok tevékenysége azonban semmilyen akadályba nem ütközött.

Az arab hódítás perzsa mintára elfogadta a vallási kisebbségeket, különösen ha azok a „Könyv népei” voltak. Így a zsidók és a keresztények – kiegészülve a perzsa zoroasztriánusokkal – együtt lettek dzimnik, azaz a védett népek. Természetesen ennek adóban kifejezett ára volt, és számtalan egyéb korlátozást is el kellett viselniük – például nem közlekedhettek lóháton, nem lehetett muszlim feleségük, megkülönböztető öltözéket kellett hordaniuk stb. –, de összességében mégis követhették a vallásukat, sőt, még új templomok és zsinagógák is épülhettek. Nem volt okuk panaszra, és a kisebb keresztény felekezetek is működhettek. Ez utóbbiakat mind az ortodox Bizánci Birodalomban, mind a római pápa által irányított nyugati keresztény területeken eretnekségnek tartották és üldözték. 

A szentföldi állapotok a mindenkori nagyhatalmi viszonyoktól függtek. A 7–9. század az arabok fölényét hozta, utána azonban Bizánc erősödött meg a térségben. Ebbe a tandembe a nyugati keresztények közül először Nagy Károly (768–814) frank uralkodó próbált beleszólni. Az arabok reménykedtek, ha Károlynak gesztusokat tesznek a Szentföldön, akkor szövetségesre lelnek benne Bizánc ellen. Nyugaton pedig elterjedt egy olyan legenda, hogy Nagy Károly maga is elzarándokolt Jeruzsálembe, illetve védnöksége alá vonta a szent helyeket. Ez a hamis hagyomány a 11. századra igazolta a nyugati népek Jeruzsálem feletti uralmának a jogosságát.

A 10. századtól az Abbászida Kalifátus addig jól működő állama hanyatlásnak indult. Polgárháborúk sora gyengítette őket, amelyet a bizánci katonacsászárok is kihasználtak, így az arab hódítás előtti területeik egy részét visszafoglalták, köztük Antiochiát. A bizánci flotta uralta a Földközi-tenger keleti részét. Konstantinápoly ereje és tekintélye mind a nyugati, mind az arab világ előtt jelentősen megnőtt, maga a város pedig mind méreteiben, mind gazdagságában felülmúlta Bagdadot – a nyugati világ nagyobb városai szinte falunak tűntek hozzá képest. A 11. századra az arab uralmat „nyögő” Jeruzsálemben igen jó sorsa volt a keresztényeknek: a muszlim hatóságok elnézőek voltak, a bizánci császár pedig ügyelt az érdekeikre. Nyugati keresztény zarándokok tömege érkezett a szent városba – a tengeren vagy a Magyar Királyságot is érintő szárazföldi útvonalon keresztül –, amely ennek köszönhetően folyamatosan gazdagodott. A siker két pilléren nyugodott: rend legyen Palesztinában, illetve az út biztonságos és olcsó legyen. Az előbbit a muszlim kormányzat, utóbbit Bizánc ereje biztosította. 

A gondok a 11. század utolsó évtizedeiben kezdődtek. Ezek közül az 1054-es egyházszakadás volt a legkisebb probléma, hiszen a két rítus de facto már évszázadok óta külön úton járt. Bizánc számára az Abbászida Birodalom meggyengülése gazdasági hanyatlást eredményezett. A távol-keleti kereskedelem ugyanis a Bagdad–Konstantinápoly tengely helyett a Vörös-tengerre helyeződött át. Egyiptomból az itáliai kereskedők szállították már az árukat Európába, azaz Bizánc kimaradt. Ennek oka a belháborúk miatti biztonság hiánya volt Mezopotámiában. Ehhez társult a szeldzsuk-törökök betörése Közép-Ázsiából. A bizánciak felett aratott 1071-es győzelmük megnyitotta az utat Jeruzsálem felé. I. Alexios császár (1081–1118) szorult helyzetében segítséget kért. A zarándoklat ezzel párhuzamosan veszélyessé vált, de nem lehetetlenült el.

Nyugaton a 11. századra a népesség jelentős növekedésnek indult. A kor hagyományai miatt az ifjú nemesemberek közül csak az elsőszülött örökölt, és neki kellett eltartania a testvéreit is. Ez nyilvánvaló feszültségekkel járt: gyakoriak voltak a nemesi családokon belül, vagy a nemesi családok közötti belháborúk. A német-római császárok és a római pápák viszálykodása is mélyítette a válságot. Ezen jelenségekre érkezett válaszként II. Orbán pápa felhívása az 1095-ös clermont-i zsinaton. 

