Caligula császár halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az alább következő eseményekből elgondolhatja bárki, milyen idők jártak akkoriban. Mikor meggyilkolásának híre elterjedt, előbb senki fia el nem akarta hinni; gyanakodtak, nem Caius [ti. Caligula] találta-e ki és terjesztette magáról ezt az újságot, hogy ily módon kipuhatolja az emberek gondolatait […] A senatus pedig oly nagy egyetértésben óhajtotta a szabadságjogokat helyreállítani, hogy a consulok a senatus-ülést először nem is a Curiába hívták össze, mert hiszen annak Julius-féle curia volt a neve, hanem a Capitoliumon; néhány senator azt mondta, hogy a Caesaroknak még az emlékét is el kell törölni, és ezért rombolják le templomaikat.”
(Suetonius: Caesarok élete)

41. január 24-én vesztette életét Caligula római császár (ur. 37-41), aki kegyetlenkedései nyomán rövid – kevesebb, mint négy évig tartó – országlása ellenére is a történelem egyik legrettegettebb uralkodójaként maradt meg a köztudatban.

A hírhedt császár Caius Julius Caesar Germanicus néven, 12-ben látta meg a napvilágot az itáliai Antium városában. Édesapja, Germanicus a korszak egyik legkiválóbb hadvezére volt, aki legkisebb fiát szinte már csecsemőkorától fogva magával vitte hadjárataira. A későbbi uralkodó így kezdetben Germania, majd Syria provincia katonai táboraiban nevelkedett, és az ottani legionáriusoktól kapta a Caligula becenevet, mely az általa viselt gyermekméretű egyenruhára, konkrétan a csizmájára – caliga – vonatkozott. Miután a fiú betöltötte hetedik életévét, családi tragédiák árnyékolták be gyermekkorát: 19-ben – vélhetően Tiberius (ur. 14-37) utasítására – megmérgezték édesapját, majd egy évtizeddel később az idős császár édesanyját és fivéreit is száműzetésbe, vagy börtönbe küldte.

Caligula gondos őrizet alá került, általános meglepetésre azonban az uralkodó végül megkímélte távoli rokona életét, sőt, 31-ben Capri szigetére hívta őt. Az itt töltött hat esztendő során a fiatalember quaestorrá, majd – Tiberius unokájával, Gemellusszal együtt – a trón örökösévé lépett elő, melyet támogatóinak köszönhetően végül egyedül foglalhatott el. Caligula legbefolyásosabb szövetségese a praetorianus gárda parancsnoka, Naevius Sutorius Macro volt, aki egyes történetírók szerint meg is gyorsította az ambiciózus fiatalember hatalomra kerülését. Tacitus szerint ő felelt Tiberius császár haláláért, mások – például Suetonius – pedig egyenesen a trónörököst gyanúsították az idős uralkodó elleni merénylet kitervelésével.

Akármi is legyen az igazság, annyi bizonyos, hogy 37 tavaszán Tiberius befejezte életét, és Caligula örökölte meg a császári trónt. A Rómába visszatérő fiatalembert – édesapja, Germanicus hőstetteinek emléke okán – ujjongó tömegek fogadták, a hirtelen jött népszerűség pedig arra sarkallta az ifjú császárt, hogy a populusra támaszkodva megszabaduljon mindazoktól, akik korlátozták hatalmát. Caligula hamarosan legfőbb riválisát, Gemellust és pártfogóját, Macrót is halálba küldte, a tömegek bizalma azonban töretlennek bizonyult, ugyanis az új császár tiszteletben tartotta a senatus jogait, véget vetett a Tiberius alatt indított felségárulási pereknek, csökkentette az adókat, illetőleg bőkezű adományokat juttatott a praetorianusok és a katonák számára. Ennek köszönhetően Caligula uralkodásának első szakaszát még az olyan vitriolos tollú krónikások is pozitívnak írták le, mint Suetonius, aki a néhány hónap után bekövetkező kedvezőtlen fordulatot a császár rejtélyes betegségével indokolta meg.

A történészek egy része hitelt ad annak az állításnak, miszerint a férfi elmebajtól szenvedett, az „ördögi Caligula” hirtelen feltűnését azonban talán prózaibb okokkal is megmagyarázhatjuk. Fontos megjegyezni, hogy az uralkodó a korai nagylelkű intézkedések mellett grandiózus építkezésekbe kezdett, melyek gyorsan felemésztették a kincstár vagyonát: az ambiciózus császár többek között Augustus templomát, illetőleg Pompeius színházát is befejeztette, két római vízvezeték mellett kikötőbővítéssel, pontonhíddal és új utakkal fejlesztette az itáliai infrastruktúrát, kibővíttette palotáját, és úszó kéjlakot emeltetett magának a Nemi-tavon.

