A Szovjetuniót kiszavazzák a Népszövetségből

A Népszövetség mint a nemzetközi vetélkedés színtere

A Népszövetség 1919-ben, Sir Edward Grey brit külügyminiszter három évvel korábbi ötletét megvalósítva jött létre. Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjában is követelte a szervezet felállítását. Azonban egész más célt tűzött ki az amerikai elnök, mint a neki eladósodott szövetségesei, a britek és a franciák. Utóbbiak az egész Népszövetségben az antant kiszélesítését, az általuk létrehozott világrend biztosítását látták. Ezzel szemben Wilson elnök támogatta a lefegyverzést, a nemzetek egyetértését, mert szerinte „a jogoknak nem erőn, hanem a nemzetek közös erején kell alapulnia”. A katonai erő alkalmazása helyett a közvélemény kényszerítő erejét és a gazdasági szankciókat javasolta. „Ami az önfegyelmet illeti, van alternatívája a háborúnak, nevezetesen a bojkott; azt az államot, amely vétkesnek találtatik, teljes kereskedelmi zár alá lehet vonni, beleértve a postai és távírói szolgáltatásokat is”. – állította Wilson. 

A Nemzetek Szövetségét végül 42 állam alapította meg 1919-ben. A tagok közül huszonhat Európán kívüli ország volt. Az Egyesült Államokban Wilson ötlete nem volt népszerű, és a két háború között az USA ki is maradt belőle. A Nemzetek Szövetségének volt közgyűlése, titkársága, végrehajtó tanácsa, de döntéseit egyhangú szavazással kellett meghoznia, miközben nem rendelkezett hadsereggel. A működés ezen feltételei hosszútávon megalapozták a Nemzetek Szövetségének kudarcát. Ezt fokozta, hogy a szervezet hamar a brit–francia vetélkedés terepévé vált. Probléma volt, az USA hiánya mellett, hogy sokáig sem Németország, sem a Szovjetunió nem volt tagja, miközben világpolitikai/európai hatalmi tényezők maradtak 1914 után is. Így Európának szembe kellett néznie Latin-Amerika kihívásával: ezen államok ugyanis az Egyesült Államok hiányát igyekeztek a maguk javára fordítani a szervezetben. Idővel azonban arra kellett rájönniük, hogy az amerikai gyámkodást cserélhetik európaira. Nem véletlen, hogy Brazília volt az első kilépő állam már 1926-ban. Japán és Mussolini Olaszországa szintén csak önmagára hallgatott. A gazdasági világválság és a megindított revíziós – azaz a Párizs környéki békék felülvizsgálatát, átalakítását célzó – háborúk, területszerzések következtében a későbbi tengelyhatalmak országai sorra hagyták ott a Népszövetséget. A megtépázott tekintélyű szervezetnek így esélye sem volt a második világháború megakadályozására.

Mit akart a Szovjetunió a Népszövetségtől? 

A Szovjetunió a két háború között politikai perifériának számított a nyugati világ szemében a kommunista rendszer és az 1918-as németekkel kötött breszt-litovszki különbéke miatt. Ez utóbbit árulásként értelmezte mind a brit, mind a francia közvélemény, így a szovjetekkel való együttműködés politikai öngyilkossággal ért volna fel. Az európai kontinens gazdasági újjáépítéséhez és a kollektív biztonság megteremtéséhez viszont szükség lett volna a Szovjetunió integrációjára. Egyszerre kellett megakadályozni egy esetleges német–szovjet szövetséget, illetve a kommunizmus terjedését és a Szovjetunió terjeszkedését Európában. Ez utóbbihoz a németeket akarták felhasználni. Ezen a vékony mezsgyén mozgó nyugati politika nem véletlenül volt olykor talán túl elnéző Hitlerrel, illetve a német revíziós törekvésekkel szemben. Ugyanakkor a Szovjetunió is felértékelődött Hitler hatalomra jutása után, mert a német fenyegetés ellensúlyát a szovjetekben találták meg. 

