Titus császár hatalomra kerül

Szerző: Tarján M. Tamás

79. június 23-án szerezte meg a császári hatalmat Titus (ur. 79-81), a Flavius-dinasztia második uralkodója, aki két évig irányította a Római Birodalmat.

Bár Titus apja, Vespasianus (ur. 69-79), korának egyik legtehetségesebb hadvezéreként 69-ben felülhetett a birodalom trónjára, a Flaviusok nem büszkélkedhettek előkelő ősökkel: a dédapa még százados volt a Julius Caesar ellen harcoló Pompeius légiójában, a császár születésekor pedig az apa még homo novus, azaz új szenátor volt Rómában. Titus szerencséjét Claudius (ur. 41-54) hatalomra jutása hozta meg, ekkor ugyanis bekerült a császári udvarba, és jó barátságot kötött a kiszemelt trónörökössel, Britannicusszal. Az idős uralkodó után aztán a trónt mégsem fia, hanem Nero (ur. 54-68) szerezte meg, a Flaviusok azonban mégis császári kegyben maradtak. A fiatal Titus ebben az időben harcolt a britanniai légióban, quaestori pozíciót töltött be, és kétszer is megházasodott, másodszor egy előkelő nőt, Martia Furnillát vett feleségül. Vélhetően az asszony családja részt vett a Nero elleni 65-ös összeesküvésben, ezért hamarosan elvált tőle, és többé nem nősült meg.

Titus karrierje 65-ben ívelt fel, miután Nero megbízta apját a júdeai felkelők elleni hadjárat vezetésével. Vespasianus két légióval indult el a lázongó klienskirályság megrendszabályozására, fia pedig kisvártatva követte őt egy harmadikkal. A Flaviusokhoz hamarosan csatlakozott II. Agrippa, Júdea elmenekült királya, az egyesült seregek pedig számos győzelmet arattak a zsidók országának északi részén. Időközben Nero megbukott Rómában, és az idős Galba lett a császár, akihez aztán Vespasianus – további utasításokért – a fővárosba küldte fiát. Mivel 69 januárjában a hatalmat a lusitaniai Otto, majd Vitellius szerezte meg, Titus inkább visszatért a Közel-Keletre, ahol Szíria és Egyiptom provinciák hamarosan apját kiáltották ki császárnak.

Vespasianus ekkor Rómába vonult – és hamarosan meg is szerezte a trónt – a Simon bar Giora és Gischalai János által vezetett felkelés leverésével pedig Titust bízta meg. Fia tehetséges hadvezérnek mutatkozott, 70-ben féléves ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet, melyet nemsokára – a zsidók híres Templomával együtt – porig rombolt. Vezetésével a rómaiak hatalmas vérengzést hajtottak végre a szent városban, lakosságának nagy részét elhurcolták, és gladiátorként vagy rabszolgaként adták el a provinciák és a parthusok számára.

Szíriai és egyiptomi útja után a császár fia 71-ben tért vissza Rómába, ahol Vespasianus diadalmenetet – triumphust – szervezett neki, és a zsidó háborúban aratott győzelme emlékére a Forum mellett diadalívet is emeltetett számára. A princeps legidősebb fiát ekkor már örököseként kezelte: imperátori hatalommal ruházta fel Titust, consuli, néptribunusi címmel jutalmazta, és kinevezte a császári praetorianus gárda, azaz a testőrség prefektusává. A későbbi császár ezekben az években egyfelől fényűző életével és kegyetlenségével tűnt ki – emiatt sokan új Nerónak tartották – másfelől pedig a zsidó II. Agrippa király húgával, Berenikével folytatott viszonya miatt került az érdeklődés középpontjába. Titus még a júdeai hadjáratban ismerte meg a szépséges hercegnőt, akivel aztán nyíltan együtt élt, igaz, kapcsolatukat sohasem törvényesítette, és – talán Marcus Antoniusnak Kleopátrával való esete miatt – miután hatalomra jutott, elküldte szerelmét Rómából.

Titus 79. június 23-án szerezte meg a főhatalmat, és rövid idő alatt igazolta, hogy az uralkodásával kapcsolatos félelmek teljesen alaptalanok voltak: első intézkedései között elrendelte, hogy szabjanak határt a Tiberius (ur. 14-37) kora óta állandósuló felségsértési pereknek, melyek a principátus évei alatt főleg a szenátori rendet tizedelték meg. Uralkodása alatt egyetlen képviselőt sem ítélt halálra, ezzel együtt pedig lépéseket tett a pereket kiszolgáló besúgóhálózat megszüntetésére. Minden jóindulata ellenére azonban Titusnak komoly problémákkal kellett szembenéznie, melyeket nem ellenséges szándék, hanem a háborgó természet okozott: uralkodása idejére esett például a Vezúv híres kitörése, mely Pompeii és Herculaneum városokat örökre a lávatenger alá temette. A császár személyesen is ellátogatott a katasztrófa helyszínére, egyik útja alatt azonban Róma városát is rettenetes tűzvész sújtotta – már a második 15 éven belül.

A szerencsétlenségek és rövid uralma ellenére ugyanakkor – a felújítások mellett – Titusnak alkotni is maradt ereje: 80-ban ő fejeztette be az Amphitheatrum Flavium, azaz a Colosseum monumentális épületét, ahol aztán a megnyitó ünnepségek keretében hónapokon keresztül gladiátorjátékokkal, kocsiversenyekkel, sőt, tengeri csatákkal is szórakoztatta Róma népét. Bár a Colosseum nagyban apja munkáját dicséri, a Titus után elnevezett új fürdők és Vespasianus templomának építése egyedül az ő érdeme volt – még ha utóbbit öccse és örököse, Domitianus (ur. 81-96) is fejezte be. A császár szívén viselte emellett a birodalom úthálózatának bővítését is.

Flavius Titus uralkodása alig két év után aztán váratlanul véget ért: miután felavatta a Colosseumot és híres thermáit, útnak indult a szabinok földjére, de első állomásán – állítólag abban a villában, ahol apja is meghalt – lázas betegségbe esett, majd nemsokára elhunyt. Az utókor természetesen élt a gyanúperrel, hogy öccse, Domitianus mérge végzett a császárral, amit látszólag az utolsó Flavius zsarnoki uralma is igazolt. Ezen hiedelmekkel szemben ugyanakkor az a tény áll, hogy az öcs első intézkedése éppen bátyja istenné avatása volt, amivel a kortársak túlnyomó része egyet is értett. Suetonius, az első princepsek életének krónikása például mind közül a legpozitívabb uralkodónak ábrázolta Titust, aki kétéves uralma ellenére is jelentős nyomot hagyott a Római Birodalomban.