A kalandozó magyarok veresége Augsburgnál

Szerző: Tarján M. Tamás

955. augusztus 10-én vívták – Bulcsú, Lehel és Súr vezérek vezetésével – a kalandozó magyarok utolsó nyugati csatájukat, amikor is a Lech mezején, Augsburg mellett vereséget szenvedtek I. Ottó német királytól (ur. 936-973). A német oldalon fényes diadalként, magyar oldalon katasztrófaként értékelt ütközet igazi jelentőségét az adta, hogy – eltérő módon – mindkét nép esetében elősegítette a középkori központosított állam megalapítását

Bár a magyarok 933-ban, Merseburg mellett egyszer már komoly vereséget szenvedtek Madarász Henriktől (ur. 919-936), az első fiaskó még nem eredményezte a nyugati hadjáratok beszüntetését. Paradox módon I. Ottó központosító politikája kezdetben éppen a kalandozások folytatását hozta, ugyanis a nagy hatalmú tartományurak – a király ellenében – előszeretettel hívták segítségül nomád szomszédaikat. Így a magyarok az új király trónra lépését követő években többször is feldúlták Szászországot és Türingiát, de olykor még a mai Franciaország területére is eljutottak.

A 955. évi hadjárat ugyancsak hasonló előzményekre, a király ellenlábasainak intrikáira volt visszavezethető: Ottó első házasságából született fia, Luitpold ugyanis 954-ben fellázadt apja ellen, szervezkedéséhez pedig hamarosan csatlakozott Vörös Konrád lotharingiai herceg is. Az összeesküvők saját haderejük mellé a magyarokat is behívták az országba, de a király gyors fellépésének köszönhetően a felkelés még azelőtt megbukott, hogy a Bulcsú vezette kalandozók átlépték volna a határt. Az augsburgi csata előtt maga Konrád is visszatért Ottó hűségére, így fordulhatott elő, hogy a Száli-dinasztia ősét végül éppen azok a magyar nyilak ölték meg, melyeket ura ellen akart fordítani.

Miután a magyar törzsszövetség elég laza államalakulat volt, az egyes kalandozó hadjáratok kvázi magánvállalkozásként indultak meg a kiszemelt országokba; így aztán 955 során a Taksony által irányított nomádállamból csak Bulcsú dunántúli törzse, illetve Lehel nyitrai kabarjai törtek be a Keleti Frank Királyságba. A csatáról megemlékező német krónikások – pl. Widukind corveyi szerzetes vagy Augsburgi Gerhard – Ottó dicsősége érdekében igyekeztek minél hatalmasabbnak feltüntetni a legyőzött magyar sereget, ezért százezres nagyságrendű hordákról írtak, ám a magyar törzsek feltételezett 25 000 lovasa is elég tekintélyes haderőnek minősült. A kelet felől érkező nomádok a megszokott útvonalat akarták végigjárni – korábban mindig egy Bajorország, Lotharingia és Itália között leírható U alakú utat fosztogattak végig –, ám Ottó úgy döntött, ezúttal elfogja az országában garázdálkodó csapatokat.

Helyzetét nehezítette, hogy Konrád előző évi szervezkedése nyomán a balti abodriták is a királyság ellen készülődtek, így aztán – Magdeburgból – előbb kénytelen volt előreküldeni öccsét, Henrik bajor herceget, és Vörös Konrádot, míg másik fivérét, Brúnó mainzi érseket arra utasította, hogy Lotharingiában állja útját az előretörő magyaroknak. A király az évek során elég tapasztalatot szerzett már őseink harcmodoráról, így aztán elsősorban vértes lovassággal készült eleink ellen, és mindenáron a közelharcot akarta erőltetni. Ottó haditerve ebből a szempontból mestermunka volt, ugyanis a bajor, szász és thüringiai területen fosztogató magyarokat a király seregei – pozícióik által – visszaszorították Augsburg környékére; itt is vívták meg aztán a nyugati kalandozások utolsó csatáját.

A magyarok már három napja ostromolták a várost, amikor – Ottó személyes vezetésével – a mintegy 8000 főt számláló birodalmi sereg megérkezett a Lech folyó melletti mezőre. A Bulcsú, Lehel és Súr vezette kalandozók – bár a város bevétele fontosabb volt számukra – augusztus 10-én váratlanul abbahagyták a várvívást, és átvonultak a folyó túloldalára, hogy megmérkőzzenek a királlyal. Bár a létszámfölényben harcoló nomádok nagy önbizalommal vállalták a csatát, az utóbb mégsem a terveik szerint alakult. Ottó ugyanis – elsősorban Vörös Konrád önfeláldozása révén – rá tudta kényszeríteni a magyarokat a közelharcra, amiben az íjjal és tőrrel felszerelkezett ellenség rendre alulmaradt.

A csata pontos mozzanatait ugyan nem ismerjük, de az tény, hogy idővel – vélhetően a magyar vezérek halála, vagy elfogása után – a magyarok megfutottak a vértesek ellen, és szélsebesen elhagyták az országot. Bár a krónikások utóbb mindkét oldalon katasztrofális magyar vereségről számoltak be – és ma is így tartjuk számon a csatát –, ez még úgy sem állja meg a helyét, hogy tudjuk, a vezérek bizony gyászos sorsra jutottak.

Bulcsú, Lehel és Súr története még ma is közismert: a monda szerint a csata során mindhárman a német király fogságába estek, és a vereség után „Konrád császár” elé vezették őket. Ekkor egyikük, Lehel, halálra sújtotta kürtjével a trónszékén ülő uralkodót, mondván, hogy a megölt császár neki fog majd szolgálni a másvilágon. Ez a híres történet számos tévedése ellenére – például, hogy ebben az időpontban nem Konrád császár, hanem Ottó király uralkodott – számos hasznos háttér-információt ad, főleg a vezérek sorsával és a csata utáni eseményekkel kapcsolatban. Az ott említett „Konrád császár” pedig vélhetően Vörös Konrád, aki ugyan csak herceg volt, de valóban meghalt a csatában – dédunokája, II. Konrád (ur. 1024-1039) pedig később a birodalom trónjára is felülhetett.

A császári címet ugyanakkor a valódi győztestől, Ottótól sem lehet elvitatni, mivel, a híradások szerint, az uralkodót már a harcmezőn kitüntették az imperator címmel. Bár az uralkodó császári koronázását csak 962-ben tartották, tény, hogy az imperatornak kijáró tekintélyt Ottó a magyarok elleni ütközetben szerezte meg. A német történetírásban az augsburgi csata ezáltal a birodalom alapításának, a múltba visszavetített „nemzeti egység” megteremtésének legfontosabb előzménye lett. Bár a magyar emlékezetben az augsburgi fiaskót helytelenül soroljuk a nagy vereségek közé, tény, hogy a 955-ben szerzett tapasztalatok mégis arról győzték meg a kalandozókat örökre, hogy az egységesülő német állam ellen nem célszerű rablóhadjáratot indítani.