Az irapuatói katasztrófa

Szerző: Tarján M. Tamás

„A 0–6 sokkolt bennünket. De ha utána – és a Kanada elleni győzelmet követően – a vezetők felmérik a helyzetet, a franciáktól egy kisebb különbségű vereség is elég lett volna a továbbjutáshoz. Én a vébé előtt magabiztos voltam, még a dobogós helyezést is reálisnak tartottam. Innen nézve a 0–6 nagy kudarc, de azon a vébén több nagy különbségű eredmény született, s egyik válogatott sem pusztult bele a vereségbe. Mi igen.”
(Nagy Antal labdarúgó, a magyar labdarúgó válogatott csapatkapitánya Mexikóban)

1986. június 2-án játszotta a magyar labdarúgó-válogatott első mérkőzését a mexikói világbajnokságon, melyen – nagy meglepetésre – rendkívül súlyos, 6:0 arányú vereséget szenvedett a Szovjetunió együttesétől. Az „irapuatói katasztrófa” nem csak a szép reményekkel induló Mezey-csapat szereplését törte derékba, hanem egyúttal korszakhatárnak is bizonyult futballunk történetében, hiszen mindmáig ez volt az utolsó világverseny, ahol hazánk képviseltethette magát.

1986 tavaszán a magyar válogatottat hasonló hangulat vette körül, mint 32 évvel korábban az Aranycsapatot: a futballszerető közönség nagy része ugyan az aranyérmet már merész álomnak tartotta, a Mezey György által dirigált válogatottól azonban mindenképp kiemelkedő eredményt remélt Mexikóban. Ez a várakozás nem is volt alaptalan, hiszen miután 1983 nyarán – a Dánia ellen 3:1-re elveszített Eb-selejtezőt követően – Mezey lépett Mészöly Kálmán szövetségi kapitány helyébe, a csapat számára látszólag újabb aranykor virradt. A jelentős mértékben átalakított magyar válogatott – mely olyan kiváló játékosokra épült, mint Esterházy Márton, Nyilasi Tibor, Kiprich József, vagy a korszak nagy felfedezettje, Détári Lajos – Európából elsőként kvalifikálta magát a mexikói tornára, és a szakértői értékelések egyértelműen a világ élvonalába sorolták. Az osztrákok és a ciprusiak felett aratott kettős győzelemmel, valamint a hollandok elleni rotterdami sikerrel a Mezey-csapat már a selejtezők során demonstrálta erejét, de Nagy Antalék teljesítményére az 1986. márciusi, Brazíliával játszott barátságos mérkőzés tette fel a koronát, mely 3:0 arányú magyar diadalt hozott. Ez az eredmény tovább fokozta a közvélemény várakozásait, a lelkesedés pedig azután sem lankadt, hogy válogatottunkat meglehetősen nehéz csoportba – a szovjetekkel és a franciákkal egy kvartettbe – sorsolták a világbajnokságon.

A fentebb felsorolt fényes sikerek ellenére a felkészülést számos baljós előjel is kísérte, melyek csak az irapuatói kudarc után kerültek a figyelem középpontjába, amikor a közvélemény már magyarázatot próbált találni a szörnyű vereségre. Miként utóbb Mezey György és számos visszaemlékező játékos is elmondta, a csapat – a brazilok elleni diadal dacára – 1986 júniusára mentálisan szétesett; több meghatározó kerettag – például Róth Antal, Garaba Imre, vagy Péter Zoltán – is elhúzódó sérüléssel bajlódott, Nyilasi Tibor ügye pedig mélypontra vitte a hangulatot a válogatottban. „Nyíl”, aki ekkor már három éve az Austria Wien játékosa volt, porckorongsérve miatt néhány hónappal a világbajnokság előtt műtétre kényszerült, aminek következtében sokáig külön kellett készülnie. Ez idő alatt az MLSZ többször is tárgyalt az osztrák klubbal annak érdekében, hogy Nyilasit az Austria Wien elengedje a válogatott lienzi edzőtáborába, de a Szepesi György vezette magyar szövetség végül kudarcot vallott. Emiatt „Nyíl” kimaradt Mezey keretéből, ami csalódottsággal töltötte el a társakat.

Utóbb többen – például Mezey György is – azt a véleményt fogalmazták meg, hogy a nemzeti tizenegy körül dúló hatalmi-politikai játszmák, a rendszeres bundázások és a világbajnokság előtti felfokozott légkör, tehát a hazai futball „romlott viszonyai” ugyancsak hozzájárultak az irapuatói katasztrófához. E megállapítást nehéz objektív alapokra helyezni, ugyanakkor a „szétesés” már a kiutazás előtt sem számított titoknak: a szövetségi kapitány utolsó hazai tévéinterjújában nevesítette a problémát, és arra hivatkozva kijelentette, hogy a Mexikóban elért eredménytől függetlenül nem kívánja meghosszabbítani szerződését. Többen úgy vélik, a nyilatkozatból is tükröződő zaklatott lelkiállapot Mezey döntőképességét is negatívan befolyásolta, akinek – sértődékenysége mellett – főként azt szokták felróni, hogy a közép-amerikai ország speciális forró, magaslati klímájára egy hűvösebb alpi területen, az ausztriai Lienzben próbálta felkészíteni játékosait. A köztudatban később az is elterjedt, hogy a kapitány Irapuatóban rendszeresen a déli forróságban tartott edzést a válogatottnak, de az érintett ezt utóbb határozottan cáfolta.

