A szalamiszi csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„…végre nyiltan kitört az elégedetlenség, s gyűlést tartottak, melyben sokat vitatkoztak a régi kérdésről. Egy részük azt mondta, hogy el kell hajózni a Peloponnészoszhoz, s ne maradjanak itt azért a földért harcolni, mely már az ellenség birtokában van. Viszont az athéniak, aiginaiak és megaraiak azt vitatták, hogy maradjanak helyben.”
(Hérodotosz a szalamiszi csata előkészületeiről)

Kr. e. 480. szeptember 20-án ütközött meg Xerxész perzsa nagykirály (ur. Kr. e. 486-465) flottája és a görög poliszok egyesült hajóhada Szalamisz szigeténél, ahol a Themisztoklész vezette hellének döntő győzelmet arattak, és ezáltal megőrizték függetlenségüket.

Mint ismeretes, Kr. e. 490-ben, Marathónnál Miltiadész athéni hadvezér győzelmet aratott a Hellász ellen törő perzsa hadak felett, a görög városállamok vezetői azonban tisztában voltak azzal, hogy ez a diadal nem lesz elegendő az ázsiai birodalom feltartóztatására. Az újabb hadjáratra végül csak 10 esztendő után került sor, ugyanis Kr. e. 486-ban Dareiosz nagykirály (ur. Kr. e. 522-486) befejezte életét, fiának, Xerxésznek pedig trónra lépése után több lázadást is le kellett vernie az Indiától Hellászig húzódó Perzsa Birodalomban.

Ez idő alatt a görög poliszok igyekeztek megszervezni a félsziget védelmét, aminek terhét elsősorban Athén és Spárta vette a vállára: Themisztoklész nyomására az attikai városállam a Kr. e. 480-as években hatalmas flottaépítési programba kezdett, míg a lakedaimóniak helótáik besorozásával igyekeztek növelni szárazföldi haderejüket. A függetlenség megőrzéséhez mindkét fegyvernem fejlesztésére szükség volt, ugyanis Xerxész Kr. e. 480-ban mintegy 150 000 válogatott harcossal és egy 1000 hajóból álló armadával indult meg a tengerszorosok felé. Jóllehet, a Helleszpontosznál létesített híd fenntartása több száz hajót vett igénybe, a nagykirály flottája így is kétszer felülmúlta a poliszok tengeri erejét, a szárazföldi csapatok tekintetében pedig az arányok még kedvezőtlenebbül alakultak a görögök számára.

Ebben a helyzetben a hellén szövetségesek egyedül abban reménykedhettek, hogy helyismeretük révén, a megfelelő terep kiválasztásával ellensúlyozni tudják majd a perzsa túlerőt. Leonidász (ur. Kr. e. 489-480) ebből a megfontolásból vert tábort maroknyi seregével a thermopülai hegyszorosban, az athéni flotta pedig hasonló szándékkal horgonyzott le Artemiszionnál, ám Xerxész hadai – egy Ephialtész nevű áruló segítségének köszönhetően – végül elsöpörték a spártai hoplitákat, a perzsa armada megállítására tett kísérlet pedig ugyancsak kudarccal végződött. Az inváziós seregek hamarosan felégették Boiótia és Attika városait, majd bevonultak Athénba, melynek lakói nem sokkal korábban Szalamisz szigetére, illetőleg Troizénba menekültek.

A szövetségesek helyzete rendkívül válságos volt: a spártai vezetés alatt álló szárazföldi hadak – már a Peloponnészosz sorsáról döntő összecsapásra készülve – az Iszthmoszra hátráltak vissza, aminek láttán a flottánál is hasonló lépést szorgalmaztak, Themisztoklész azonban ekkor egy meglepő javaslattal állt elő. Az athéni politikus arról igyekezett meggyőzni vezértársait, hogy a visszavonulás helyett ütközzenek meg Xerxész armadájával Szalamisz közelében, mondván, a szigetek között húzódó keskeny csatornákban a perzsák nem tudják majd érvényesíteni erőfölényüket. Miután Themisztoklész megnyerte magának a flotta parancsnokait, egy tévinformációkkal ellátott követet küldött Xerxész táborába, aki arról tájékoztatta – félre – a királyt, hogy a vezérkarban támadt ellentétek miatt a poliszok hajóhada szétoszlik, és visszavonul dél felé. Az uralkodó hitt az „árulónak”, ezért szeptember 20-án lezáratta a görögök lehetséges menekülési útvonalait, majd az ellenséges flotta bekerítése után parancsot adott a támadásra.

Themisztoklész persze éppen ezt akarta kiprovokálni az uralkodónál, így elégedetten nyugtázta, hogy a perzsa gályák lassan beeveztek a part menti szigetek között húzódó csatornákba. A keskeny vízfelületen a hatalmas hajók hamarosan egymásra torlódtak, csatarendjük szétzilálódott, így az elsöprő létszámbeli fölény ellenére az ázsiai birodalom flottája a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között kezdte meg az ütközetet. A kisebb méretű és könnyebben manőverezhető görög triérészek szélsebesen a perzsa gályák közé suhantak, és bronzból készített döfőorraik segítségével rengeteget elsüllyesztettek közülük, más hajókat pedig véres közelharcban foglaltak el az ellenségtől.

Xerxész esélyeit tovább rontotta, hogy flottája egyik legtehetségesebb parancsnoka, a föníciai hajókat irányító Ariabignész – aki egyébiránt a nagykirály testvére volt – már az ütközet elején életét vesztette, így az armada jelentős része vezér nélkül, tanácstalanul figyelte a döbbenetes mészárlást. Themisztoklész zseniális tervének köszönhetően a görögök néhány óra leforgása alatt mintegy 200 perzsa gályát küldtek a tenger fenekére, így a katasztrofális vereség elkerülése érdekében Xerxész hamarosan visszarendelte flottáját Szalamisz szigete alól.

A kudarc eredményeként az uralkodó szárazföldi csapatai és megmaradt hajói szinte azonnal megkezdték a visszavonulást a Helleszpontosz irányában, a nagykirály ugyanis attól tartott, hogy a görögök az ottani hajóhíd elpusztításával a teljes perzsa haderőt csapdába ejtik majd. Mindazonáltal Xerxész nem adta fel hódító terveit, és a következő évi hadműveletek megkezdéséhez – Mardonius parancsnoksága alatt – tekintélyes sereget hagyott hátra Hellász területén. Mint ismeretes, az események végül nem a nagykirály elképzelései szerint alakultak, hiszen Pauszaniasz spártai hadvezér Kr. e. 479 nyarán, Plataiai mellett újabb súlyos vereséget mért a perzsákra, aminek eredményeként az ázsiai hódítók a Helleszpontosz túloldalára szorultak vissza.