III. Károly kihirdeti a Pragmatica Sanctiót

Szerző: Tarján M. Tamás

„5. § ő legszentségesebb császári és királyi felsége férfiágának magvaszakadtával (mely magszakadást Isten legkegyelmesebben távol tartani méltóztassék) az öröklési jogon való utódlást e Magyarországban és koronájában, s az Isten segedelmével már visszaszerzett és visszaszerzendő ehhez tartozó részekben, országokban és tartományokban, felséges osztrák házának nőágára is és pedig első helyen a fentisztelt most uralkodó legszentségesebb császári és királyi felségnek.
6. § Azután, ennek magvaszakadtával, a néhai boldogult Józsefnek,
7. § S ezeknek is magvaszakadtán, a néhai dicső Lipótnak, császároknak s Magyarország királyainak ágyékából leszármazókra, és ezeknek törvényes, római katholikus, mind két nemü ausztriai főherczeg utódaira […]  az előrebocsátott jog és rend szerint, feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg birtoklandó más országaiban s tartományaiban is megállapitott elsőszülöttségi rendhez képest, uralkodás és kormányzás végett átruházzák.”
(Részlet a Pragmatica Sanctiót beiktató 1723/II. törvénycikkből)

1713. április 19-én hirdette ki Bécsben III. Károly magyar király (ur. 1711-1740) a Pragmatica Sanctiót, mely lehetővé tette a nőági örökösödést a Habsburg-ház számára. A családi törvény értelmében Károly halálával elsőszülött leánya, Mária Terézia (ur. 1740-1780) szerezte meg a birodalom koronáit, a császár-király azonban nem tudta megakadályozni, hogy 1740 után a környező hatalmak kísérletet tegyenek a Habsburg államalakulat szétszabdalására.

A pragmatica sanctio kifejezés magyar nyelven „gyakorlati rendelkezést” jelent; többnyire olyan királyi rendeleteket neveztek így, melyek kiemelten fontos államügyek kapcsán születtek. Ezt a nevet viselte például VII. Károly francia király (ur. 1422-1461) 1438. évi rendelkezése, mely korlátozta a pápa befolyását a francia egyház felett, és „pragmatica sanctio” volt V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) 1549-es rendelete is, mely a tizenhat németalföldi tartományt különálló entitássá nyilvánította a birodalomban. A nálunk ismeretes Pragmatica Sanctio a Habsburg-ház öröklési rendjét szabályozta, és az 1703. évi, I. Lipót-féle szabálymódosításból eredt. Mint ismeretes, V. Károly 1556-ban két részre osztotta a dinasztia birtokait: a császár fia, Fülöp – II. Fülöp király (ur. 1556-1598) – kapta a hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkező Spanyolországot, a burgund örökséget és a Nápolyi Királyságot, öccse, Ferdinánd (magyar királyként ur. 1527-1564) pedig az Osztrák Örökös Tartományokat és a császári címet szerezte meg.

A dinasztia tehát egy spanyol és egy osztrák ágra szakadt, előbbi azonban 1700-ban, II. Károly (ur. 1665-1700) elhunytával kihalt. Ennek következtében kitört a spanyol örökösödési háború, mely során XIV. Lajos francia király (ur. 1643-1715) unokáját, Fülöpöt, I. Lipót császár (ur. 1657-1705) pedig kisebbik fiát, Károlyt akarta a megüresedett trónra ültetni. Tekintve, hogy a császár az osztrák ág birtokait idősebbik fiának, Józsefnek szánta, az ifjabbik főherceg jelölésébe a Napkirály ellen harcoló holland–brit koalíció is beleegyezett, Lipót azonban biztosra akart menni: 1703-ban úgy módosította a II. Ferdinánd-féle öröklési törvényt, hogy ne csak a dunai tartományokat, hanem adott esetben akár az összes Habsburg államalakulatot egy kézben egyesíthessék. József és Károly főherceg kölcsönös örökösödési szerződését persze titokban tartották, hiszen V. Károly birodalmának újjászületését I. Lipót szövetségesei is ellenezték volna. Ez a módosítás végül sohasem bírt gyakorlati jelentőséggel, ugyanis I. József (ur. 1705-1711) halála után III. Károly – császárként VI. Károly – örökölte meg az osztrák ág koronáit, így a spanyol örökösödési háború Bourbon (V.) Fülöp (ur. 1700-1746) trónra emelésével és birtokosztozkodással zárult.