Ilyen előzmények után érkezett el 1986. június 2-a déli 12 óra, amikor a szovjet és a magyar csapat kifutott az epertermesztéséről híres Irapuato stadionjának gyepére. A két válogatott a Mexikóba vezető úton gyökeresen eltérő teljesítményt mutatott: míg a mieink „végigverték a világot”, és csapategységüknek köszönhetően félelmetes hírnevet szereztek, addig a szovjetek felkészülését néhány hónappal korábban edzőváltás nehezítette. Az ellenfél az utolsó pillanatban jelentős átalakuláson ment keresztül, ugyanis az új kapitány, Valerij Lobanovszkij „saját fiaival”, a néhány hónappal korábban KEK-et nyert Dinamo Kijev játékosaival töltötte fel a keretet. Tekintve, hogy a szovjet futballisták a kupagyőzelem nyomán fárasztó szezonon voltak túl, Nagy Antalék szép reményekkel nézhettek a mérkőzés elé, de a kezdő sípszó után minden rémálomszerűen alakult. Négy perc elteltével – Pavel Jakovenko és Szergej Alejnyikov találatával – a Szovjetunió már két góllal vezetett, majd a 24. percben – büntetőből – Igor Belanov harmadszor is bevette Disztl Péter kapuját. Az ellenfél játékosai szinte villámként cikáztak a magyarok között, akik olyan fáradtan, nehézkesen mozogtak, mintha korábban már lejátszottak volna egy mérkőzést. A meccs így a szünetig eldőlt, ám a második félidőben – Szergej Rogyionov és a két találatot jegyző Ivan Jaremcsuk révén – a szovjetek újabb három gólt lőttek válogatottunknak, mely Irapuatóban szenvedte el története legsúlyosabb világbajnoki vereségét.

Ez a kudarc meghatározta a mieink mexikói szereplését: néhány nappal később ugyan az irapuatói gyepen Nagy Antalék 2:0-ra legyőzték Kanadát, Léonban azonban a Michel Platini vezette francia nemzeti együttestől háromgólos vereséget szenvedtek. A magyar csapat így a harmadik helyen végzett a tabellán, tehát eséllyel pályázhatott volna a nyolcaddöntőre a 24 csapatos tornán, ám rossz gólkülönbsége (2-9) miatt búcsúznia kellett a további küzdelmektől. Az éremről szőtt álmok egy pillanat alatt szertefoszlottak, csupán a kínzó kérdés maradt, hogy mi okozta a katasztrofális „leblokkolást.” A mai napig nem sikerült magyarázatot találni arra, hogy a szovjetek elleni meccs alatt mitől lépett fel rosszullét egy időben az összes játékosnál, akik a helyszínen kettős látásra és erős fizikai fájdalmakra panaszkodtak.

A sportszerető közönség körében persze hamar megszülettek a különféle kalandos elméletek arról, hogy mi is történt valójában Irapuatóban: egyesek a KGB machinációival, mások egy ügyetlenül alkalmazott doppingszer mellékhatásával, ismét mások a játékosok túlhajtásával, Mezey György tréningmódszereivel magyarázták a magyar csapat lélektelen játékát. Közkedvelt, máig élő toposz, hogy Nagy Antalék a Mezey által bevezetett speciális étrend miatt buktak el a szovjetekkel szemben, mely a minél magasabb szénhidrátbevitelre helyezte a hangsúlyt; ennek nyomán a Mexikóból hazatérő válogatottat gúnyosan „tésztásoknak” keresztelték el. Itt kell megemlítenünk, hogy az 1986-ban aranyérmet szerző – Diego Maradona-féle – argentin csapatban hasonló módszert alkalmaztak, és a „tésztakúra” a brazilok elleni márciusi győzelem idején még jelesre vizsgázott. Irapuato utóbb korszakhatárnak bizonyult a magyar futball történetében. Annak ellenére, hogy a csapat nagy része együtt maradt – mi több, 1988-ban egy rövid időre Mezey is visszatért a kapitányi posztra –, a mexikói volt az utolsó nagy nemzetközi torna, ahol a Himnusz felcsendülhetett. A szovjetek elleni 0:6 után a magyar labdarúgás váratlanul teljesen más dimenziókba süllyedt, aminek okait talán máig nem sikerült megérteni és feldolgozni.