Mohamed születése az iszlám szent iratai alapján

Szerző: Tarján M. Tamás

570. április 26-án született az iszlám szent iratai szerint Allah hitének legfőbb tanítója, a „próféták pecsétje”, a mekkai Mohamed, a legkésőbb kialakuló világvallás megalapozója.

Az iszlám hit legutolsó és legjelentősebb prófétája állítólag a bibliai Ábrahámtól származott; egy gazdag kurajs törzsbeli kereskedőcsalád gyermeke volt, amely a Tömjénutat járó karavánok ellátásából tartotta fenn magát. Mohamed korán árvaságra jutott és nagybátyja, Abu Tálib nevelte őt, kereskedőként bejárták az Arab-félszigetet. A próféta jó módban élt, feleségül vette munkaadójának özvegyét, Hadidzsát, akitől hat gyermeke is született, köztük kedvenc leánya, Fatima, akinek férje, Ali később kalifa lett. Mohamed életét állítólag végigkísérelték a jós álmok és látomások, isteni elhivatottsága viszont negyvenéves korában teljesedett be, amikor Gábriel arkangyal utasítására a Híra-hegyre vonult, ahol leírta azt a 114 szúrát, amit összességében Koránnak nevezünk. A próféta 610 körül kezdte meg prédikációit Mekkában, ostorozva az a szent város szociális igazságtalanságait, miközben bírálta az eltávolodást a hagyományos vallásos élettől.

Mohamed a kapott tanítások alapján meg akarta tisztítani Mekkát és a Kába-kő köré emelt szentélyt a bálványoktól és a fényűző szertartásoktól. A próféta idővel külső segítségre szorult a város befolyásos kereskedőivel szemben, ezt pedig a déli Jaszrib városban találta meg, ahová 622. szeptember 24-én át is költözött. Ez az esemény, a hidzsra lett később az iszlám időszámítás alapja, a város pedig idővel megkapta a „próféta városa”, azaz a Medina nevet. Mohamed a Mekkától délre fekvő városban valósította meg gyakorlatban az iszlám társadalmi konstrukcióját, a hit öt alappillére (egyistenhit, napi ima, alamizsna, böjt, mekkai zarándoklat) és a vérdíj bevezetése révén szabályozta Medina életét. A próféta ekkor még nem zárta le egyértelműen az iszlám határait, melynek tételei ezer szállal kapcsolódtak a zsidó és a keresztény vallás tanításaihoz, hiszen az iszlám elfogadta az Ószövetség, Jézust, valamint Keresztelő Szent János tanításait is, de csak prófétai minőségben.

A zsidókat, keresztényeket és a zoroasztriánus hit követőit Mohamed nem pogányoknak, hanem a „könyv népeinek” tartotta, akik birtokában vannak ugyan a tudásnak, de azt tévesen értelmezik. Mohamed Medinában számtalan kedvezményt felajánlott a tévelygőknek, különösen a városban élő zsidóknak, de ők nem kívántak áttérni az iszlámra. Az ötödik parancsból, a mekkai zarándoklatból (haddzs) kitűnik, hogy Mohamed nem mondott le a Mekkába való visszatérésről, sőt, azt először fegyveres erővel próbálta elérni. 624-ben Badr kútjánál a medinaiak döntő győzelmet arattak a mekkai csapatok felett, majd 627-ben egy komoly ostromnak kellett ellenállniuk. A próféta 628-ban egyezményt kötött a Kába-követ birtokló várossal a szent helyek szabad látogatásáról, amit a medinaiak sikeres 629-es mekkai hadjárata követett. A próféta eztán a szent városban rendezkedett be, hódoltatta az Arab-félsziget számos törzsét, megkövetelve tőlük az iszlám öt parancsolata szerinti életformát.

Mohamed élete végén arra törekedett, hogy eltörölje a társadalmi konfliktusokat – erre szolgált az alamizsna parancsolata is – állítólagos 632-es beszédével egységre és szerénységre intette Allah hívőit. A próféta elérte a törzsi torzsalkodások beszüntetését, megteremtve ezzel az iszlámot világvallássá tevő arab seregek potenciálját. A monda szerint Mohamed halála előtt az iszlámhoz csatlakozásra szólította fel a perzsa nagykirályt és a bizánci császárt, de erre nincs bizonyíték. Mohamed 632. június 8-án halt meg, tíz felesége közül kedvence, Aisa ölében lehelve ki a lelkét. Miután a próféta elhunyt, hívei és ellenfelei között kitört a harc, az általa hódoltatott arab törzsek hamarosan fellázadtak Mekka ellen. Mohamed követői (ún. szahábák) és a próféta régi híve, Abu Bakr ekkor összefogtak, utóbbi felvette a próféta helyettese, azaz a kalifa címet, leverte az ellenállást és megkezdte az arab világbirodalom felépítését.