Caligula beruházásai természetesen a hivalkodásig menő fényűzéssel párosultak, amiről a császár a kincstár kiürülése után sem volt hajlandó lemondani, ezért a bevételek növelése érdekében egyre erőszakosabb módszerekhez folyamodott. Az uralkodó sok szempontból elődje, Tiberius gyakorlatához tért vissza – ti. új adókat vetett ki, és felségárulási perek révén igyekezett rátenni a kezét a gazdag patríciuscsaládok vagyonára –, de az adósságválságot kiválóan érzékelteti, hogy Caligula utóbb a hadizsákmányból is részesedést követelt a kincstárnak, mi több, galliai hadjárata idején megsarcolta a provinciák lakosságát. Az antikvitás történetírói később azt állították, hogy a La Manche-csatorna felé menetelő legiók feladata Gallia kifosztása volt, feltehetően azonban a császár Britannia ellen akart hadműveleteket kezdeni. Caligula egyébiránt Mauretania – Észak-Afrika mediterrán partvidékének – leigázásával valódi katonai sikereket is elkönyvelhetett.

A császár tehát valóban tett annak érdekében, hogy a római krónikások „jóvoltából” véreskezű zsarnokként vonulhasson be a történelembe, azonban felmerül a kérdés, hogy a Suetonius, Tacitus, Cassius Dio és mások által ránk hagyományozott kép milyen mértékben torzította el a valóságot. A kedves olvasó bizonyára jól ismeri azokat a híreszteléseket, miszerint Caligula vérfertőző viszonyt folytatott a nővéreivel, szórakozásból gladiátorviadalra hajtotta Róma polgárait, versenyre kelt Jupiterrel a világuralomért, és a senatus iránti megvetése jeléül lovát, Incitatust akarta kinevezni a consuli méltóságra.

Tekintve, hogy e történetek némelyike visszatérő toposznak számított az antik történetírók körében, jogos kétségek merülnek fel a közismert Caligula-kép hitelességével kapcsolatban, mindazonáltal a császár elmebajára, illetőleg – a hatalom által okozott – esetleges jellemtorzulásaira is adódhatnak bizonyítékok. A források alapján több kutató is úgy véli, hogy az uralkodó epilepsziától szenvedett, az a tény pedig, hogy Caligula élete végén istennek kijáró tiszteletet követelt magának, és egész birodalmában hajtóvadászatot vezetett az ellene szervezkedő állítólagos összeesküvők ellen, megerősíti azt a feltételezést, hogy az „őrült zsarnok” sztereotip ábrázolása kis mértékben az igazságot is magában rejtheti.

Számos történelmi személyhez hasonlóan valószínűleg Caligula is saját maga idézte elő azt a végzetet, amitől annyira rettegett – ti. az erőszakos halált –, a császár életét kioltó összeesküvés részleteit azonban a különböző források eltérő módon írják le. Annyi bizonyos, hogy 41. január 24-én, az Augustus tiszteletére rendezett játékok alatt praetorianusok egy kisebb csoportja – Cassius Chaerea vezetésével – rátámadt Caligulára, és tőrszúrásokkal végzett a férfival. Ezzel együtt az antikvitás történetíróinak véleménye megoszlik azzal kapcsolatban, hogy a merényletet kik és milyen motivációval tervelték ki: például Flavius Josephus szerint a senatus tagjai is részt vettek az összeesküvésben, míg Suetonius azzal indokolta Chaerea tettét, hogy az uralkodó csúfolódásaival rendre megsértette a férfi önérzetét.

Nem tudjuk, melyik álláspont tükrözi a valóságot, az viszont tény, hogy a gyilkossággal szörnyű káosz lett úrrá Rómában. Caligula halála után a praetorianusok szörnyű vérengzésbe kezdtek a városban, mely során többek között a császár felesége és leánya is életét vesztette. A zűrzavart a senatus állítólag arra igyekezett felhasználni, hogy visszaállítsa a köztársaságot, ám a nyers erőszakkal szemben tehetetlennek bizonyult. A praetorianusok hamarosan Claudiust (ur. 41-54), Caligula nagybátyját kiáltották ki császárnak, akinek 13 évig tartó országlása – Nero (ur. 54-68) trónra lépése előtt – ismét nyugalmat hozott Róma számára.