A taxisblokád gazdasági háttere

A demokratikusan megválasztott kormány mozgástere

A tervgazdaság eredményei miatt került az ország csődközeli állapotba. A hetvenes években összeségében még a növekedést finanszírozta a külső eladósodás, amely azonban az 1980-as évtizedben már a stagnáláshoz sem volt elegendő. A gazdaság nagy visszaesése már ennek az évtizednek a végén érezhető volt, a társadalom azonban igazán mélyen a piacgazdaságba történő átmenet idején szembesült a nehézségekkel, illetve az átalakuláshoz szükséges áldozatvállalással. A pénzügyi helyzet katasztrofális volt, 20 milliárd dollár adósság alapozta meg a „mozgásteret”. Az 1988. évi 0,8 milliárd dolláros folyó fizetési mérleg hiány 1989-re 1,4 milliárd dollárra nőtt, miközben az 1988-ban még 2 milliárd dolláros konvertibilis devizatartalék 1990-re 1,1 milliárd dollárra csökkent. Az államadósság a kezelhetetlenség határára került. Ráadásul a Magyar Nemzeti Bank a dollárhoz képest erősödő devizában – német márkában, japán jenben – vett fel hiteleket. Az ebből fakadó árfolyamveszteség szintén növelte az ország adósságát.

Nagyon alacsony volt a befektethető, hazai kézben lévő tőkeállomány, az üzemek műszaki-technikai színvonala jelentősen elmaradt a nyugati államokétól. Elsősorban a nehézipar, a textilipar, a bányászat és a cukorgyártás terén ment végbe a termelés csökkenése, nem elfelejtve, hogy ezek a területek a fejlett országokban is a hanyatló ágazatok közé tartoztak az 1970-es évektől. A magyar gazdaság a tervgazdaság felszámolása érdekében kénytelen volt szerkezetet váltani és az ország valós adottságaihoz igazítani a gazdasági szerkezetet. Új gazdasági környezet született a Szovjetunió és a KGST összeomlásával. A rosszul működő piacok elvesztésével a lehetőségek tovább szűkültek. Energetikai szempontból is teljessé vált a bizonytalanság, és végül mindez nem szüntette meg a szovjet/orosz energiafüggőséget.

A helyzetet nehezítette, hogy a hazai bér- és árviszonyok a nyugati piacgazdaságokhoz képest elég torzak voltak. A bérek ugyanis számos elemet, a lakhatás, egészségügy, oktatás költségeit nem tartalmazták. A szocializmus lényegéhez tartozott, hogy a bérekből csak a minimális személyi szükségleteket lehetett megvásárolni. A lakást vagy kiutalták, vagy nem, esetleg erősen támogatott hitellel vásárolhattak az emberek maguknak. Az oktatás és az egészségügy ugyan ingyenes volt a szocializmusban, de a színvonal nem volt különösebben jó. A felsőoktatás is ingyenes volt, igaz, csak kevesen juthattak be az egyetemekre. Összességében a teljes foglalkoztatottság fenntartása lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Az 1989 után megjelenő munkanélküliség a vállalatok, a gyárak bezárásának, a szövetkezetek megszűnésének következtében teljesen új jelenség volt. Hirtelen több ezer munkavállaló került az utcára. A munkanélküliség elkerülésére tömegesen vonultak az emberek nyugdíjba, vagy választottak valamilyen nyugdíjszerű ellátást, miközben a fiatalok a jobb elhelyezkedési esélyek reményében hosszabb ideig maradtak az iskolában. Mindez komolyan megterhelte a magyar gazdaságot.

