Aetius római hadvezér meggyilkolása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Felség, én ugyan nem ismerem dühödet és szándékaidat, de azt tudom, hogy most úgy cselekedtél, mint az az ember, aki jobb kezével levágta a balt.”
(Sidonius Appolinaris véleménye Aetius meggyilkolásáról)

454. szeptember 21-én gyilkolta meg III. Valentinianus császár (ur. 423-455) Flavius Aetiust, a Nyugatrómai Császárság utolsó sikeres hadvezérét, aki két évtizeden keresztül eredményesen tartóztatta fel a birodalomba özönlő barbárokat. Aetius élete során sikeresen hadakozott a gótok, frankok, szvébek és más germán törzsek ellen is, legjelentősebb győzelmét azonban a catalaunumi síkon, Attila hun király (ur. 434-453) ellen aratta.

Aetius a mai Bulgária és Szerbia területén fekvő Moesia provinciában, 396-ban látta meg a napvilágot, egy lovassági parancsnok és egy patríciusi család leányának gyermekeként. Gyermekéveit – túszként – a Rómát később feldúló gót uralkodó, Alarich (ur. 395-410), majd Rúga hun király udvarában töltötte, így aztán már fiatalon jelentős kapcsolati tőkét szerzett, másfelől pedig a barbároknál tapasztalt hadi fegyelem későbbi sikereiben is jelentős szerepet játszott. Aetius ebben az időszakban kötött például barátságot Attila hun királlyal, miközben a germánok és a hunok között kiismerte a nomád hadviselés összes fortélyát.

A hadvezér karrierje 423-ban, Honorius nyugatrómai császár (ur. 395-423) halála után kezdődött meg, amikor háború robbant ki az uralkodó választott örököse, Joannész és Bizánc pártfogoltja, a kiskorú III. Valentinianus között. Aetius az előbbi császárjelölt mellett foglalt állást, és – hun segítséggel – 425-ben be is tört Itáliába, ám Joannész meggyilkolása után a küzdelem értelmét vesztette. A fiatal hadvezér diplomáciai képességeit mutatja, hogy a sikertelen hadjárat dacára hamarosan a kiskorú császár édesanyjának, Galla Placidiának a kegyeibe férkőzött, így megindulhatott felfelé a katonai ranglétrán.

Aetius hun segédcsapatainak köszönhetően elérte, hogy az anyacsászárné ráruházza a magister militum per Gallias tisztséget, vagyis a hadvezér a gall tartomány legfőbb parancsnoka lett. Az ambiciózus katona jó választásnak bizonyult, ugyanis az évek során Aetius eredményesen küzdött a RhŐne mentén fellázadó vizigót, a rajnai száli frank és a hispániai szvéb törzsek ellen is, győzelmeivel pedig utóbb elnyerte a birodalmi magister militum rangot. Ez a pozíció komoly politikai befolyással járt, így aztán Aetiusnak már nem csak a germán és frank barbárokkal, hanem a feltörekvő birodalmi hadvezérekkel – előbb Felixszel, majd Bonifaciusszal – is meg kellett küzdenie, azonban 432-re mindkét ellenfelét megsemmisítette. A hadvezér eztán feleségül vette Bonifacius özvegyét, megvásárolta riválisa birtokait, így aztán – az uralkodó mögött – ő lett a Nyugatrómai Birodalom második embere.

Bár Galla Placidia és a 433-tól önállóan uralkodó III. Valentinius nem szívelték túlságosan a tehetséges hadvezért, 435-ben mégis patríciusi rangot, majd consuli címet adományoztak neki, és újfent megbízták a barbár törzsektől hemzsegő Gallia pacifikálásával. 436-ban Aetius vezette azt a – Niebelung-énekben is megörökített – hadjáratot, mely során a rómaiak több mint 20 000 burgund harcost mészároltak le; később egyébként ő telepítette le a megtizedelt törzset a mai Burgundia területén. Aetius ezután – 439-ben – kevésbé eredményes háborút vívott az Aquitaniában letelepedett vizigótok ellen, miközben a parasztság soraiból táplálkozó bagauda felkelőkkel és Clodio száli frank királlyal (ur. 414-448) is meg kellett mérkőznie. Furcsának tűnhet, de ezekben a küzdelmekben Róma legfőbb szövetségese éppen a Hun Birodalom volt, a nomád törzs – Aetius és Attila barátságának köszönhetően – például a burgundok és a frankok elleni hadjáratban is részt vett.

A 450-es esztendő aztán gyökeres fordulatot hozott, ugyanis a Honoria hercegnő – III. Valentinianus nővére – kezére pályázó Attila mind agresszívabban lépett fel Rómával szemben, 451-ben pedig támadást is indított Gallia tartomány ellen. Aetius tehát szintén oldalváltásra kényszerült, és a hun invázió előestéjén mesteri módon szervezte meg a provincia védelmét – éppen azoknak a törzseknek a támogatásával, melyekkel egész életében hadakozott. A hadvezér erőfeszítései nyomán Theoderik vizigót király (ur. 418-451) – nem tévesztendő össze a keleti gót Nagy Theoderikkel (ur. 493-526) – mellett Sangiban alán törzsfő is a római impérium védelmében szállt hadba, ennek köszönhetően Aetius 451 nyarán előbb felmentette Orléans-t a hun ostrom alól, a Catalaunum mellett vívott döntő ütközetben pedig visszavonulásra kényszerítette egykori barátját, Attilát.

A catalaunumi diadallal a hadvezér élete legjelentősebb haditettét hajtotta végre, melynek nyomán a későbbi krónikások az utolsó római hadvezérnek, sőt, egyesek – például Edward Gibbon 18. századi történész – az „utolsó rómainak” nevezték őt. Tény és való, hogy ez volt a Nyugatrómai Birodalom utolsó jelentős győzelme, Aetiusszal együtt pedig később a császárság dicsősége is sírba szállt.

A közhiedelemmel ellentétben a 451-es diadallal még nem hárult el a hun veszély Róma felől, ugyanis Attila 452 során Itália ellen is hadjáratot indított, hogy így kényszerítse vazallusi sorba III. Valentinianust. A védelem megszervezését ismét Aetius kapta feladatul, aki ugyan nem tudta megakadályozni Aquileia földig rombolását, a felégetett föld taktikájának alkalmazásával azonban ismét taktikai győzelmet aratott Attila felett. A hadvezér ezzel pályája csúcsára érkezett, növekvő befolyása és állítólagos császári ambíciói azonban arra sarkallták Valentinianus irigy udvaroncait, hogy később az életére törjenek. A ravennai udvarban 454 során merényletet szerveztek Aetius ellen, akit a szeptember 21-én tartott császári kihallgatás során állítólag maga Valentinianus szúrt le.

Bár az összeesküvők abban reménykedtek, hogy tettükkel kisajátíthatják Aetius hatalmát, páratlan tehetségét már nem tudták megszerezni, így aztán az ország anarchiába hullott. A zűrzavarban hamarosan a császár és a merénylők nagy része is életét vesztette, miközben az általános fejetlenségben senki sem akadt, aki segítő kezet nyújtott volna a Rómát elözönlő germán és frank törzsek ellenében. Flavius Aetius meggyilkolása lényegében lezárta azt a kort, amikor a császárság még de facto birodalom volt, így aztán az utókor joggal nevezte őt az utolsó rómainak, aki erre a névre méltónak is bizonyult.