A Szovjetunió bevonása a Népszövetségbe eszköze lett volna ennek a politikának. A következő ellentmondás viszont megoldásra várt: egy kollektív biztonsági rendszer Közép-Európában ugyan elképzelhetetlen a Szovjetunió nélkül, de Európa igenis elképzelhető nélküle. Már a Hitler hatalomra jutása előtti évben megszületett egy francia–szovjet megnemtámadási szerződés. A Führer hatalomra kerülése pedig fokozta az együttműködést Sztálinnal.

1934-ben a gazdasági és ipari együttműködés erősítésén túl Franciaország elősegítette a Szovjetunió csatlakozását a Nemzetek Szövetségéhez, de igyekeztek elkerülni egy kétoldalú kölcsönös segítségnyújtási egyezmény aláírását. Közben arra is odafigyeltek, hogy lehetőség szerint a szovjet–német együttműködés gyengüljön. Valójában Hitler fenyegető fellépése szakította át a nyugatiaknak a szovjetek izolálására törekvő politikáját. Ez azonban a közép-európai szövetségeseket hozta nehéz helyzetbe, akik közvetlenül ki voltak téve a szovjet fenyegetésnek. A nyugati diplomaták ezt a Bermuda-háromszöget képtelenek voltak kezelni, sokkal inkább sodródtak az események után, mintsem alakították azokat. 

A Szovjetunió jól érzékelte, hogy hiába lett a Népszövetség tagja, a szervezeten keresztül nem sikerült megakadályozni sem a Saar-vidék visszatérését Németországhoz, sem a Rajna-vidék remilitarizációját. A németekkel engedékeny nyugati politika egyre jobban nyugtalanította Moszkvát. Egy esetleges német támadás elhárítására sem a Szovjetunió akkori határai, sem az azokat garantáló szerződések nem nyújtottak megfelelő védelmet. A népszövetségi tagság, és ezen keresztül a nyugatiakkal való mélyebb együttműködés reménye lehetőséget teremthetett volna egy olyan széles körű, európai együttműködésen alapuló németellenes biztonsági rendszer létrehozására, amely biztonságot adott volna Moszkvának. London és Párizs is tudta, hogy a kisantant esélytelen Hitlerrel szemben, Sztálin szövetsége viszont kordában tarthatná a náci Németországot. Ennek tükrében meg is született egy francia–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződés 1935-ben, melynek ratifikálása kiváltotta Hitler ellenlépését: a Rajna-vidék remilitarizálását. A szerződést soha nem alkalmazták a gyakorlatban, pedig kimondta:

A szerződés a Népszövetséghez és a locarnói szerződéshez volt kötve: Franciaország csak abban az esetben léphetett hadba együtt a Szovjetunióval, amennyiben azt a locarnói szerződés nemzetközi garanciáját nyújtó két hatalom, Nagy-Britannia és Olaszország is jóváhagyja. Ez azért némi kibúvót is jelentett. A britek amúgy már ekkor látták, hogy Közép-Európa vagy szovjet, vagy német uralom alá kerülhet, így a Rajna-vidék feladásában inkább a közép-európai német terjeszkedés vagy a német fegyverkezés korlátozásának lehetőségét látták.

A Rajna-vidék remilitarizálása (1936. március 7.) után összeült a Népszövetség Tanácsa. Itt Litvinov szovjet külügyminiszter hiába követelt határozott, akár fegyveres beavatkozást arra hivatkozva, hogy Hitler mind a versailles-i békét, mind a locarnói szerződést megszegte. Ez utóbbiakat végül a népszövetségi határozat is kimondta, de békés, tárgyalásos megoldást javasolt. Így pár hónap alatt az egész kérdés elhalt, és a fennálló helyzet rögzült. 

