Alarik gót király kifosztja Rómát

Szerző: Tarján M. Tamás

„Azt mondják, Honorius császár Ravennában egy eunuchtól, nevezetesen a baromfiólak őrétől értesült arról, hogy Róma elpusztult. Az uralkodó a hír hallatán így kiáltott fel: »Hiszen nemrég még a kezemből evett!« Volt ugyanis egy igen nagy kakasa, amelyet Rómának nevezett; amikor pedig az eunuch világossá tette számára, hogy Alarik Róma városát pusztította el, a császár megkönnyebbülten felsóhajtott, és gyorsan így válaszolt: »Már azt hittem, barátom, hogy a kakasom, Róma pusztult el.« Azt mondják, ilyen hatalmas volt az uralkodó ostobasága.”
(Prokópiosz bizánci történetíró)

410. augusztus 24-én foglalták el Alarik vizigót király (ur. 395-410) harcosai Rómát, az „Örök Várost”, mely 800 évvel Brennus gall vezér betörése után esett újra áldozatul a barbár hadak pusztításának.

A 4. század derekán Kelet-Európában élő vizigótok 375 táján, Fritigern vezetése alatt kértek bebocsátást a Római Birodalomba, miután a sztyeppén előrenyomuló hunok elérték szállásterületeik határát. Valens császár (ur. 364-378) a mai Szerbia és Bulgária területén található Moesia provinciában telepítette le a barbárokat, és a szövetséges – foederatus – státuszért cserében a limes védelmével bízta meg őket. A birodalom végül nem sokáig húzhatott hasznot a vizigótok katonai erejéből, ugyanis Fritigern népe az igazságtalan adók, a gyakori túszszedések és a vezérek ellen elkövetett merényletkísérletek miatt már 376-ban fellázadt, és hamarosan lángba borította a Balkán-félszigetet.

A barbár hadak Marcianopolisnál, majd 378-ban Hadrianopolis mellett is súlyos vereséget mértek Valens legióira, ráadásul az utóbbi ütközetben maga a császár is életét vesztette. Ezt követően Theodosius (ur. 378-395) került a trónra, aki rendezte a vizigótok és a rómaiak viszonyát, és sikeresen szolgálatába állította a barbárokat – az Eugenius trónkövetelő elleni 394. évi hadjáratban például már a későbbi király, Alarik is kitüntette magát –, ám az uralkodó halála és a birodalom kettéválása után a törzs harcosai ismét fosztogatni kezdtek a Balkánon. Az Alarik vezette gót seregek a következő években több alkalommal is feldúlták a görög és trákiai városokat, ostrommal fenyegették Konstantinápolyt, 401 körül azonban elhagyták a Keletrómai Császárság területét, és azontúl Itáliát fenyegették. A barbárok a félszigeten régi ellenfelükkel, a vandál származású Stilichóval kerültek szembe, aki korábban már a Balkánon is eredményesen küzdött ellenük, 402-ben pedig – Pollentia, majd Verona mellett – újabb vereségeket mért rájuk.

Stilicho több éven át feltartóztatta az Itáliát fenyegető vizigótokat, ám a Honorius császár (ur. 395-423) udvarában dúló politikai harcok 408-ra odáig fajultak, hogy maguk a rómaiak gyilkolták meg legtehetségesebb hadvezérüket. A végzetes konfliktus abból eredt, hogy 408-ban Arcadius keletrómai császár (ur. 395-408) befejezte életét, és ezzel fivére, Honorius előtt lehetőség nyílt a birodalom újraegyesítésére, amihez Stilicho a gótok katonai támogatását is igyekezett megszerezni. A hadvezért politikai ellenfelei meglepő javaslata után azzal vádolták meg, hogy összejátszik a barbárokkal, és saját gyermekét akarja Bizáncban császárrá koronáztatni, majd Honorius hozzájárulásával hamarosan meg is gyilkolták őt. Stilicho halála után több tízezer – addig római szolgálatban álló – idegen harcos, illetőleg rabszolga menekült Alarikhoz, aki hatalmasra duzzadt seregével 408 végén ostrom alá vette Rómát.

A Ravennában székelő császár ez alkalommal tetemes váltságdíj – többek között 5000 font arany, 30 000 font ezüst, rengeteg fűszer, bőr és selyemáru – árán még meg tudta menteni az Örök Várost a katasztrófától, hamarosan azonban ismét halálos veszélybe sodorta birodalmát, ugyanis néhány hónap után megszakította a tárgyalásokat a magister militum – katonai főparancsnoki – rangot, illetve Noricum és Raetia provinciákat követelő Alarikkal. A vizigótok 409-ben ismét Róma alá vonultak, és Priscus Attalus személyében már ellencsászárt is állítottak, miután azonban kívánságaikat sem ő, sem Honorius nem teljesítette, 410-ben harmadszor is ostrom alá vették az éhínségtől meggyötört várost, és a nyár végére kapitulációra kényszerítették az Örök Város polgárait.

410. augusztus 24-én a Porta Salaria megnyílt a vizigótok előtt, így Brennus gall vezér betörése után 800 évvel ismét barbár hódítók özönlötték el Róma utcáit. Alarik harcosai azonnal megkezdték a fosztogatást, feltörték a császárok sírjait, kifosztották a templomokat és mérhetetlen zsákmányt szereztek. Miután az Örök Várost ebben az időben – az ostromok eredményeként – rendkívül súlyos éhínség sújtotta, a gótok „csak” három napig dúltak Rómában, majd Dél-Itáliába vonultak, hogy Szicíliából és Afrika partvidékéről élelmet szerezzenek maguknak.

A hadjárat későbbi szakaszában Alarik életét vesztette, sógora, Ataulf (ur. 410-415) pedig hamarosan visszavezette a barbár sereget Galliába, így Honorius a szörnyű pusztítás ellenére megőrizte hatalmát. A császár húga, Galla Placidia kezének felajánlásával nem sokkal ezután békét tudott kieszközölni az új vizigót királynál, Róma városának sorsát azonban megpecsételte a barbárok 410. évi pusztítása. Alarik kivonulása után több tízezren menekültek vidékre megélhetésük biztosítása érdekében, a népesség csökkenését pedig tovább gyorsította, hogy 455-ben Geiserich vandál király (ur. 428-477) harcosai is feldúlták az Örök Várost.