Martell Károly halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„…huszonnégy évnyi fáradságos kormányzással helyreállította és megerősítette a trón tekintélyét, és […] képesnek bizonyult arra, hogy zászlaját az Elba, a RhŐne és az óceán partján egyidejűleg kitűzze.”

(Edward Gibbon 18. századi angol történész Martell Károlyról)

741. október 22-én fejezte be életét Martell Károly (ur. 715–741), a Frank Királyság majordomusa, aki hadvezéri és államszervező képességének köszönhetően két és fél évtizedes kormányzása alatt lerakta a később róla elnevezett dinasztia birodalmának alapjait. Károly dicsősége elsősorban az arabok felett aratott poitiers-i győzelem nyomán maradt meg a keresztény Európa emlékezetében, mely diadal a történészek szerint meghatározta a kontinens későbbi fejlődését.

A majordomusok kora

Károly 686 körül, II. (Herstali) Pipin austrasiai majordomus (ur. 680–714) fiaként látta meg a napvilágot. E cím birtokosai eredetileg a frank államalakulat legfőbb tisztviselői voltak, és a királyi jószágok igazgatását, valamint az udvartartás vezetését kapták feladatul, a 7. században azonban növekvő hatalmuk révén fokozatosan háttérbe szorították az uralkodókat. Ez a folyamat az édesapa pályafutásán is nyomon követhető, ugyanis éppen – a keleti tartományokat kormányzó – Pipinnek sikerült örökletessé tenni családjában a majordomusi méltóságot, és belső riválisai felett aratott győzelmének köszönhetően – nem sokkal Károly születése után – a frank hercegi címet is felvette. A középkori krónikák azt állították, hogy Martell Károly törvénytelen gyermekként jött a világra, napjainkban azonban a kutatók többsége – annak alapján, hogy a többnejűség még a keresztény frankok között is gyakori jelenségnek számított –már úgy véli, ez a híresztelés a 710-es évek belharcai idején kapott szárnyra, és a későbbi győztes – Károly – kompromittálására szolgált.

Egy katonai géniusz felemelkedése

A források által sugallt – a „legkisebb királyfi” népmesei motívumával is egybecsengő – „számkivetettség” ugyanakkor jól illusztrálja azt a helyzetet, melyben az ambiciózus fiatalember 714 végén, édesapja halála után harcba szállt az örökségért. Miközben a birodalom a széthullás jeleit mutatta, és az egyes tartományurak fokozatosan önállósították magukat, Austrasiában Pipin végrendeletének értelmében unokája, Theodald nyerte el a majordomusi méltóságot, akinek a nevében nagyanyja, az özvegy Plectrude kormányzott. Az asszony úgy vélte – egyébiránt joggal –, hogy Károly fenyegetést jelenthet uralmára nézve, ezért rövid úton bebörtönöztette őt. A fiatalember előkelő támogatói segítségével – akik nem nézték jó szemmel Theodald nagyanyjának országlását – hamarosan visszanyerte szabadságát, a hatalom megszerzéséhez azonban nem csupán Plectrude ellen kellett győzedelmeskednie, hanem a nyugati frank tartományból – Neustriából – betörő csapatokkal is szembe kellett néznie.

Károly 716-ban sikertelen kísérletet tett a keleti tartományi székhely, Köln elfoglalására, a kudarc után toborzott seregével azonban két ütközetben – Amblève, majd Vincy mellett – is súlyos vereséget mért Ragenfrid neustriai majordomusra (ur. 714–717). E csatákban már megmutatkozott Károly hadvezéri zsenialitása és későbbi katonai sikereinek kulcsa: gyors helyzetfelismerésének köszönhetően váratlan időpontban tudott rajtaütni az ellenségen, kiválóan képzett, fegyelmezett katonái pedig bonyolult, precízen összehangolt manővereket – pl. színlelt visszavonulás, bekerítés – is könnyedén végrehajtottak. A korszakban ezek a taktikai fogások javarészt ismeretlenek voltak a nyugat-európai törzsek és az arabok számára, ezért Károly hadai a későbbiekben jelentős túlerővel szemben is eredményesen vették fel a küzdelmet, és gyakorlatilag minden nyílt összecsapás után győztesként hagyták el a harcteret.

Kereszttel és karddal a birodalom egységéért

A 716–17 során aratott győzelmek eredményeként Austrasia és a majordomusi cím szinte érett gyümölcsként hullott a hadvezér ölébe. A sikerek láttán Theodald és gyámja önként lemondott a hatalomról, Károly pedig abban a tekintetben is eltért kortársaitól, hogy megkímélte bukott ellenfelei életét. A katonai géniusz ekkor már messzebbre tekintett, és a neustriai hadak sorozatos tönkreverése után 721-ben – a gyermek IV. Theuderich (ur. 721–737) személyében – már „saját” bábkirályt ültetett a trónra, amivel gyakorlatilag azt demonstrálta, hogy a Frank Birodalom újraegyesítését tűzte célul maga elé.

