Cicero elmondja utolsó beszédét Catilina ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ugyan meddig élsz vissza, Catilina, még a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged? Hát sem a Palatium éjjeli őrzése, sem a nép rettegése, sem a legderekabbak összesereglése, sem a senatus üléshelyének megerősítése, sem a senatorok arca-tekintete, semmi sincs rád hatással?”
(Részlet Cicero Catilina ellen elmondott első beszédéből)

Kr. e. 63. december 5-én mondta el negyedik szónoklatát Marcus Tullius Cicero az erőszakos hatalomátvételre készülő Catilina ellen, mellyel elnyerte a római senatus jóváhagyását a már foglyul ejtett összeesküvők kivégzéséhez. 

Cicero híres vádbeszédei nyomán Lucius Sergius Catilina ördögi gonosztevőként, mi több, a „hanyatló” köztársasági Róma negatív szimbólumaként vált ismertté a következő évszázadokban. Valójában egy előkelő arisztokrata család sarjaként próbált karriert építeni, pályafutása során azonban ritkán élvezhette Fortuna kegyeit. A férfi ambíciói elsősorban ama keserű tényből táplálkoztak, hogy a tekintélyes múltra visszatekintő Sergia nemzetség Catilina színre lépésekor már közel 300 éve nem tudta elnyerni a consuli méltóságot, de azegymást követő hatalmi törekvésekben a família megrendült anyagi helyzete is komoly szerepet játszott. A nagyravágyó politikust a javarészt Ciceróra támaszkodó antik történetírók karizmatikus, bátor, ugyanakkor gátlástalan jellemként ábrázolták, akinek életpályáját végigkísérték a perek és a botrányok. 

Köztudott volt, hogy az ifjú Catilina Lucius Cornelius Sulla dictatorsága alatt tevékeny részt vállalt a proscribáltak kínzásában és lemészárlásában, sőt, azt is széles körben híresztelték, hogy saját sógora, Gratidianus életét sem kímélte. Ugyancsak tény, hogy a férfit Kr. e. 73-ban bíróság elé idézték egy Vesta-szűz megbecstelenítésének vádjával, Cicero pedig későbbi szónoklataiban vérfertőzéssel és feleséggyilkossággal is meggyanúsította a politikust. A legendás szónok által felsorolt vádpontok valóságalapja persze kétséges, hiszen a Kr. e. 64. évre szóló consulválasztáson egyik legesélyesebb riválisa éppen Catilina volt, a rágalmazás pedig ebben a korban még nem ellenkezett a politikai „illemszabályokkal.” 

Cicero riválisának karrierje éppen a Kr. e. 60-as évek elején vett lendületet, miután elnyerte a praetori tisztséget, majd ennek jutalmául – propraetori minőségben – Africa provincia kormányzója lett. Catilina Kr. e. 66-ban tért vissza Rómába, és azonnal versenybe is akart szállni a consuli címét, korábbi hivatalában azonban korrupciós vádakkal illették őt, ezért neve tisztázásáig kénytelen volt visszalépni a jelöléstől. A Cicero szónoklataiból tájékozódó antik történetírók – például Sallustius, vagy Cassius Dio – erre az időszakra datálják az ambiciózus politikus első államellenes összeesküvését, melynek célja állítólag a Kr. e. 65. évre kinevezett új consulok, Lucius Aurelius Cotta és Lucius Manlius Torquatus meggyilkolása lett volna. 

Mivel a későbbi konspiráció fényében ez a szervezkedés látszólag illeszkedik pályafutásához, többen kritika nélkül elfogadták a Catilinát ért vádakat, az antik történeti munkák hitelességét azonban több tényező is megkérdőjelezi. A legfőbb hiányosság, hogy Cicero beszámolóján kívül semmilyen bizonyíték nincs az „első összeesküvés” létezésére – melyet egyébként Suetonius Julius szóbeszéd jelleggel Caesarral és Crassusszal is összekapcsolt – de az is kételkedésre ad okot, hogy az egyik consul, Torquatus éppen Catilina legbefolyásosabb pártfogói közé tartozott. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy az ambiciózus politikus ekkoriban még komoly népszerűséggel bírt a római arisztokraták körében, így Kr. e. 64-ben reális esélyekkel szállhatott sorompóba a consuli hivatal megszerzéséért. 

