Mao Ce-tung halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A kommunizmus nem szeretet. A kommunizmus kalapács, mellyel lesújtunk ellenségeinkre.”
(Mao Ce-tung)

1976. szeptember 9-én halt meg Mao Ce-tung, a kommunista Kína első miniszterelnöke, majd államfője, a róla elnevezett szélsőbaloldali irányzat szellemi atyja. Mao alakját az utókor igen ellentmondásosan őrizte meg: egyfelől Kínában – némiképp joggal – a modern nagyhatalom alapítóját tisztelik benne, ugyanakkor azt sem lehet elvitatni, hogy reformkísérletei, elhibázott, vagy romboló szándékkal hozott döntései tízmilliók életét követelték.

Mao 1893-ban, egy Hunan tartománybeli kis faluban látta meg a napvilágot. A később „nagy kormányos” névvel illetett politikus 18 esztendős korában csatlakozott a Mandzsu-dinasztia ellen harcoló önkéntes forradalmárokhoz, majd – pekingi tanulmányait követően – tanítóként, később pedig segédkönyvtárosként dolgozott. Mao 1920 után került kapcsolatba a marxista eszmékkel, alapító tagja volt a Kínai Kommunista Pártnak, később pedig a belharcok egyik vezéralakja lett.

A pártban feszülő ellentétek abból származtak, hogy egyesek az orosz bolsevizmus példáját akarták követni, míg mások inkább az egyéni, kínai utat tartották volna helyesnek; maga Mao úgy vélte, az utóbbi választás lenne az üdvösebb, ugyanis látta, hogy országában hiányzik az a népes gyári munkásság, ami az oroszországi forradalom sikerét elősegítette. A Kínai Kommunista Párt a két koncepció mentén hamarosan ketté is szakadt, a „nagy kormányos” vezette frakció pedig az agrárnépességből komoly társadalmi bázist épített fel. Az idő tehát Maót igazolta.

A párt ugyanakkor szembekerült a Csang Kaj-sek vezette polgári forradalmárokkal is, miután Mao Ce-tung a Kínai Köztársaságból – a lenini példa nyomán – mindenáron kommunista diktatúrát akart kreálni. A politikus a két világháború közötti időszakban elsősorban a japán hódítókkal szemben tanúsított tehetetlenség hangoztatásával szította a hangulatot a Kuomintang ellen, idővel azonban a fegyverek vették át a szót. Egy 1931-ben végrehajtott támadás során Mao elveszítette családját, három évvel később pedig úgy határozott, hogy elhagyja a Kuomintang-csapatok által körbevett dél-kínai Jiangxi tartományt, és északra vonul.

1934-ben kezdetét vette a „nagy menetelés”, mely során – egy év alatt – Mao és hívei 9000 kilométert tettek meg az észak-kínai Jenanig. Bár – a kínai propaganda szerint – a megpróbáltató utat csak a vöröskatonák hatoda élte túl, mint kiderült, 15 000 ember is elegendő volt ahhoz, hogy a kommunisták megszervezzék az ellenállást a Mandzsúriát megszálló japánok ellen. A közös ellenség és a kirobbanó második világháború folytán Mao és Csang Kaj-sek egy platformra kényszerültek, de a közöttük feszülő ellentét 1945-ben, a Japán felett aratott győzelem után ismét a felszínre került. A kommunista vezető négyéves küzdelem árán győzedelmeskedett riválisa felett, és miután Csang Kaj-sek – kormányával együtt – Tajvan szigetére menekült, 1949. október 1-jén, a Tienanmen téren Mao kikiálthatta a Kínai Népköztársaságot.

A nagyhatalmi státuszba emelkedő szocialista állam berendezésekor Mao Ce-tung szinte minden szempontból Sztálin példáját és intenciót követte, így aztán a fokozott terror mellett – a híres Vörös könyvvel – felépítette saját ideológiáját, korlátlan személyi kultuszt vezetett be, és – az 1950-ben kirobbanó koreai háborúban való részvétellel – a nyugati világrész ellen fordult. Az államszervezést Mao 1954-ig kormányfőként, azután pedig – haláláig – az elnöki székből irányította: vezetése alatt Kína gazdasági téren teljesen elkötelezte magát a Szovjetunió irányában, így aztán – Sztálin jóvoltából – fejlődésnek indulhatott a szocialista állam legfontosabb eleme, az ipar. Eközben a távol-keleti országban erőteljes fegyverkezési program vette kezdetét, amit a Szovjetunió anyagi és tudományos téren egyaránt támogatott.