Károly a következő másfél évtizedben szinte folyamatosan háborút viselt a Pipin kormányzása idején még vazallusi sorba kényszerített tartományurak és pogány fejedelmek ellen. Győzelmeivel ismét kiterjesztette a frankok fennhatóságát az Északi-tenger partján élő frízekre, Alemannia és Bajorország germán törzseire, illetőleg Burgundia területére. A katonai hódítást rendszerint a „betagolás” követte: Károly hittérítőket – pl. Szent Willibrordot és Szent Bonifácot – küldött az alávetett vidékekre, új püspökségeket szervezett keleten – pl. Regensburgban és Salzburgban –, és komoly birtokadományokkal gazdagította a konszolidációt támogató egyházat. A majordomus a szászok felett is több alkalommal győzedelmeskedett, e törzs megtérítésére azonban csupán Nagy Károly (ur. 768–814) uralkodása alatt került sor.

Küzdelem az arab hódítók ellen

Paradox módon az iszlám előretörése is a birodalomegyesítő törekvéseket segítette, ugyanis a külső fenyegetés idővel arra ösztönözte a Károllyal szemben álló tartományurakat – pl. Nagy Odo aquitániai herceget –, hogy a Frank Királyság védőszárnyai alatt keressenek oltalmat. Mint ismeretes, az arab seregek 711-ben keltek át Hispániába a – hadjárat vezérének nevét máig őrző – gibraltári tengerszoroson, és a Vizigót Királyság villámgyors megsemmisítése után egészen a Pireneusok hegyláncaiig hatoltak előre. A fent említett Odo 721-ben súlyos vereséget mért a betörő muszlim csapatokra, az évtized végén azonban arra kényszerült, hogy korábbi ellenlábasától kérjen támogatást. Károly aktív fellépését az a körülmény is sürgette, hogy az arab hódítók már a RhŐne folyó torkolatánál fekvő erősségeket ostromolták, és ezáltal közvetlenül a királyság határait fenyegették.

Abdul Rahman al Ghafiqi, az Ibériai-félsziget kormányzója végül 732-ben határozta el magát az északi hadjáratra: miután elpusztította az addig hősiesen kitartó aquitániai hercegséget, a frankok ellen vonult, a poitiers-i csatában azonban Károly megállította a rettegett arab seregeket. A majordomus e győzelem után nyerte el a Martell, azaz „kalapács” nevet, és a diadal nyomán az utókor szemében Európa és a keresztény civilizáció megmentőjévé magasztosult. E hagyományt a történettudomány nagy úttörői – pl. Edward Gibbon és Leopold von Ranke – tovább erősítették, a későbbi kutatási eredmények azonban sok tekintetben árnyalták az eposzi összecsapásról alkotott képet. A történészek többsége ma már úgy véli, Poitiers-nél a frankok nagyjából azonos erőkkel vonultak harcba, és az arabok megsemmisítő vereségéről szóló tudósítások sem tűnnek megalapozottnak, ugyanakkor a szakértők változatlanul egyetértenek abban, hogy Martell Károly esetleges bukásával a galliai államalakulatok sötét napok elé néztek volna.

 Bár kétségkívül túlzónak ítélhetjük Gibbon azon megállapítását, mely szerint az egész keresztény civilizáció sorsa volt a tét a poitiers-i csatában, a győzelem világtörténelmi jelentőségét mégsem vitathatjuk el. A frank majordomus egyébként a 730-as években még – a longobárdokkal szövetségben – több alkalommal megütközött az arab hódítókkal a mai Franciaország déli részén, ám a győztes ütközetek után sikertelenül próbálkozott a muszlim kézen lévő erődítmények – pl. Arles, Narbonne – visszafoglalásával. Mindazonáltal a reconquista törekvéseit sok szempontból ő hagyományozta át utódaira, a dél felé már sikerrel terjeszkedő Kis Pipinre (ur. 751–768) és Nagy Károlyra.

Martell Károly öröksége

Miután Martell Károly 741 októberében befejezte életét, két gyermeke, Karlmann és a később egyeduralkodóvá váló – 751-ben királlyá koronázott – Pipin már egy erős és konszolidált országon osztozhatott, mely a későbbi Frank Birodalom magját képezte. Ennek megfelelően a férfit, aki cím szerint megmaradt hercegnek és majordomusnak, a későbbi korok nem csupán a hit védelmezőjeként tisztelhették: a keresztény Európa alapjait is az ő hadvezéri és kormányzói géniusza alkotta meg. Túl azon, hogy az arab hódítók elleni küzdelmei inspirációt adtak a reconquista törekvéseihez, Martell Károly belpolitikája fontos szerepet játszott a feudális hűbéri rendszer kifejlődésében, a frank államalakulat határainak biztosítása nyomán pedig létrejött az a nagyhatalom, mely később a pápaság – és a terjeszkedő nyugati kereszténység – legfőbb támaszául szolgált.

A birodalom tekintélynövekedésének jelei már Károly életében megmutatkoztak: sokatmondó, hogy III. Gergely pápa (ur. 731–741) 739-ben az ő segítségét kérte a longobárdok ellen, és ezzel egy időben a római consuli címet is felajánlotta számára. Jóllehet, a majordomus – pillanatnyi érdekeit tartva szem előtt – visszautasította az egyházfőt, ezen események nyomán már felsejlett az út, melyen végighaladva örökösei kiteljesíthették a Karoling-dinasztia európai hatalmát.