Az IRA leteszi a fegyvert

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az elmúlt harminc évben az IRA megmutatta, hogy a brit kormány nem irányíthatja Írországot a saját kénye-kedve szerint.” (Gerry Adams) 

2005. szeptember 25-én, nemzetközi megfigyelők jelenlétében tette le a fegyvert az Ír Köztársasági Hadsereg, az IRA leghíresebb, ideiglenes jelzővel illetett szárnya, mely a terrorszervezet 1969 óta elkövetett véres merényleteinek legfőbb felelőse volt. Bár az Ideiglenes IRÁ-val együtt a többi frakció nem tért békés útra, ez a szimbolikus lépés nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az észak-írországi ír katolikusok és angol protestánsok közti konfliktus végre megoldódhasson.

Az ír függetlenségért folytatott küzdelem több száz éves múltra nyúlik vissza, ugyanis az angolok már a 17. század elején erőteljes kolonizációba fogtak a szigeten, majd 1651-re az egész országot uralmuk alá hajtották. Írországban hamarosan vallási-etnikai ellentét támadt a hagyományosan katolikus írek és a protestáns angolok között, ennek megfelelően az első világháborúig terjedő időszakban az őslakosok fegyverrel, majd a korlátozott autonómiát biztosító Home Rule Act révén is megpróbáltak szert tenni az önrendelkezésre. Mivel 1885 után a fent említett törvényt három kísérlet során sem sikerült keresztülvinni, nem meglepő, hogy idővel ismét csak a fegyverek vették át a szót. 1913-ra a katolikus írek megszervezték Ír Önkénteseket, az IRA elődszervezetét, mely 1916 húsvétján felkelést robbantott ki a szigeten. Bár az angolok ebben a küzdelemben könnyű győzelmet arattak, hosszú távon mégiscsak kudarcot vallottak; a világháború küzdelmeiben megroppant nagyhatalomnak ugyanis nem volt ereje a civil ellenállás és az elszakadást hirdető Sinn Féin-párt letörésére, így aztán a szervezet 1919 januárjában független ír parlamentet, majd szuverén köztársaságot alapított. Az új Írország hadserege ekkor az irreguláris csapatokból szerveződő IRA lett.

London természetesen nem törődött bele a szigetországi fejleményekbe, így 1919-ben háború kezdődött, melyben ugyan a brit reguláris erők ismét könnyűszerrel felülkerekedtek, a lakosság zömének támogatását élvező, gerillaakciókkal operáló IRÁ-t azonban mégsem tudták megsemmisíteni. Gyakorlatilag ebben a kétéves küzdelemben alakult ki a szervezet harcmodora, aminek lényege az infrastruktúra és a közigazgatás megbénítása volt; a britek ezt a taktikát a búrok elleni háború során is csak a koncentrációs táborok segítségével tudták megtörni, miután azonban Európában ennek a politikai következményei vállalhatatlanok voltak, 1921-ben kénytelenek voltak békét kötni a felkelőkkel. A Michael Collins vezette IRA és London megállapodása nyomán 1922-ben – Dublin fővárossal – megalakult az Ír Szabadállam, miután azonban Észak-Írország továbbra is a brit korona fennhatósága maradt, az angol–ír egyezmény a radikálisok igényeit már nem elégítette ki. Collins tehát a megegyezés után hiába jelentette be az Ír Köztársasági Hadsereg feloszlatását, a sziget teljes egyesítését követelő katonai vezetők fellázadtak a döntés ellen, és 1922–23 során véres polgárháborút vívtak saját honfitársaikkal.

