Cicero elmondja utolsó beszédét Catilina ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással?”
(Részlet Cicero Catilina ellen elmondott első beszédéből)

Kr. e. 63. december 5-én mondta el negyedik szónoklatát Marcus Tullius Cicero az erőszakos hatalomátvételre készülő Catilina ellen, mellyel elnyerte a római senatus jóváhagyását a már foglyul ejtett összeesküvők kivégzéséhez.

Lucius Sergius Catilina, aki Cicero híres vádbeszédei nyomán ördögi gonosztevőként, mi több, a „hanyatló” köztársasági Róma negatív szimbólumaként vált ismertté a következő évszázadokban, egy előkelő arisztokrata család sarjaként próbált karriert építeni, pályafutása során azonban ritkán élvezhette Fortuna kegyeit. A férfi ambíciói elsősorban ama keserű tényből táplálkoztak, hogy a tekintélyes múltra visszatekintő Sergia nemzetség Catilina színre lépésekor már közel 300 éve nem tudta elnyerni a consuli méltóságot, de a hatalmi törekvésekben a família megrendült anyagi helyzete is komoly szerepet játszott. A nagyravágyó politikust a – javarészt Ciceróra támaszkodó – antik történetírók karizmatikus, bátor, ugyanakkor gátlástalan jellemként ábrázolták, akinek életpályáját végigkísérték a perek és a botrányok.

Köztudott volt, hogy az ifjú Catilina Lucius Cornelius Sulla dictatorsága alatt tevékeny részt vállalt a proscribáltak kínzásában és lemészárlásában, sőt, azt is széles körben híresztelték, hogy saját sógora, Gratidianus életét sem kímélte. Ugyancsak tény, hogy a férfit Kr. e. 73-ban bíróság elé idézték egy Vesta-szűz megbecstelenítésének vádjával, Cicero pedig későbbi szónoklataiban vérfertőzéssel és feleséggyilkossággal is meggyanúsította a politikust. A legendás szónok által felsorolt vádpontok valóságalapja persze kétséges, hiszen a Kr. e. 64. évre szóló consulválasztáson egyik legesélyesebb riválisa éppen Catilina volt, a rágalmazás pedig ebben a korban még nem ellenkezett a politikai „játékszabályokkal.”

Cicero riválisának karrierje egyébként a Kr. e. 60-as évek elején vett lendületet, miután elnyerte a praetori tisztséget, majd – propraetori minőségben – Africa provincia kormányzója lett. Catilina Kr. e. 66-ban tért vissza Rómába, és azonnal versenybe is akart szállni a consuli címét, korábbi hivatalában azonban korrupciós vádakkal illették őt, ezért neve tisztázásáig kénytelen volt visszalépni a jelöléstől. A Cicero szónoklataiból tájékozódó antik történetírók – például Sallustius, vagy Cassius Dio – erre az időszakra datálják az ambiciózus politikus első államellenes összeesküvését, melynek célja állítólag a Kr. e. 65. évre kinevezett új consulok, Lucius Aurelius Cotta és Lucius Manlius Torquatus meggyilkolása lett volna.

Mivel a későbbi konspiráció fényében ez a szervezkedés látszólag illeszkedik pályafutásához, többen kritika nélkül elfogadták a Catilinát ért vádakat, az antik történeti munkák hitelességét azonban több tényező is megkérdőjelezi. A legfőbb hiányosság, hogy Cicero beszámolóján kívül semmilyen bizonyíték nincs az „első összeesküvés” létezésére – melyet egyébként Suetonius Julius Caesarral és Crassusszal hozott összefüggésbe –, de az is kételkedésre ad okot, hogy az egyik consul, Torquatus Catilina legbefolyásosabb pártfogói közé tartozott. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az ambiciózus politikus ekkoriban még komoly népszerűséggel bírt a római arisztokraták körében, így Kr. e. 64-ben reális esélyekkel szállhatott sorompóba a consuli hivatal megszerzéséért.