1938-ra a teljes szovjet koncepció összeomlott, mivel a nyugati hatalmak engedményekre, békéltetésre építő appeasement politikájuk jegyében elnéztek mind az Anschlusst, mind pedig Csehszlovákia feldarabolását. Az angol–francia–szovjet tárgyalások kudarca nyomán Sztálin a Baltikum és Lengyelország egy részének megszerzésével érezte magát biztonságban. Ezen törekvései Hitler törekvéseivel átmenetileg megegyeztek, így az 1939. augusztus 23-án megkötött Molotov–Ribbentrop paktumot két elégedett diktátor képviselői írták alá. A megnemtámadási szerződés titkos záradéka elismerte a Szovjetunió befolyását Besszarábiában, a Narew–Visztula–San folyók vonaláig Kelet-Lengyelországban, valamint Lettország, Észtország és Finnország felett. Cserébe a nyugati közvélemény előtt a Szovjetunió végképp vállalhatatlanná vált. 

Miért a finn kérdés miatt zárták ki a Szovjetuniót a Népszövetségből? 

A Szovjetunió és Lengyelország is tagja volt a Népszövetségnek, amikor Lengyelország szovjet lerohanására sor került, de a már tetszhalott állapotban lévő Nemzetek Szövetsége csak 1939. december végén zárta ki soraiból a Szovjetuniót, amikor az megtámadta Finnországot.

A két háború közti időszakban is már igencsak terhelt volt a finn–orosz viszony. A vita tárgyát Karélia hovatartozása jelentette, Oroszország ugyanis a Finnországgal az 1920. október 14-én kötött dorpati békeszerződésben arra kötelezte magát, hogy Kelet-Karéliának autonómiát engedélyez, ezen kötelezettségét azonban nem tartotta be. A finnek ezt nehezményezték a Népszövetségnél, amire a bolsevikok álláspontja az volt, hogy a kérdés tisztán belpolitikai ügy. Ráadásul Oroszország nem is volt tagja a Népszövetségnek, így bármilyen felszólítást könnyen visszautasíthatott. A Népszövetség – hogy mentse magát a közvélemény előtt – olyan megoldást választott, hogy a kérdés megvizsgálásába csak akkor bocsátkozik, ha ebbe mindkét fél beleegyezik. Így lényegében a finn törekvések sikertelenek maradtak.

A szovjetek sem voltak azonban elégedettek. 1917 óta Oroszország már csak Kelet-Karéliát birtokolta, nem tartotta ellenőrzés alatt sem a Finn-öböl partjait – az északi part Finnországhoz, a déli Észtországhoz tartozott –, sem a stratégiai elhelyezkedésű Suursaari és Tytärsaari szigeteit, amit Finnország birtokolt az említett dorpati békeszerződés értelmében. A szovjetek a nyugati hatalmakkal való együttműködés jegyében tett gesztusként megnemtámadási szerződést kötöttek 10 évre Finnországgal 1932-ben. A két ország népszövetségi tagsága is reményt adott arra, hogy a feszült viszony javulhat, a problémákat békés úton rendezik. A finnek ugyanis folyamatos aggodalmuknak adtak hangot a kelet-karéliai finn lakosság hátrányos helyzete miatt. 

A Szovjetunió nem tekintett katonai riválisként a finnekre, de kockázatnak tartotta, hogy határai csupán kb. 30 km-re északnyugatra húzódtak Leningrádtól, és nem egészen 80 km-re a fontos, észak-déli irányú murmanszki vasúttól. Attól tartottak, hogy Németország felvonulási területként akarja ellene felhasználni a Finn-öblöt, vagy a finn szárazföldet. A finnek ezt ismerve hangsúlyozták semlegességüket, és szerettek volna a svédekkel olyan szerződést kötni, amely biztonsági garanciát nyújt a szovjet–finn határra is.

