Németország újraegyesítése

„Margaret Thatcher félt a német egyesítéstől, mert úgy vélte, az azonnali és félelmetes növekedést hoz majd Németország gazdaságának, mely már eleve a legerősebb európai kereskedelmi partnerünk volt.” (Douglas Hurd brit külügyminiszter)

1990. október 3-án jelentették be Németország újraegyesítését, ezzel a korábbi szocialista blokkhoz tartozó Német Demokratikus Köztársaság hivatalosan is csatlakozott a Vasfüggöny túloldalára került Német Szövetségi Köztársasághoz. A nevezetes bejelentés véget vetett a német állam 45 éves megosztottságának, szimbolikusan pedig a hidegháborút is lezárta, hiszen ezek a területek a szovjet-amerikai szembenállás – az európai hatalmi játszma – során mindvégig kulcsfontosságúak maradtak.

Miután a náci Németország elveszítette a második világháborút, a szövetséges hatalmak megszállási zónákra osztották a német területeket – és Berlint –, később pedig, a hidegháborús konfliktus nyomán ezekből az övezetekből egymástól független államokat hoztak létre. A brit, francia és amerikai zóna egyesítése nyomán, 1949 májusában megszületett a Német Szövetségi Köztársaság, erre válaszul pedig októberben – Sztálin bábáskodása mellett – megalakult a Német Demokratikus Köztársaság is. Miután az Egyesült Államok és a Szovjetunió a hidegháborúval egy újabb világégés szélére sodorta Európát, a két német állam stratégiai szempontból kulcspozícióba került; a nyugati hatalmak eztán úgy tekintettek az NSZK-ra, mint egy védőfalra, mely megvédi őket a szocializmustól, az NDK feladata pedig a kelet-európai szovjet hegemónia biztosítása volt.

Nem véletlen tehát, hogy a „belnémet” határon – különösen a kettéosztott városban – zajlottak az európai hidegháború legforróbb eseményei: 1948–49 során Sztálin a Berlin köré vont blokáddal próbálta meg demonstrálni erejét, 1961-ben pedig ugyancsak az egykori fővárosban épült fel az a hírhedt fal, mely az ott élő barátokat, rokonokat évtizedekre elzárta egymástól. A szigorú elszigeteltség egészen a nyolcvanas évek végéig megmaradt, ekkor azonban a Szovjetunió hanyatlása, illetve a – válságfolyamattal szorosan összefüggő – gorbacsovi reformoknak köszönhetően esély nyílt a közeledésre. Az enyhülést Ronald Reagan amerikai elnök 1987-es berlini beszéde jelezte, aki a német fővárosban már nyíltan a hidegháborús szembenállást jelképező Fal lebontását követelte – a kérdésben egyébként Moszkva ebben az időszakban már enyhébb álláspontot képviselt, mint az NDK pártvezetése.

Az 1989-es év eseményei aztán egymás után lazították meg a Berlini Fal tégláit: az NDK-ban a májusi helyhatósági választások után zavargások törtek ki, Erich Honecker pártfőtitkár hatalma megingott, a Tienanmen téri vérengzést végrehajtó Kínai Kommunista Párt irányában mutatott szolidaritás pedig újabb népszerűségvesztést okozott. Sokan úgy tartják, az első tégla a soproni Páneurópai Piknik és a magyar–osztrák határ megnyitása után került ki a Falból, mivel Horn Gyulának és Alois Mocknak köszönhetően még 1989-ben több ezer NDK-állampolgár távozhatott a nyugati Németországba. Bár Honecker kísérletet tett arra, hogy Moszkvában intervenciót eszközöljön ki a „szocializmust eláruló” magyarok ellen, Gorbacsov elutasította a brezsnyevi doktrínát, és engedte, hogy a németek maguk rendelkezzenek sorsukról. A cserben hagyott NDK-s pártvezetés tehát tehetetlenül figyelhette, ahogy tízezrek hagyják el otthonaikat. A krízis nyomán októberben megbukott Honecker, november 9-én a tüntetők ledöntötték a Berlint kettéválasztó falat, miután pedig az Egon Krenz vezette új kormány engedélyezte a szabad utazást, világossá vált, hogy a gazdasági és társadalmi téren is menthetetlen válságba sodródott szocialista állam összeomlása pusztán csak idő kérdése.