Az első hadjárat

A pápai felhívás felsorakoztatta a hadjárat megindítása mögötti érveket: segítséget kell nyújtani a keleten élő keresztényeknek, a résztvevők bűnbocsánatot nyernek, bárki lovaggá válhat és vagyont szerezhet, a rokonok és testvérek helyett „pogányokkal” harcolhatnak. Így a hadjáratok megindításával egyszerre több problémát is orvosolni lehetett volna. Az európai belháborúk esélyének csökkentése, a közbiztonság javítása, a pápa és a császár összefogása mind hozzájárult volna egy egységesebb Európa megszületéséhez. A felhívásban ki nem mondott célként az egyházszakadás megszüntetésének szándéka is ott húzódott a háttérben. Motivációként kettős bért kínált a pápa: a lelki üdvösséget, amely a kor vallásos szellemiségében igencsak vonzó volt, valamint földi javakat. Az igen nagylétszámú hivatásos hadakozó réteg, mely harcra, zsákmányra, hatalmának kiterjesztésére vágyott a keresztes hadjáratokban találta meg a kiutat. 

A pápa által szervezett sereget már a felhívás elterjedése után megelőzték a köznépből toborzott lelkes keresztesek. A Remete Péter és Nincstelen Valter nevével fémjelzett keresztes had sok bonyodalmat okozott. Útja során összetűzésbe került Kálmán magyar királlyal és a bizánci állammal is. Végül Konstantinápoly és Nikaia között totális vereséget szenvedtek a szeldzsuk-törököktől, azaz nem jutottak el a Szentföldig. 

A felhívás pillanatában a pápa lábához borult Monteil-i Adhemar, Le Puy püspöke, aki vállalkozott a hadjárat vezetésére. Ez azonban inkább a diplomáciai tevékenységet és azt a szándékot fejezte ki, hogy az egyház irányításával indulnak meg a keresztesek. Azt mind II. Orbán, mind Adhemar püspök tudta, hogy valódi katonai vezetőkre van szükség a sikerhez, így a csatlakozó főnemesek közül kell fővezért választani. A jelentkezők közül kiemelendő az elsősorban német csapatokat vezető Bouillon Gottfried, Lotaringia hercege és fivére Boulogne-i Balduin, akik később jeruzsálemi királyok lett. A főleg francia lovagokból álló seregeket Toulouse-i Rajmund vezette. A dél-itáliai normannok Tarantói Boemund, és unokaöccse, Tankréd irányításával indultak harcba. Boemund volt az I. keresztes hadjárat legtehetségesebb hadvezére. A pápai irányítás Adhemar püspök jelenlétével ténylegesen megvalósult. A püspök kiváló szónok volt, széles látókörű, nyugodt, kedves ember, aki képes volt a viszályok elsimítására. Egyedül a kellő határozottság hiányzott belőle, hogy a névleg parancsnoksága alatt álló főnemeseket irányítsa.

A keresztes seregrészek egyszerre több útvonalon indultak Jeruzsálem felé, majd Konstantinápolynál találkoztak. A segítséget kérő bizánci császár rettegett attól, hogy a nem várt létszámú keresztesek ellene fordulnak. Azzal azonban, hogy I. Alexios nem vett részt személyesen a hadjáratban, elvesztette az esélyét annak, hogy felügyelje – az egyébként neki hűségesküt tévő – kereszteseket. Ebből következett, hogy a keresztesek által meghódított területekre Bizánc hiába tartott igényt, általában nem kapta meg ezeket. A császár intézkedései összességében mégis sikeresek voltak. A nagyjából 60 000 és 100 000 fő közé becsült keresztes haderő tagjait sikerült megfelelően élelmezni, néhány kilengést, fosztogatást leszámítva az útvonalat is sikerült biztosítani, hála a besenyőkből álló rendőri erőknek és a császári megbízottak diplomáciai jártasságának. A köznép és a keresztesek között viszont kölcsönös ellenszenv alakult ki: nem értették egymás nyelvét, szokásait és a templomi szertartásokat sem. A bizánciak barbár betolakodókként tekintettek a keresztesekre, akik a keleti gazdagságot irigységgel kevert kisebbrendűséggel figyelték.

