Mao Ce-tung halála

Szerző: Hahner Péter

A Guinness Rekordok Könyve szerint ő volt az, aki a legtöbb embert pusztította el hosszú élete során. 

1893. december 26-án született a kínai Hunan tartomány Saosan nevű völgyében egy módos gazda családjában. A Mao nevet apjától örökölte, a Ce-tung név pedig azt jelenti: „fénylik keleten”. Boldog gyermekkora volt, majd három iskolából is eltanácsolták lustasága miatt. 1911-ben elhagyta a falut, és egy tanítóképzőt végzett el Csangsában. Pekingben segédkönyvtárosként, Csangsában elemi iskolai történelemtanárként dolgozott. 1920-ban meglátogatta Csen Tu-hsziut, Kína vezető marxista professzorát, aki megbízta, hogy terjessze az 1920-ban alapított Kínai Kommunista Párt kiadványait. Ettől kezdve Mao is kommunistának vallotta magát, alapszervezeti vezető lett, s részt vett a párt III. kongresszusán Sanghajban (1923). 1927-ben a Kínai Kommunista Párt központi bizottságának nem teljes jogú tagja lett. 

Amikor a Kína nagy részét kormányzó Kuomintang nevű párt szembefordult a kommunistákkal, Mao is elfogadta, hogy fegyveres harccal kell bázisterületeket alapítaniuk. Bázisterületét Csianghszi tartományban hozta létre, hatszáz fegyveressel. A parasztság fosztogatásából éltek, s bár a kommunisták a halálbüntetés eltörlését ígérték programjukban, nyilvános kivégzésekkel biztosították a lakosság engedelmességét. Mao hatékonyságára Sztálin is felfigyelt, s az ő támogatásával, valamint bonyolult intrikák révén sikerült háttérbe szorítania riválisait. 1931-ben a több tartományban szétszórt bázisterületeket önálló állammá nyilvánították. A kommunista kormányzat éveiben (1931—1935) mintegy hétszázezer embert végeztek ki vagy dolgoztattak halálra.

Mao 1932-ben a politikai bizottság teljes jogú tagja lett. Helyzetét a „hosszú menetelés” (1934—1935) során sikerült megszilárdítania. A Kínai Kommunista Párt vezetői ugyanis úgy döntöttek, hogy feladják bázisterületeiket Délkelet-Kínában, s elvonulnak Senhszi tartományba, a határ közelébe, ahol a szovjet kormány felfegyverezheti őket. 1934 októberében nyolcvanezren vonultak ki Zsujcsinból. Mao szerint a menetelés során 12 500 kilométert tettek meg, két mai brit kutató szerint azonban az út hossza inkább 6000 kilométer lehetett. A hadseregből végül csak tízezer ember maradt, s a tömegmészárlással kezdődő, s tömegmészárlásnak beillő vereségekkel járó „hosszú menetelés” tömegmészárlással végződött. Mao az északnyugat-kínai Löszfennsík kommunista vezetőjét, Liu Csi-tant jobboldalisággal vádolta meg, pártküldöttei és vöröskatonái pedig öldökölni kezdtek. 

1936-ra Maónak újra egy nyolcvanezer fős hadsereg állt a rendelkezésére. 1937-ben Japán offenzívát indított, s Moszkva arra utasította a kínai kommunistákat, hogy támogassák a Kuomintangot. Mao engedelmesen eljátszotta, hogy ő Japán legelszántabb ellensége. A Kuomintang ezért átengedett a kommunistáknak egy kétmilliós országrészt, s fizette negyvenhatezer katona felfegyverzését. 