Krenz, aki a Honecker-féle pártvezetés egyik prominens személyisége volt, egy hónap után távozni kényszerült pozíciójából, ezúttal pedig a személycsere a párt központi bizottságát is érintette. A hatalom Hans Modrow kezébe került, aki Moszkva irányában már megkezdte a puhatolózást az újraegyesítés kapcsán, Gorbacsov jóváhagyásával a zsebében pedig visszaállította az alapvető szabadságjogokat, választási törvényt hozott, és 1990 márciusában lebonyolította az NDK történetének első és utolsó többpárti voksolását. Április 12-én az országban a Kereszténydemokrata Unió vehette át a kormányzást, Lothar de Maiziére vezetésével pedig megindulhatott az újraegyesítés előkészítése. Május után a kormány – a kommunista intézmények leépítésével egy időben – gazdasági unióra lépett az NSZK-val, aminek legnyilvánvalóbb jele – a magántulajdon és a szabad árak visszaállítása mellett – a nyugatnémet fizetőeszköz 1990. júliusi bevezetése volt.

A hivatalosan még külön államként funkcionáló NDK időközben a különféle támogatások és biztosítások rendszerét illetően is idomult „fejlettebb testvéréhez”, miközben Helmuth Kohl nyugatnémet kancellár pénzalapot hozott létre a jóval szegényebb és elmaradottabb keleti területek felzárkóztatására. 1990 júniusában az NDK alkotmányt módosított, elkötelezte magát a demokratikus értékrend mellett, és visszaállította az NSZK-ban működő régi tartományi rendszert. A gazdaság és a közigazgatás összehangolását követően a két német állam képviselői 1990. augusztus 31-én aláírták az újraegyesítési szerződést, október 3-án pedig megvalósult a több évtizedes álom, és Németország ismét egy ország lett.

Természetesen egy ilyen horderejű változást a kontinens és a világ nagyhatalmai sem hagytak szó nélkül, és – pillanatnyi érdekük szolgálatában – igen érdekes és tanulságos reakciókat mutattak. Bár nyilvánosan csak Izrael állam ellenezte az 1987-ben kezdődő egyesítési folyamatot – az esetleges újraéledő német birodalmi ambíciók okán –, a háttérben Margaret Thatcher Nagy-Britanniája és Francois Mitterrand Franciaországa is próbálta elodázni az akkori állapotok felszámolását. Az ellenérzés oka egyszerű volt: egyik nagyhatalomnak sem volt szüksége arra, hogy az 1945-ben kiiktatott Németország ismét visszatérjen a nagypolitikába, és a maga szájíze szerint próbálja meg átalakítani a kontinentális Európa képét. Thatcher és Mitterrand paradox módon éppen Gorbacsovtól vártak segítséget, a pártfőtitkár azonban Helmuth Kohlék törekvéseit támogatta, mert abban bízott, hogy az egyesített Németország semleges állam lesz, ezáltal pedig nem gyengíti tovább a szovjet pozíciókat. A folyamatot George Bush amerikai elnök is támogatta, ő viszont éppen abban reménykedett, hogy az NSZK hátán az NDK is bekerül majd a NATO-ba; utóbb az ő várakozásai teljesültek, a Szovjetunió pedig egy éven belül fel is bomlott.

Miután a hatalmi sakkjátszmában az erősebb „tisztek” a németek pártján álltak, az 1990 során folytatott „4+2-es” tárgyalások – tudniillik a négy egykori világháborús szövetséges, plusz a két német állam ült asztalhoz – őszre pozitív eredményt hoztak, és a szeptember 12-i moszkvai ülés után az egyesítés zöld utat kapott. 1990. október 3-án a hosszúra nyúlt folyamat végre befejeződött, a Német Szövetségi Köztársaság hivatalosan is magába „olvasztotta” egykor elszakított testvérét, ám a történelmi kitérőre ezzel még nem sikerült pontot tenni. A négy évtizedes szocialista uralom alatt az NDK ugyanis mérföldekkel elmaradt az NSZK-tól, ami a gazdasági teljesítmény és az életszínvonal mellett többek között a környezet állapotában és a mentalitásban is maradandó nyomokat hagyott.

Bár a Kohl által létrehozott egyesítési alap 1994-ig több mint 155 milliárd márka segéllyel támogatta az NDK felzárkózását, a befektetők távolmaradása miatt az egykori nyugatnémet országrész arra kényszerült, hogy a vállán cipelje a keletieket. Így tehát, bár 1990. október 3-a a felhőtlen ünneplés napja volt, a kemény munkát hozó mindennapok során az „oszi-veszi” ellentét hamarosan megkeserítette az újraegyesült Németország életét, a regionális különbségekből eredő konfliktust pedig máig sem sikerült leküzdeni. Ahogy a keletnémet születésű Angela Merkel kancellár 2009-ben mondta, az egyesítés folyamata még mindig nem ért véget, a külön töltött négy évtized valószínűleg még hosszú ideig éreztetni fogja hatását a társadalomban.