A khairóneiai csata

Szerző: Tarján M. Tamás

„Esküszöm Zeuszra, Gére, Hélioszra, Poszeidónra […] és minden istenre és istennőre, hogy megtartom a békét és nem szegem meg a makedón Philipposszal kötött szerződést, nem emelek fegyvert senki veszedelmére azok közül, akik megtartják esküjüket, sem szárazföldön, sem tengeren, és a béke résztvevői közül senki városát, erődítményét vagy kikötőjét nem foglalom el…”
(Részlet a görög poliszok és II. Philipposz Kr. e. 338. évi békeszerződéséből)

Kr. e. 338. augusztus 2-án ütközött meg II. Philipposz makedón király (ur. Kr. e. 359-336) serege az Athén és Thébai vezette hellén szövetség hadaival a boiótiai Khairóneia mellett, ahol – az ifjú trónörökösnek is köszönhetően – Nagy Sándor (ur. Kr. e. 336-323) édesapja döntő győzelmet aratott.

II. Philipposz Kr. e. 359-ben foglalta el Makedónia trónját, ezt követően pedig államszervező és hadvezéri képességeinek köszönhetően országát két évtized alatt a térség domináns birodalmává emelte. Philipposz kiváló diplomáciai érzékkel használta ki a gyengülő görög poliszok torzsalkodásait, és a Kr. e. 4. század második felében vívott háborúk során mind nagyobb területre terjesztette ki befolyását. Miközben a rettegett makedón falanx a Balkán-félsziget északi részén behódolásra kényszerítette a trák és illír törzseket, a fiatal birodalom kijáratot nyert az Égei-tengerre, majd Philipposz Thesszáliát és a Khalkidiki-félszigetet is uralma alá hajtotta.

E területgyarapodások révén Makedónia esélyt kapott a Hellász feletti hegemónia megszerzésére, amit a városállamok politikusai eltérő módon fogadtak: az athéni Iszokratész például Philipposzban látta a görögség megmentőjét, az oly régóta tervezett perzsa háború vezérét, ellenfele, Démoszthenész azonban ellenszenvvel viseltetett a király iránt, és híres Philippikáiban igyekezett hangulatot kelteni ellene.

Athén egyébként az utóbbi szónok szája íze szerint alakította politikáját, és Makedónia elszigetelésére törekedett, a Kr. e. 339-ben kirobbanó negyedik „szent háború” azonban ismét lehetőséget teremtett Philipposz számára a beavatkozásra. A konfliktus abból eredt, hogy Amphissza városa olyan földeket vett művelés alá, melyek a delphoi szentély birtokában álltak, és az amphiktüonia – a poliszok vallási jellegű védelmi szövetsége – úgy döntött, háborúval bünteti meg a vétkest.

A hadműveletek thesszáliai vezetéssel indultak meg, így II. Philipposz – aki Kr. e. 352 óta a térség arkhóni címét viselte – könnyedén ürügyet találhatott a támadáshoz, és seregével dél felé indult. A makedón felvonulás hírére a két ősi rivális, Athén és Thébai szövetségre lépett egymással, aminek következtében a háború igazi tétje a Hellász feletti hegemónia megszerzése lett. A hadviselő felek – kisebb összecsapások után – Kr. e. 338. augusztus 2-án, a boiótiai Khairóneiánál ütköztek meg egymással.

Diodórosz 30 000 gyalogos és 2000 lovas katonában adta meg II. Philipposz seregének létszámát, amellyel szemben a Thébai és Athén vezette szövetség vélhetően hasonló erősségű hadat tudott kiállítani. A makedón király úgy rendezte el csapatait a khairóneiai mezőn, hogy a centrumban a rettegett falanx, a széleken pedig a támogató lovasság foglalt helyet; a sereg jobbszárnyát személyesen Philipposz irányította, míg a balszárnyon a 18 esztendős trónörökös, Alexandrosz nézett farkasszemet a vele szemben álló thébaiakkal. Az ütközet a makedón gyalogság támadásával vette kezdetét, az athéni Kharész és a boiótiai Theagenész vezette szövetséges had azonban megállította a falanx előrenyomulását, így a küzdelem holtpontra jutott.

A király ekkor cselhez folyamodott, és a jobbszárnnyal visszavonulásba kezdett, hogy a vele szemben álló athéni hadtesteket előrecsalja, és ezzel elszakítsa őket a többi ellenséges hadtesttől. Philipposz terve bevált, aminek eredményeként a fölénybe kerülő és tapasztaltabb makedón katonák véres harcban felmorzsolták Kharész erőit, majd ellentámadásba mentek át, és Alexandrosz balszárnyát támogatva a thébaiakat is szétverték. Egyes kútfők – például Plutarkhosz – az ütközet leírásakor kiemelik az ifjú trónörökös merészségét, aki állítólag nehézlovasai élén az elsők között törte át az ellenséges vonalakat, és oroszlánrészt vállalt Theagenész csapatainak – köztük a legendás hírű thébai „szent alakulat” – a megsemmisítésében.

A khairóneiai ütközet II. Philipposz döntő győzelmével végződött, ez a diadal pedig nem csak Hellász sorsáról döntött, de a közel-keleti térség jövőjét is meghatározta. Az Athén és Thébai vezette szövetség kudarcával Démoszthenész és a többi makedónellenes politikus is vereséget szenvedett, hiszen egyértelművé vált, hogy a perzsák ellen oly régóta tervezett háború kizárólag Philipposz vezetése alatt indulhat meg.

Mivel az uralkodó legfőbb célja szintén az ázsiai birodalom visszaszorítása volt, a diadalt követően nem használta ki a lehetőséget a poliszok leigázására, hanem kedvező békét ajánlott ellenfeleinek, aminek következtében biztosította hatalmát a félszigeten. Kr. e. 337-ben, Korinthoszban a városállamok képviselői a pánhellén szövetség hegemónjává választották Philipposzt, ám a sors végül nem adta meg a király számára, hogy több évtizedes erőfeszítéseinek gyümölcsét learassa. A következő esztendőben, leánya esküvőjén az uralkodó merénylet áldozata lett, így az Indus völgyéig terjedő hellén birodalom felépítése már fia, Alexandrosz nevéhez fűződött.