Az 1938-as német terjeszkedés a szovjet diplomáciát is mozgásba hozta. A finneknek felajánlott kereskedelmi egyezmények megtárgyalásán arra akarták rávenni a finn kormányt, hogy a Leningrád védelme szempontjából fontos két szigetet engedjék át a szovjeteknek. Egyúttal jelezték, hogy a finn semlegesség hangoztatását nem tartják elegendő garanciának a német törekvésekkel szemben. A finnek azonban makacsul ragaszkodtak az álláspontjukhoz, még akkor is, amikor Litvinov 1939 tavaszán területcserét ajánlott fel: két finn többségű kelet-karéliai járás átengedésért cserébe a Finn-öböl hadászatilag fontos szigetét kérték. A finn marsall, Mannerheim egyébként támogatta a szovjet javaslatot, de Finnország végül nem volt hajlandó az általa aláírt nemzetközi szerződések megszegésére. 

Az 1939 májusában hivatalba lépő új külügyi népbiztos, Molotov felhagyott az eddigi tompa tárgyalásos módszerrel. Ráadásul az angol–francia–szovjet együttműködés fenntartása érdekében a balti államok szovjet kézre kerülését is elnézték volna Londonban és Párizsban. A balti térséget, mint a németekkel szembeni szovjet védvonalat, Finnország semlegességi politikája gyengítette. A svédek 1939 nyarára ki is hátráltak a finnekkel történő katonai együttműködésből, felismerve azt, hogy a finnek támogatása növeli az ország szovjet-fenyegetettségét. A Molotov–Ribbentrop paktum aláírása lényegében eldöntötte Finnország sorsát: az ország magára maradt. Az 1939-es őszi tárgyalások Moszkvában ismét eredménytelenül záródtak, hozzátéve, hogy a szovjet ajánlat jóval kedvezőtlenebb volt, mint az 1939-es tavaszi. Ugyanis most már a szigeteken felül a hankói (Hangö) kikötő, illetve a Lappohja-öböl 30 éves bérbeadását és szovjet katonákkal történő megerősítését is követelték, cserébe lényegében mocsárvidéket adtak volna csak át Kelet-Karéliában. Így a tárgyalások november 13-án végleg megszakadtak a felek között. A mondvacsinált mainilai határincidens – a közelben sem volt a finn tüzérség – következtében Moszkva felmondta a megnemtámadási szerződést, és november 30-án nagy erejű, hadüzenet nélküli támadást indított szomszédja ellen.

Ennek következtében a finn kormány december 3-án a Népszövetség elé terjesztette a szovjet agresszió ügyét. A Népszövetség természetesen elítélte a szovjet támadást. Ameddig a balti államok és Kelet-Lengyelország szovjet kézre kerülését még valamennyire megértették a nyugati hatalmak, a finnek megtámadását már nem, Finnország ugyanis semmilyen fenyegetést nem jelentett szomszédaira. A szovjet támadás elítélésének hírére Molotov úgy reagált, hogy a Szovjetunió nem áll háborúban Finnországgal és a finn kormánnyal. „A Szovjetunió békés kapcsolatokat ápol a Finn Demokratikus Köztársaság kormányával [értsd: ezt a Finn Kommunista Párt alkotta], amely segítségért folyamodott a Szovjetunióhoz.” – idézte a szovjet pártlap, a Pravda Molotovot. A Népszövetség december 14-én kizárta a Szovjetuniót tagjai közül. December 16-án a Pravda címoldalán megjelent egy közlemény a Népszövetség döntéséről. „A Népszövetség döntése legfeljebb csak lesajnáló mosolyt vált ki. Anglia és Franciaország hatalmas területeket tartanak megszállva, nemrég pedig elutasították Németország békeajánlatát. Ezzel Anglia és Franciaország elvesztette a morális jogot, hogy bárkit is agresszornak bélyegezzen meg.” Ezzel a Szovjetunió ismét leleplezte valós hatalmi törekvéseit, Sztálin pedig megerősítette helyét a birodalomépítő diktátorok között. 

Milyen változást hozott Molotov kinevezése a szovjet külpolitikában? Mi szabott gátat a szovjet törekvéseknek? Milyen eredménnyel zárult a téli háború? 

Fedezze fel a válaszokat Diószegi István: A Szovjetunió külpolitikája a második világháború első hónapjaiban című tanulmányában.