A rangos családból származó Catilina ezen a választáson végül alulmaradt egy homo novusszal – azaz „első generációs” senatorral –, Ciceróval szemben, mely kudarc okát egyértelműen az adósságok eltörlésére irányuló követelésében kell keresnünk. Ezzel a populista törekvéssel ugyanis a férfi elidegenítette magától az arisztokratákat, miközben az eladósodott néprétegek – például a polgárok, veteránok, plebejusok – körében alig tudta növelni népszerűségét, így a Kr. e. 64-ben elszenvedett vereséggel politikusi karrierje is leáldozott.

Catilina a keserű tapasztalatok nyomán döntött úgy, hogy erőszakkal szerzi meg a hatalmat, hiszen törvényes úton erre már nem maradt reális esélye; nem véletlen, hogy összeesküvéséhez olyan „levitézlett” politikusokat válogatott össze, mint a senatusból erkölcstelenség miatt kizárt consularis – azaz korábbi consul –, Publius Cornelius Lentulus Sura, a hivatalviseléstől is eltiltott Publius Autronius Paetus, vagy a Kr. e. 64-es választáson szintén elbukó Lucius Cassius Longinus. A Kr. e. 63 őszén kibontakozó mozgalom társadalmi bázisát ugyancsak a gazdasági folyamatok vesztesei, az adósságban úszó lovagok, az elszegényedett veteránok, a plebejusok és helyenként a rabszolgák képezték, mely csoportok támogatásával Catilina Etrúriában, Capua környékén és Itália más pontjain számos hadtestet toborzott.

A puccskísérlet Rómában Kr. e. 63. november 7-én, a consuli tisztséget viselő Cicero meggyilkolásával vette volna kezdetét, a zseniális szónok azonban idejekorán tudomást szerzett a készülő merényletről, és testőrökkel vétette körül házát. Miután ez a terv kudarcba fulladt, a férfi összehívta a senatust Jupiter Stator templomába, ahol híres első beszédében Catilina fejére olvasta az összeesküvés részleteit. A konspiráció vezérének vakmerőségét mutatja, hogy lelepleződése dacára megjelent, sőt, felszólalt a gyűlésen, igaz, megrendült helyzetét tapasztalva hamarosan elhagyta Rómát, és csatlakozott Etrúriában gyülekező seregéhez. Miután a férfi távozását önkéntes száműzetésnek állította be, Cicero hamarosan egy második beszédet is intézett Catilina ellen, harmadik szónoklatában pedig már megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgált a senatus számára.

A kivételes hatalommal – senatus consultum ultimummal – felruházott consul e bizonyítékokat egy ügyesen kivitelezett csel révén szerezte meg, melyhez az allobrox törzs Rómába látogató követeit használta fel. A kelta küldöttség azért érkezett a városba, hogy panaszt tegyen a senatus által kirendelt galliai kormányzó ellen, így Catilina társai potenciális szövetségest láttak bennük, és felvették velük a kapcsolatot. Az összeesküvők viszonylag gyorsan beavatták terveikbe a követeket, könnyelműségük miatt azonban később pórul jártak, ugyanis a barbárok értesítették Cicerót Lentulus ajánlatáról, és a consul utasítására csapdába csalták tárgyalópartnereiket.

A szervezkedés Rómában maradt irányítói Kr. e. 67 novemberében egy lázadásra buzdító levelet küldtek az allobrox főnöknek, az üzenetek azonban Cicero kezébe kerültek, aki azonnal a senatus elé tárta azokat. Ezt követően a consul őrizetbe vetette a Rómában tartózkodó összeesküvőket, majd december 5-én tartott negyedik szónoklatával azt is elérte, hogy a senatorok halált szavazzanak Catilina cinkostársainak fejére. Cicero parancsára az öt foglyot még azon a napon megfojtották, amivel a mozgalom sorsa is megpecsételődött: a hírre Catilina 10 000 fős seregének java része szétszéledt, a köztársasági legiók által közrefogott hűséges derékhad pedig – vezérével együtt – később Pistoria mellett lelte halálát.