Az 1711-ben trónra lépő III. Károly azonban egyszeriben kritikus helyzetben találta magát, hiszen bátyjának csupán két leánygyermeke született, vagyis ekkor ő volt a dinasztia egyetlen férfitagja. Paradox módon emiatt először nem a Hofburg, hanem a horvát rendi gyűlés kezdett nyugtalankodni, mely 1712-ben – a magyar országgyűlés tudta és hozzájárulása nélkül – elismerte Károly leányági örökösödését. Jóllehet, a 19. századi magyar történetírás előszeretettel értékelte ezt a gesztust úgy, mint a szakadár „horvát nacionalizmus” megnyilvánulását, a valóságban a rendeket a félelem sarkallta erre a lépésre. Ne feledjük: ekkor még alig több mint 10 esztendő telt el a karlócai béke óta, a Habsburg Birodalom esetleges szétesése pedig a törökök visszatérésének rémével fenyegetett.

A horvát rendek úgy látták, hogy Magyarország ismét képtelen lesz ellenállni a Porta erejének, ezért a dinasztia fennmaradását támogatták. Meg kell jegyeznünk, hogy később hasonló módon gondolkodtak és döntöttek a magyar és az ekkor már külön ülésező erdélyi rendek is. III. Károly tehát kedvező jeleket kapott országaitól, ezért 1713. április 19-én elhatározta, hogy megteszi a szükséges lépéseket a Habsburg Birodalom fennmaradása érdekében. Ezen a napon az uralkodó a Burgban valamennyi miniszterét és titkos tanácsosát magához rendelte, és Seilern kancellárral – ekkor már „tét nélkül” – felolvastatta az 1703. évi Lipót-féle titkos paktumot, melyet a jelenlévők hozzájárulásával a család nőtagjainak örökösödésével bővített ki. A Pragmatica Sanctio úgy rendelkezett, hogy az elsőszülött leányok közül Károly – ekkor még meg sem született – utódai részesüljenek majd előnyben.

Károlynak végül négy gyermeke is született, közöttük azonban csak egyetlen fiú volt – Lipót János –, aki mindössze hét hónapig élt. A következő év májusában aztán világra jött Mária Terézia, akinek öröklése érdekében a császár-király 1720-tól a birodalom összes országában igyekezett elismertetni a Pragmatica Sanctiót. Erdélyben 1722-ben, Magyarországon egy évvel később iktatták be a Habsburg-ház családi törvényét, melyet III. Károly időközben az európai államokkal is elfogadtatott. Az erőfeszítések dacára 1740-ben, az uralkodó halálát követően így is háború tört ki Ausztria feldarabolásáért, az azonban mindenképp Károlyt dicséri, hogy a porosz hadüzenet nélkülözött mindenféle jogalapot, és II. Frigyes (ur. 1740-1786) csupán „a kedvező lehetőséggel” igyekezett élni.

Annak ellenére tehát, hogy a Habsburg Birodalom 1740 után kis híján darabjaira hullott, a Pragmatica Sanctio jelentőségét nem szabad alábecsülnünk, hiszen a háború után ez a törvény biztosította a mozaikszerű államalakulat kohézióját. A Habsburg-ház örökösödési szabálya ezután egészen 1918-ig, a dinasztia bukásáig meghatározta hazánk közjogi helyzetét, és cikkelyeivel az 1848-as áprilisi törvények, illetve az 1867. évi kiegyezés alapjait is lerakta.