Mao  idővel kibékíthetetlen ellentétbe került legnagyobb támogatójával, mivel a Sztálin halála – 1953 – után hatalomra kerülő Hruscsov alatt a diktatúra szemlátomást enyhülésnek indult. A kínai vezető mélységesen elítélte a sztálinizmus revízióját, így aztán Moszkva és Peking kapcsolatai oly mértékben megromlottak, hogy a hruscsovi és brezsnyevi Szovjetunió csapatai hosszú évekig farkasszemet néztek a határ túloldalán állomásozó kínai erőkkel. Egy alkalommal, 1969-ben a két hadsereg – egy jelentéktelen határvita folytán – fegyveres harcba is keveredett egymással, és csupán egy hajszálon múlt, hogy Brezsnyev végül nem adott parancsot egy megelőző atomcsapásra.

Mao ennek nyomán a hatvanas évek végén már úgy gondolta, nem az Egyesült Államok, hanem a Szovjetunió jelenti számára az igazi veszélyt, így aztán a kínai diplomácia váratlanul nyitott Washington felé. Az első tapogatózások az amerikai asztalitenisz-válogatott meghívásával kezdődtek – vö. pingpongdiplomácia –, a folyamatot pedig Richard Nixon elnök 1972-es pekingi látogatása tetőzte be. Fontos azonban leszögezni, hogy Mao rendszere eközben egyáltalán nem közeledett a nyugati normákhoz, éppen ellenkezőleg: a „nagy kormányos” a Nagy Ugrással, majd az 1964-ben meghirdetett „kulturális forradalommal” továbbra is hű maradt a sztálini vonalhoz, ezzel együtt pedig Kínában is véghez vitte azt a rombolást, amit a „Generalisszimusz” már előbb végrehajtott.

A Nagy Ugrás, mely erőszakos iparosítást, és az agrárdolgozók számának túlzott csökkentését jelentette, a gyakorlatban több tízmillió áldozatot követelő éhínséget generált, míg a kultúra forradalma – groteszk módon – éppen a Maóval szemben álló kínai értelmiség és a több ezer éves múlt emlékeinek megsemmisítésének szándékát jelentette. Ezek a nyilvánvalóan értelmetlen „reformkísérletek” aztán néhány év alatt kudarcba fulladtak, azonban ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy Kína – minden téren – borzalmas veszteségeket szenvedjen.

Némiképp ironikus, hogy „a nagy kormányos” számos elvetélt terve mellett éppen utolsó politikai húzásával alkotott maradandót; Nixon 1972-es látogatásáról van szó, amikor a 73 éves államfő utoljára szerepelt a széles nyilvánosság előtt. Az amerikai nyitással Mao lényegében megalapozta azt a „külön utat”, mely végül a kétarcú kínai rendszer, a mai kapitalisztikus szocialista diktatúra kialakulásához – és fennmaradásához – vezetett. Bár az első lépés Mao érdeme volt, elhatalmasodó betegsége a későbbiekben már nem tette lehetővé, hogy beleszóljon az ország kormányzásába.

A Parkinson-kórban szenvedő politikus hamarosan kórházi ágyba kényszerült, és 1976. szeptember 9-én befejezte földi pályafutását. Holttestét – szovjet mintára – egy, a Tienanmen téren található nyilvános mauzóleumban, bebalzsamozva helyezték végső nyugalomra. Mao Ce-tung személyében ezen a napon a 20. század egyik legellentmondásosabban értékelt politikusa távozott el, aki egyfelől véreskezű diktátor volt, másfelől viszont jelentős befolyást gyakorolt Kína és a világ sorsának alakulására.