A személyi kultusz kiépítése már 1943-tól megkezdődött, az előadótermekben megjelentek a Mao-portrék, a ruhákon pedig a kis, arcképpel ellátott jelvények. Vang Csia-hsziang, a híres „Vörös Professzor” Mao felkérésére és ellenőrzésével 1943-ban cikket írt a „Mao Ce-tung-i eszméről”. Ez nem más, mint a sztálinizmusnak egy túlnyomórészt paraszti társadalom körülményei szerint módosított változata. Mao a munkásosztály történelmi szerepe helyett a parasztság forradalmi potenciálját és a gerillaháború jelentőségét hangsúlyozta. Sztálin csak a szocializmus építésének korszakában számolt az osztályharc kiéleződésével, Mao szerint viszont a szocializmusban is kialakulnak olyan ellenforradalmi osztályok, amelyeket meg kell semmisíteni. Vagyis a maoizmus lényege a terror fenntartása, s új meg új kampányok indítása az állítólag olyannyira fejlett szocialista társadalomban is. 

A japán-kínai háború (1937—1945) lezárásával a kommunisták megkapták az oroszoktól azokat a fegyvereket, amelyeket a japánoktól megszereztek. Tömegesen sorozhatták be a mandzsúriai bábkormány katonáit, valamint a számtalan munkanélkülit is. A hamarosan kirobbanó polgárháborúban (1946—1949) a szovjet támogatásnak, a Kuomintang-kormányzat korrupciójának és katonai téren tanúsított ügyetlenségének köszönhetően Mao győzelmet aratott, újra fővárossá nyilvánította Pekinget, és 1949. október 1-én bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását.

A kommunista kormány uralma alá vonta (Hong Kong és Tajvan kivételével) az egykori Kínai Birodalom teljes területét, s 1950-ben 40 000 katonával birtokba vette Tibetet. A hivatalokban, gyárakban és iskolákban átnevelő tanfolyamokat indítottak, s mindenkit éberségre intettek, vagyis feljelentések írására ösztökéltek. 1951-ben minden külföldit kiutasítottak az országból. A falvakban a földosztás során arra ösztökélték a parasztokat, hogy gyűléseken vádolják meg, alázzák meg, verjék össze, kínozzák vagy öljék meg azokat a gazdagabb szomszédjaikat, akiket „földesuraknak” lehetett nyilvánítani. A földreform áldozatainak számát 1947 és 1952 között másfél-két millióra becsülik.  

Ezt követte a „nagy terror” (1950—1951). Akárcsak a termelés eltervezésekor, most is kvótákat határoztak meg. Mao szerint elegendő lett volna minden ezredik kínait likvidálni, a helyi hatóságok azonban azzal bizonyították buzgóságukat, hogy túlteljesítették a normát. Néhol egész falvakat felégettek, a nagyvárosokban pedig nyilvános tömeges kivégzéseket rendeztek. Az áldozatok száma a kétmilliót is elérhette. Ezen kívül több millió embert küldtek munkatáborokba. Kínában azonban hamarosan szinte megszűnt a különbség a munkatáborba zárt és szabad lakosság között, hiszen bárkit bármikor elhurcolhattak valamilyen munkára. 

Mao 1950-ben mintegy 3 millió „önkéntesnek” nevezett katonával kapcsolódott be a koreai háborúba. Ezzel sikerült rábírnia Sztálint, hogy hozzájáruljon a kínai hadsereg és hadipar fejlesztéséhez. A hivatalos kínai források szerint 114 000-en estek el ütközetben, 34 000-en haltak meg ütközeten kívül, de a történészek szerint az áldozatok száma 400 000 volt. 

1951-ben tisztogatást hajtottak végre a hivatalnokok körében, akik közül egymilliót elbocsátottak vagy bebörtönöztek. A következő évben a vállalkozókon volt a sor. Két hónapon belül csak Sanghaj városában több mint 600 üzletember és boltos követett el öngyilkosságot. 1955-ben az értelmiség ellen indult meg kampány, akik közül több mint 770 000 főt tartóztattak le. 1956-ban valamennyi boltot, üzemet és vállalkozást állami tulajdonba vettek, nemzedékek munkájának gyümölcse semmisült meg egyik napról a másikra.

A legszigorúbb intézkedések a parasztságot sújtották. 1955-től a parasztság csak engedéllyel hagyhatta el lakóhelyét, s 1956 nyarára 90 %-ukat termelőszövetkezetekbe tömörítették. A kínai paraszt szabad földbirtokosból földhöz kötött, teljesen kiszolgáltatott, bármilyen munkára kötelezhető kényszermunkássá vált. A kollektivizálás következtében a megművelt terület 3—4 millió hektárral csökkent. 