Bár az IRA 1923 után sem szűnt meg, vérvesztesége folytán nem tudott hatásosan fellépni Észak-Írország felszabadítása érdekében, ezért hosszú ideig elsősorban – a Sinn Féin, majd a Fianna Fáil párt révén – a politikai életben próbálta meg növelni befolyását. Aszerint, hogy az Ír-sziget egyesítéséhez honnan remélhetett segítséget, a szervezet a harmincas évek során előbb a marxista és szocialista eszmékhez közeledett, a második világháború idején pedig a Németországgal való együttműködés gondolatával kacérkodott, ám tervei megvalósítására nem nyílt lehetősége. Az IRA csak a háború után, Tony Magan, majd Seán Cronin vezetése alatt erősödött meg annyira, hogy katonai akciókat hajthasson végre, ám a hatvanas évek végére a fegyveres fellépés újabb szakadáshoz vezetett. 1969-ben, a véres észak-írországi felkelés idején a szervezet két részre oszlott, és az enyhébb szárny „hivatalos”, a radikálisabb pedig „ideiglenes” jelzővel folytatta tovább működését. A Hivatalos IRA aztán 1972-ben fegyverszünetet hirdetett, míg az Ideiglenes – ti. az ír egység megteremtéséig fennálló – IRA még további három évtizeden keresztül hajtott végre terrortámadásokat és fegyveres akciókat a Brit-szigeteken.

Az ideiglenes IRA aztán 2005-ben volt hajlandó letenni végleg a fegyvert, az 1997-ig tartó időszakban pedig hozzá fűződtek Észak-Írország legvéresebb merényletei. Mindeközben a terrorszervezet megerősödését a londoni kormány elhibázott politikája is elősegítette, aminek két kirívó példája az 1972-es „véres vasárnapon” végrehajtott mészárlás és a törvényen kívülinek tekintett IRA-harcosokkal szembeni embertelen bánásmód volt. A brit hatóságok kemény fellépése csak olajat öntött a tűzre, ennek nyomán pedig az 1970-es években 1000 fősre duzzadt szervezet szimpátiát keltett a lakosságban, és komoly befolyásra tett szert a Sinn Féin észak-írországi szervezetében. A harmadik világbeli országok – például Líbia – támogatását is élvező szervezet történetében aztán 1997 során következett be váltás, amikor Gerry Adams, a Sinn Féin vezetője nyilvánosan elhatárolódott a terroristák erőszakos cselekményeitől, és tárgyalásokat kezdett Londonnal. Bár Adams „hivatalosan” nem volt tagja a szervezetnek – a gyakorlatban viszont vele együtt sok párttag is a vezérkarban ült –, kezdeményezése nyomán hamarosan az IRA is tárgyalásokba bocsátkozott a brit hatóságokkal, és 1998 áprilisában, Belfastban aláírta az úgynevezett húsvéti megállapodást, mely az ír és angol paramilitáris szervezetek – pl. az IRA – lefegyverzése ellenében széles körű nyelvi jogokat és autonómiát kínált.

Bár a kölcsönös bizalmatlanság nyomán úgy tűnt, a belfasti egyezmény csak holt betű marad – a fegyverletételre ugyanis eleinte egyik csoport sem volt hajlandó, idővel pedig Észak-Írország közvetlen brit irányítás alá került –, szerencsére idővel mégis a józan ész győzött. Miután a húsvéti megállapodást az északírek döntő többsége támogatta, a Demokratikus Unionista Párt és a Sinn Féin 2003–04 során újabb tárgyalásokba kezdett, 2005. július 28-án pedig az Ideiglenes IRA bejelentette fegyverletételi szándékát. A történelmi jelentőségű eseményre aztán majdnem két hónappal később, szeptember 25-én került sor, amikor az egykori harcosok – vallási vezetők és nemzetközi megfigyelők jelenlétében – átadták teljes arzenáljukat a hatóságok számára. Bár a terrorszervezet 1969 után számos részre bomlott, és a szakadárok egy része továbbra sem hajlott a kompromisszumra, a 2005-ös fegyverletétel mégis fontos állomás volt, mivel ekkor az IRA legtekintélyesebb szárnya nyilvánította ki, hogy nem kér többet a háborúból. Ez a lépés aztán nagyban hozzájárult az északír helyzet stabilizálásához, amit a fegyveres aktivitás csökkenése mellett a 2007-es választások is bizonyítottak; ezt követően ugyanis a két „ősellenség”, az unionisták és a Sinn Féin-párt koalícióban vették át a kormányrudat.