A keresztes hadak ellenséges területre érve elfoglalták a szeldzsukoktól Nikaiát, majd Dorülaionnál legyőzték a szultán seregét. A keresztesek lassan haladtak tovább, végig gondot okozott az utánpótlás, élelem biztosítása, és sok volt a belső viszály a vezérek között. Ennek ellenére elfoglalták Edesszát, majd hosszú ostrom után Antiochiát is. Ezután megnyílt az út Jeruzsálem felé. Al-Afdal egyiptomi vezér értesült a sereg közeledtéről, ezért betemetette és megmérgeztette a kutak, patakok vizét, az állatokat messzire elhajtatta, a város falain belül pedig csak azok maradhattak, akik családi vagyont védtek. Még arra is figyelt, hogy használható faanyag se maradjon a környéken, amiből ostromgépeket/ostromtornyokat lehetett volna építeni.

A város ostroma június 7-én vette kezdetét, az első elhamarkodott rohamra hat nappal később került sor. Ennek kudarca bebizonyította, hogy ostromtornyokra lesz szükségük. Az ehhez szükséges utánpótlást az Európából érkező hat hajó hozta meg, faanyagot pedig távoli portyákkal szereztek. A lassan megépülő ostromtornyok segítségével végül július 15-én a keresztesek elfoglalták Jeruzsálemet. A város elfoglalása után – amely annyi szenvedéssel járt – a keresztesek vérfürdőt rendeztek. Mind a keresztény, mind a muszlim források beszámoltak erről. Sem muszlim, sem zsidó nem maradt életben. A város keresztényeit a védők az ostrom megindulása előtt száműzték a városból.

A keresztes hadjáratok értékelése

A folyamatos népességnövekedésben lévő és gazdaságilag megerősödő Nyugat számára a keresztes hadjáratok expanzióként értelmezhetőek, amely rokon vonásokat mutat mind a görög poliszok gyarmatosításával, mind a római provinciák kiépülésével. Természetesen saját korabeli viszonyaikat exportálták a meghódított területre. A kísérlet azonban az első keresztes hadjárat sikere ellenére inkább kudarc volt. A kétszáz éves keresztes jelenlét a Szentföldön erősítette a pápák hatalmát, de meggyengítették mind az arab, mind a bizánci államot, amelyek így a török hódítás áldozatává váltak. 

A középkori vallásosság sajátos viszonyai álltak a keresztes háborúk megindulása mögött. Ezt a fajta vallási fanatizmust az európai civilizáció ma már nem érti meg. Az biztosan túlzás, hogy a muszlim kultúrát a keresztes háborúk tették tönkre. A nyugati világ a 11. században gazdasági és kulturális fellendülés küszöbén állt, az arab világ hanyatlott. A nyugati lovagok egyszerre voltak félelmetes barbár hódítók és a modernizmus megtestesítői, akiknek tudása az arab könyvekből és a spanyol, a szicíliai és a szíriai egyetemekről származott. Az orvosi, csillagászati, matematikai, földrajzi, építészeti újdonságok vagy éppen új ipari eljárásokkal bővülő ismeretek – például alkohollepárlás, cukorkészítés – tették Európát modernné.

Ugyanakkor tény, hogy a keresztes hadjáratok rossz emlékű törésvonalként szélesedtek ki az ortodox és a katolikus világ, valamint a keresztény és a muszlim világ között. A kudarc legfőbb oka, hogy a keresztes háborúkat elindító s abban részt vevő európai, keresztény erők nem voltak elegendőek a Földközi-tenger keleti partvidékének tartós birtokbavételére, s így a vallásos lelkesedésnél az erőviszonyok realitása erősebbnek bizonyult. A civilizációk ma is tartó küzdelmének egyik állomása volt, amely beilleszkedett saját korába. Utólagos hatásait pedig sokféleképpen lehet értelmezni, de talán a legcélszerűbb a korszak keretein belül maradni, mert így kaphatjuk meg leginkább azt a képet, amely elősegíti az események megértését.

Megvalósította-e a középkor az egységes Európát? Milyen szerepet játszik a kereszténység /a keresztes hadjáratok az egység megteremtésében? Mit jelent az európaiságtudat?

Fedezze fel a válaszokat Katus László Respublica Christiana című tanulmányában!