Nagy Theoderik halála

Szerző: Tarján M. Tamás

526. augusztus 30-án hunyt el Nagy Theoderik keleti gót király (ur. 474-526), a germán törzs itáliai államának alapítója, a népvándorlás korának egyik legnagyobb formátumú uralkodója.

Theoderik Pannónia földjén, a Fertő-tó közelében látta meg a napvilágot, feltehetően a 454-es esztendőben. Apja – a gótok történetét megörökítő Jordanes szerint – Theodemir (ur. 470-474) volt, aki bátyjával, Valamirral (ur. 447-465) együtt uralkodott a germán törzs felett. Theoderik születése új korszakot hozott a gótok számára, amit a történetíró úgy fejezett ki, hogy a nagy király születését a hunok felett aratott győzelemmel azonos napra tette.

Attila (ur. 434-453) halála után a hatalmas Hun Birodalom széthullott, annak szállásterületeit pedig különböző germán népek, például a gótok, a gepidák és a longobárdok foglalták el. Ezek közül Valamir népe tűnt a legerősebbnek, mely Theoderik gyermekkorában hadjáratot is indított Konstantinápoly ellen, és elérte, hogy a keleti császárság a gótok adófizetője legyen, valamint átadja Pannónia provinciát. I. Leó császár (ur. 457-474) a szövetség – vagyis inkább a nyugalom – zálogául egy túszt akart, és mivel Valamirnak nem volt gyermeke, testvére fiára, Theoderikre hárult ez a feladat. A későbbi király így 462 után hat esztendőt töltött a bizánci udvarban, ahol római nevelésben részesült, és a klasszikus műveltség mellett hasznos tapasztalatokat szerzett a kormányzás terén is. I. Leó később „fiává fogadta” az előkelő germán túszt, 468-ban azonban hazabocsátotta őt, mert Valamir meghalt, így – apja hatalomra jutásával – ő lett a trónörökös.

Leó úgy vélhette, a herceg nevelésével kezelhetőbbé tette a keleti gótokat, de ha erre gondolt, akkor bizony nagyot kellett csalódnia: Theoderik ugyanis, bár hajlandó volt hadba vonulni a császár kérésére – például 18 évesen elfoglalta Singinudumot a szarmatáktól –, a visszahódított területekkel később apja birodalmát gyarapította. Akkor sem javult a helyzet, amikor – a gót rablások nyomán – Pannónia elszegényedett, és Theodemir – fiával együtt – úgy döntött, levonul a Balkánra. Bizánc ekkor Illyria tartományt jelölte ki a germánok számára, a zabolátlan törzs azonban többször végigrabolta a félszigetet, és ezen még a – 474 után egyedül uralkodó – Theoderiknek adományozott consuli méltóság sem változtatott. Már régóta Zénón (ur. 474-491) ült a bizánci trónon, mire a gót problémát sikerült megoldani, ekkor ugyanis a germánokat átkalauzolták Itáliába, ahol a szkír Odoaker (ur. 476-493) kormányzott.

Zénón mint a terület névleges ura felajánlotta Theoderiknek, hogy megkapja a félszigetet, ha a Bizánccal szemben engedetlen itáliai uralkodót legyőzi. A keleti gót vezér hajlott az ajánlatra, ezért 488 során átkelt az Alpokon, és több csatában – az Isonzónál, Verona mellett és az Adda folyónál – megverte Odoakert. Theoderik számára egyedül a főváros, Ravenna elfoglalása jelentett nehézséget, melynek kapuit három év után sem tudta kinyittatni, de végül csellel mégis megszerezte a királyságot. Felajánlotta vetélytársának, hogy megosztja vele az Itália feletti uralmat, 493 márciusában azonban egy lakomán meggyilkoltatta őt. Odoaker halálával a félsziget Theoderik és a keleti gótok uralma alá került.

A bizánci udvarban nevelkedő király legfőbb célja az volt, hogy biztosítsa az itáliai népek békés együttélését. Erre vezethető vissza, hogy Theoderik csupán a földek harmadát sajátította ki népének, miközben nagyfokú toleranciát mutatott az őslakosok és a különböző keresztény felekezetek irányában – a rómaiak ugyanis katolikusok, a gótok pedig az eretneknek tekintett arianizmus hívei voltak. Theoderik szeme előtt egy olyan birodalom lebegett, mely egybeolvasztotta volna a germán és latin kultúrát: erre szolgált a rómaiaktól átvett szenátus és bürokrácia, a császárok nyomán létrehozott gót törvénykönyv, valamint a rengeteg építkezés, melyekkel Theoderik a népvándorlás előtti aranykor dicsőségét akarta felidézni. A keleti gót király tehát korántsem tekinthető klasszikus barbár uralkodónak, sőt, a lehető legnagyobb mértékben próbált azonosulni a római elődökkel; komoly erőfeszítéseket tett székhelye, Ravenna és más itáliai városok feltámasztására, a vízvezetékek és utak helyreállítására, valamint a latin nyelvű kultúra értékeinek megőrzésére.

Az itáliai keleti gót királyság – bár formálisan a bizánci császárok hűbérese volt – láthatóan komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a barbár királyságok Európájában visszaállítsa a félsziget egykori központi szerepét. Nagy Theoderik uralkodása során elfoglalta Szicíliát, háborút indított az alpesi Noricum provincia megszerzésére, leányai kiházasításával pedig jó viszonyt épített ki a vandálokkal, burgundokkal, frankokkal és a vizigótokkal is. Egy ideig úgy tűnt, az itáliai uralkodó képes lesz a gót törzsek újraegyesítésére, ám az általa felépített szövetségi rendszer – lányai halála miatt – az 500-as évek végére összeomlott. Miután I. Klodvig frank király (ur. 482-511) az 507-es vouillé-i ütközet után kiűzte a vizigótokat Galliából, a nagy álom megsemmisült, de Theoderik így is a barbár királyok egyik legjelentősebbike maradt.

Furcsa módon a nagy gót uralkodó birodalma éppen uralkodása végén remegett meg: bizánci segítséggel 524-ben felkelést szerveztek Theoderik ellen, aki a kísérletre számos főembere – például a bölcs Boethius – kivégzésével, a senatus számos tagjának letartóztatásával és a katolikusok üldözésével válaszolt. Két évvel később aztán a király be is fejezte földi pályafutását. A Theoderiket övező tiszteletet jelzi, hogy – a dicstelen utolsó esztendők dacára – alattvalói hatalmas síremléket emeltek számára, mely Ravennában máig megtekinthető. A keleti gót uralkodót az utókor – teljes joggal – a nagy jelzővel ruházta fel, amiért kormányzásával elhozta Itália számára a béke és a fejlődés oly régóta várt évtizedeit.

A keleti gót király uralma idején a római kultúra reneszánszát élte, és ezt az eredményt még úgy sem lehet elvitatni, hogy Theoderik birodalma nem bizonyult hosszú életűnek. Halála után a trónt kilencéves unokája, Athalaric (ur. 526-534) örökölte, a gyermekkirállyal járó bizonytalanság miatt pedig megnőtt a Római Birodalom feltámasztására készülő Bizánc befolyása. Bár Nagy Theoderik életművét a keletrómai majd a longobárd harcosok hamarosan megsemmisítették, a király emlékét a germán világ máig büszkén ápolja.