Bevándorlók nemzete

A múlt században a legtöbb francia történelemkönyv e szavakkal kezdődött: „őseink, a gallok...” A mai francia történészek már inkább azt hangsúlyozzák, hogy elég nehéz pontosan kijelölni őseiket az ókor népei közül, a gallokkal pedig különösen sok a probléma. Gallia határait például a rómaiak jelölték ki, stratégiai okokból. A kelták azonban nem csak a mai Franciaország területén éltek, hanem a legkülönbözőbb területeken, a Brit-szigetektől Kis-Ázsiáig. A kelta gallok törzsei három nagy csoportra oszlottak: a délnyugati aquitánokra, a Garonne, a Marne és a Szajna között élő, szűkebb értelemben vett gallokra, valamint a Marne és a Rajna közötti belgákra. A nacionalista történetírók szívesen nevezik gallrómai jellegűnek az ekkoriban épült műemlékeket, megfeledkezve a római kultúra uniformizáló hatásáról. Az ókor végén ugyan kialakult Galliában egy sajátos „patriotizmus”, a helyi ősök tiszteletén keresztül érvényesülő érzelmi kötődés a régió kultúrájához. Ez a kultúra azonban inkább görög-római jellegű volt, mint sajátosan gall.

Pierre Milza francia történész többféle középkori és újkori bevándorlást különít el egymástól. Az első típus a földrajzi közelség közvetlen következménye volt. Az alpesi vagy pireneusi völgyek népei a középkortól átlátogattak egymáshoz kereskedelmi célból vagy időszakos mezőgazdasági – esetleg kézműves – munkát keresve. E vándorlás kis távolságokon zajlott le és rövid ideig tartott. A második típus ugyanennek a vándorlásnak egy térben és időben tágabb változata volt: az egyénileg vagy kis csoportokban érkező bevándorlók egy időre le is telepedhettek Franciaország területén, s általában gyorsan beleolvadtak a környező társadalomba.

Mivel Franciaország Európa egyik legnépesebb országa volt, a nagyobb számban és hosszabb távra letelepülők nem egy-egy demográfiai űrt próbáltak betölteni, hanem az udvar, a hadsereg, a királyi vagy fejedelmi közigazgatás, valamint az ipar sajátos igényeit próbálták kielégíteni. Ilyen „harmadik típusú” bevándorlók voltak az itáliai kézművesek, bankárok, kereskedők, a németalföldi és kasztiliai hajósok, a német nyomdászok, fémművesek, fegyverkovácsok, a holland selyemszövők és cukorfinomítók. A negyedik típusú bevándorlás a politikai vagy vallási okokból hazájukat elhagyó menekültekhez kapcsolható. 1787-ben például, amikor a holland helytartó porosz katonai segítséggel számolta fel a demokratikus mozgalmat, mintegy negyvenezer holland telepedett le Észak-Franciaországban. Az efféle vándorlás persze távolról sem egyirányú: a nantes-i ediktum 1685-ös visszavonása után kétszázezer protestáns hagyta el Franciaországot.

A zsidók