Már a diktatúra utolsó évtizedében megkezdődött a piacgazdaságra való átállás előkészítése. Ilyen intézkedés volt az adóreform (például a személyi jövedelemadó bevezetése), a kétszintű bankrendszer (Magyar Nemzeti Bank és a kereskedelmi bankok) és a társasági törvény (ez lehetőséget biztosított magánvállalkozások létesítésére) megalkotása. A nyugdíjjárulék és az egészségbiztosítási járulék bevezetése, ami a bérjellegű költségeket növeli, kései történet a szocialista gazdálkodásban. Közvetlenül a rendszerváltozás előtti években emelték meg a járulékokat, hogy megteremtsék a rövidesen nagyobb számban nyugdíjba vonuló polgárok járadékának fedezetét.

Az Antall-kormány gazdasági elképzelései

Antall József miniszterelnök (1990–1993) a szociális piacgazdaság megteremtését tűzte ki célul. Ennek lényege: a piaci viszonyok keretében működő gazdaság hátrányait az állami beavatkozás hivatott enyhíteni, a környezetvédelmi szempontok figyelembevételével. Nem az államtól várja a fejlődést, hanem a magánkezdeményezést gátló akadályok mérséklésével törekszik a közjóra. A társadalmi egyenlőtlenségek tompítása és az életszínvonal növelése párhuzamos célkitűzésként jelentkezett. Nemzetközileg nyitott versenygazdaság megteremtése volt a cél. A piacgazdaság megteremtésének alapját a magántulajdon képezte. A terv az volt, hogy a kis- és közepes méretű vállalkozások nagymértékben átveszik a pazarló, mesterségesen létrehozott és fenntartott állami nagyvállalatok helyét. Ennek érdekében az Antall-kormány a hazai lakosság tulajdonhoz jutását kívánta ösztönözni különböző hitelekkel és pályázatokkal. A tőkeszegénység és a vállalkozási tapasztalatok hiánya miatt mindez csak nagyon keveseknek sikerült.

A kormány tisztában volt vele, hogy az átállás súlyos terhekkel jár. Az adósságszolgálat fedezetét is kénytelen volt külső segítség nélkül kipréselni a magyar gazdaságból. A gazdaság kényszerpályán volt. Botos Katalin, az Antall-kormány pénzügyi államtitkára, majd tárca nélküli minisztere 2015-ben így emlékezett vissza erre a helyzetre: „Azt kérték tőlünk hitelezőink, hogy erősítsük meg: ha győzünk, fizetni fogunk. Sajnos Magyarország importfüggő gazdaság. Csaknem minden vállalat, minden ágazat jelentős importra szorul. Ha nincsen import, nincs export sem! […] Mivel a külföldi betéteket is kivonták a magyar bankokból, ha nem zárjuk ki az esetleges nem fizetést, az országot a külföldi tőke rövid időn, néhány héten belül ellehetetleníti. Az IMF szigorúan a fizetések fenntartásához kötötte a stand-by (készenléti) hitel megadását. Márpedig ha megtagadjuk a hitelek visszafizetését, jó időre kizárjuk magunkat a külföldi pénzpiacokról.” Így teljesen érthető, hogy a pénzügyi mozgástér hiánya a célok elérését nem tette lehetővé, ráadásul a gazdasági szemléletváltást és a szerkezetváltást is egyszerre kellett végrehajtani, ami társadalmi ellenállást váltott ki. A rendszerváltozáskor hazánk megnyitotta kapuit a külföldi tőke előtt. A kelet-közép-európai országok gazdasági megújulásában és a világgazdaságba való integrálódásukban fontos szerepet játszottak a működőtőke-befektetések és a transznacionális vállalatok. Közben mind az ipari, mind a mezőgazdasági termelés visszaesett, az infláció mértéke több éven át 30 százalék körül mozgott.

A tőkehiány orvoslásának útja a privatizáció volt, illetve a nyugati kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok fokozása, erősítése. Ugyanakkor nehezítette a helyzetet, hogy a politikai elszakadás együtt járt a gazdasági kapcsolatok felbontásával, vagyis a Keleten „jól bejáratott” piacok elvesztésével. Ezt sokan az első kormány „szemére is vetették”, pedig az elszakadás alapvető oka az volt, hogy a konvertibilis valutáért történő elszámolások miatt a szovjetek is jobban megnézték, hogy mit vesznek. Ugyanis Moszkva is devizaszűkében volt. Talán ha hitelre adjuk a magyar termékeket, megtarthattuk volna a keleti piacok nagyobb részét. De erre nem volt mód, hiszen magunk is tőkeszűkében voltunk.