Sztálin halála után Mao Ce-tung lett a nemzetközi kommunista mozgalom legtekintélyesebb személyisége. Állítólagos sikereit világszerte hirdette a propaganda. Jelszavait milliók szajkózták: „A forradalom nem díszvacsora!” „Az imperializmus papírtigris!” Az élet- és munkakörülmények azonban 1958-ban minden statisztika szerint rosszabbak voltak, mint 1948-ban, a polgárháború idején. 

A fordulat, melyre Kínában 1958 és 1962 között sor került, „Nagy ugrás” néven került be a történelemkönyvekbe. A termelőszövetkezeteket hatalmas, olykor 20 000 háztartást egyesítő népi kommunákká alakították át, melyekben közösen étkeztek, dolgoztak, nevelték a gyermekeket, s egyes helyeken a pénzt is felszámolták. Kerti öntödékben történő acélgyártásra szólították fel a lakosságot. Mindezt csak rendkívüli erőszak árán lehetett megvalósítani. A terrorizált párttagok terrorizálták a lakosságot, s a dokumentumokban hemzsegnek a kegyetlenkedés legrettenetesebb fajtái az elevenen való eltemetéstől a kannibalizmusig. Az éhínség halálos áldozatainak számát egyes történészek 45, mások 55 vagy 60 millióra becsülik. 

A kormánynak engedményeket kellett tennie. 1960-ban mérsékelték a kommunák hatalmát, visszaállították a falusi piacokat, s engedélyezték a háztáji gazdálkodást. Az 1962-ben rendezett pártkonferencián pedig Liu Sao-csi, a Kínai Köztársaság elnökhelyettese kijelentette, hogy az éhínség 70 %-ban tulajdonítható emberi hibának és csak 30 %-ban természeti katasztrófának. Maót személyesen nem kritizálták, de ő ettől kezdve meg volt győződve róla, hogy Liu Sao-csi az ő Hruscsovja, és felkészült az ellentámadásra.

A kínai államfő az úgynevezett „Nagy proletár kulturális forradalom” megindításával szilárdította meg pozícióját. 1966 júniusában a párt lapja arra szólította fel a nemzetet, hogy „Söpörjenek el minden szörnyeteget és démont!” A diákok körében hatalmas tömegmozgalom indult meg, s az év folyamán tizenkét millió vörösgárdista utazott Pekingbe, hogy lássa a „Nagy kormányost”. Az elmúlt évtizedek minden sérelme a felszínre került, a munkások letették a szerszámokat, a diákok felhagytak a tanulással, s a városok hamarosan a rivális csoportok küzdőterévé változtak. Ki értelmezi helyesen Mao elnök tanítását? – tették fel a kérdést, s hamarosan az új és a régi vezetést támogató vörösgárdisták fegyveres harcokat vívtak egymással. Mao hetvenharmadik születésnapján „az össznemzeti polgárháború kiszélesítésére” mondott pohárköszöntőt.

A kulturális forradalom halálos áldozatait egyesek 1,5 mások 4 millióra becsülik. A megrokkantak, megkínzottak és megalázottak száma a 100 milliót is elérte. Számtalan kulturális érték semmisült meg. Az oktatásügy teljesen felbomlott: az államtanács 1978-ban elismerte, hogy a kínai gyermekek 30—40 %-a írástudatlan. Mao megőrizte rendkívüli tekintélyét, amelyet az Egyesült Államok irányába tett külpolitikai nyitás és Richard Nixon 1972-es látogatása tovább növelt. 

A kínaiakra még várt néhány tisztogatási kampány, de Mao már a Lou Gehrig-betegségben (amiotrófiás laterálszklerózisban) szenvedett. 1976. szeptember 9-én bekövetkezett halálát a látványos gyászünnepségek mögött általános megkönnyebbülés fogadta. Kína Mao Ce-tunggal együtt a maoizmust és a tervgazdálkodást is eltemethette, s megindulhatott a gazdasági fellendülés útján.