A rangos családból származó Catilina ezen a választáson végül alulmaradt egy homo novusszal – azaz „első generációs” senatorral – Ciceróval szemben, mely kudarc okát egyértelműen az adósságok eltörlésére irányuló követelésében kell keresnünk. Ezzel a populista törekvéssel ugyanis a férfi elidegenítette magától az arisztokratákat, miközben az eladósodott néprétegek – például a szegényebb polgárok, a veteránok vagy a plebejusok – körében alig tudta növelni népszerűségét, így a Kr. e. 64-ben elszenvedett vereséggel politikusi karrierje is leáldozott. 

Catilina a keserű tapasztalatok nyomán döntött úgy, hogy erőszakkal szerzi meg a hatalmat, hiszen törvényes úton erre már nem maradt reális esélye; nem véletlen, hogy összeesküvéséhez olyan „levitézlett” politikusokat válogatott össze, mint a senatusból erkölcstelenség miatt kizárt consularis – azaz korábbi consul – Publius Cornelius Lentulus Sura, a hivatalviseléstől is eltiltott Publius Autronius Paetus, vagy a Kr. e. 64-es választáson szintén elbukó Lucius Cassius Longinus. A Kr. e. 63 őszén kibontakozó mozgalom társadalmi bázisát ugyancsak a gazdasági folyamatok vesztesei, az adósságban úszó lovagok, az elszegényedett veteránok, a plebejusok és helyenként a rabszolgák képezték, mely csoportok támogatásával Catilina Etruriában, Capua környékén és Itália más pontjain számos hadtestet toborzott. 

A puccskísérlet Rómában Kr. e. 63. november 7-én, a consuli tisztséget viselő Cicero meggyilkolásával vette volna kezdetét, a zseniális szónok azonban idejekorán tudomást szerzett a készülő merényletről, és testőrökkel vétette körül házát. Miután ez a terv kudarcba fulladt, a férfi összehívta a senatust Jupiter Stator templomába, ahol híres első beszédében Catilina fejére olvasta az összeesküvés részleteit. A konspiráció vezérének vakmerőségét mutatja, hogy lelepleződése dacára megjelent, sőt, fel is szólalt a gyűlésen. Igaz, megrendült helyzetét tapasztalva hamarosan elhagyta Rómát, és csatlakozott Etruriában gyülekező seregéhez. Miután a férfi távozását önkéntes száműzetésnek állította be, Cicero hamarosan egy második beszédet is intézett Catilina ellen, harmadik szónoklatában pedig már megdönthetetlen bizonyítékokkal szolgált a senatus számára. 

A kivételes hatalommal – senatus consultum ultimummal – felruházott consul e bizonyítékokat egy ügyesen kivitelezett csel révén szerezte meg, melyhez az allobrox törzs Rómába látogató követeit használta fel. A kelta küldöttség azért érkezett a városba, hogy panaszt tegyen a senatus által kirendelt galliai kormányzó ellen, így Catilina társai potenciális szövetségest láttak bennük, és felvették velük a kapcsolatot. Az összeesküvők viszonylag gyorsan beavatták terveikbe a követeket, könnyelműségük miatt azonban később pórul jártak, ugyanis a barbárok értesítették Cicerót Lentulus ajánlatáról, és a consul utasítására csapdába csalták tárgyalópartnereiket. 

A szervezkedés Rómában maradt irányítói Kr. e. 67 novemberében egy lázadásra buzdító levelet küldtek az allobrox főnöknek, az üzenetek azonban Cicero kezébe kerültek, aki azonnal a senatus elé tárta azokat. Ezt követően a consul őrizetbe vetette a Rómában tartózkodó összeesküvőket, majd december 5-én tartott negyedik szónoklatával azt is elérte, hogy a senatorok halált szavazzanak Catilina cinkostársainak fejére. Cicero parancsára az öt foglyot még azon a napon megfojtották, amivel a mozgalom sorsa is megpecsételődött: a hírre Catilina 10 000 fős seregének java része szétszéledt, a köztársasági legiók által közrefogott hűséges derékhad pedig – vezérével együtt – később Pistoria mellett lelte halálát.