Az 1990-es évek elején bekövetkezett változások, a gazdaság egy részének leépülése, a munkanélküliség térhódítása, a regionális különbségek fokozódása, az elszegényedés, az életkörülmények romlása miatt a társadalom kiábrándult a nyugati útból.

A taxisblokád hatásai

Mivel 1989-ben elmaradt a forradalom mint tömegjelenség, csak tárgyalások zajlottak – olykor néha voltak tüntetések is –, nem volt igazi tetőpont. A taxisblokád volt a rendszerváltozás folyamatának az a pillanata, amelyet az ébredés napjainak is nevezhetünk. Azaz a magyar társadalom ráeszmélt arra, hogy attól, hogy olyan rendszer lesz, mint Ausztriában, nem fogunk úgy élni, mint Ausztriában.

Ez mutatkozott meg akkor, amikor parlamenti sajtótájékoztatón bejelentették az üzemanyagár 65 százalékos emelését. A gond az volt, hogy előzőleg folyamatosan tagadták, hogy lesz áremelés, ugyanis összesen csak nyolc napra elegendő üzemanyag- és energiatartalék állt rendelkezésre. A felvásárlási láz elkerülése volt a cél. A kormány szerint az áremelést a szovjet olajszállítások csökkenése, valamint az augusztustól tartó öbölháború váltotta ki. A kormány kényszerhelyzetbe került, nem volt pénze arra, hogy a szovjet szállítások kiesése miatt dollárért importáljon nyersolajat. A nyersolaj megdrágulása, a dollár–forint árfolyam elszállása, a hazai hatósági árak szükségszerű megemelése tette ezt szükségessé. Ráadásul Magyarország addigra már dollárelszámolásra tért át az akkor még meglévő Szovjetunióval.

A kibontakozó taxisblokád sikeressége azon is múlott, hogy olyan célt tűztek ki a taxisok, ami a csoporton kívülieknek is hasznot hozott. A jogszerűsége azonban végig megkérdőjelezhető maradt. Így vita bontakozott ki arról, hogy ez polgári engedetlenség-e vagy sem. Ez a kérdés jelentősen befolyásolta a mozgalom sorsát, mivel egy sikeres polgári engedetlenségi mozgalom könnyen vezethetett volna a kormány bukásához. Egy sikeres, de törvénytelen tiltakozás ellen már tudott védekezni a kormány. Segítette a megoldást, hogy a tárgyalások a közvélemény előtt folytak, ami nemcsak a megegyezés létrejöttére volt pozitív hatással, de a kormányzati munka megismerését is elősegítette a társadalom számára. Lényeges elem volt, hogy innentől kezdve az árak a világpiaci mozgásokat fogják követni.

A megoldás gazdasági szempontból az Európai Közösségtől érkezett. Egy korábban megszavazott 350-400 millió dolláros támogatás előre hozását járta ki Kohl kancellár Magyarország számára. Ezt követte a németek kiállása a magyar kormány mellett, sőt Mitterand francia elnök is támogató üzenetet küldött. Ausztria pedig üzemanyag-szállítmányokat ajánlott fel. Így nyílt lehetőség az eredetileg 56 forintra emelt benzinár 12 forinttal történő mérséklésére. A gazdaság pedig nem omlott össze, mivel a befektetők nem vonták ki a pénzüket, hiszen a Nyugaton gyakran előforduló szociális indíttatású tiltakozásnak látták az egészet. Így az okozott gazdasági károk ellenére sikerült túlélni és elkerülni a kormány bukását.