A történelem egyik legpusztítóbb földrengése

Szerző: Tarján M. Tamás

1976. július 28-án sújtott le a kínai Tangshan városára a történelem egyik legpusztítóbb földrengése, mely legalább 250 000 ember életét követelte.

Kína, az indiai és a pacifikus kőzetlemezek találkozása miatt, földrengések szempontjából a bolygó egyik legveszélyeztetettebb területének számít; nem véletlen, hogy a történelem legpusztítóbb rengései mind ide köthetőek, többek között a 800 000 áldozatot követelő 1556-os shaanszi katasztrófa is. Hebei tartomány tapasztalt lakossága 1976 júliusában aztán ismét megfigyelhette a földrengés szokásos előjeleit: a kutak vízszintje a katasztrófát megelőző napokban drasztikusan emelkedett, és süllyedt, az állatok furcsán viselkedtek, nem ettek, és úgy tűnt, menekülnek valami elől.

Nem csak a népi megfigyelők tartottak katasztrófától, hanem – méréseik folytán – a geológusok is, a Kínai Szeizmológiai Intézet munkatársa, Wang Csunking például már a hónap elején nagy erejű rengést jósolt július-augusztus fordulójára. Az állásukat féltő párttitkárok – egy fő, a csinglongi Ran Gvancsi kivételével – azonban jobban féltették állásukat, és inkább nem keltettek nyugtalanságot. Döntésük több százezer ember életébe került, ugyanis 1976. július 28-án hajnali 3 óra 42 perckor 7,8-es erősségű földrengés rázta meg Hebei tartományt, melynek epicentruma a több mint 1,5 milliós lakosságú Tangshan városa alatt volt.

A – 21 másodpercig tartó – pusztító rengés váratlanul, minden előzmény nélkül tört rá az alvó polgárokra, így az áldozatok java részének esélye sem volt a menekülésre, őket az ágyban érte a halál. A helyzetet súlyosbította, hogy a város tervezői az építkezések során nem számoltak hasonló katasztrófával, így a hevenyészve megerősített házak több mint 90%-a összedőlt a rengések során. A lerombolt épületekben ragadt túlélők közül további tízezrek vesztették életüket a délutáni utórengések során, miközben Tangshan gázvezetékei felrobbantak, tüzek gyulladtak ki, a közeli gyárakból pedig mérges gázok szabadultak el.

Bár humanitárius katasztrófa fenyegetett, a Kínai Kommunista Párt elutasította a nemzetközi segélyszervezetek – pl. a Vöröskereszt – és a nyugati országok felajánlásait, és inkább egyedül próbált megbirkózni a feladattal. A földrengést követő napon körülbelül 30 000 fős orvosi személyzet, 30 000 önkéntes munkás és a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 100 000 katonája érkezett a kelet-kínai városba, de a megfelelő orvosi és katasztrófavédelmi felszerelés hiánya még rengeteg áldozatot követelt. A hivatalos álláspont szerint a Hebei tartományt sújtó katasztrófa körülbelül 250 000 áldozatot követelt, de nem hivatalos becslések akár 600 000 halottat is feltételeztek. A külvilág csak a kommunista párt tudósításából ismerhette meg Tangshan sorsát, így a katasztrófa számos részletét még ma is homály fedi.

A földrengés – mely a kínaiak szerint a nagy változások előjele – szó szerint megrázta a forrongó politikai életet is, melyet az 1976-os évben a Teng Hsziao-pinget félreállító Négyek Bandájának, és a haldokló Mao kijelölt utódjának, Hao Guofengnek a rivalizálása jellemzett. Hao jelentős politikai tőkét kovácsolt abból, hogy empátiát mutatott a katasztrófa áldozatai felé, míg a Négyek – és velük Mao felesége – súlyosan diszkreditálták magukat azzal, hogy még egy ilyen tragédia kapcsán is politikai ellenfeleiket akarták sározni.

Bár túlzás azt mondani, hogy a tangshani földrengés döntötte el a küzdelem sorsát, de a kínai népi bölcsesség mégis bevált, hiszen 1976 őszén Mao, a „nagy kormányos” befejezte az életét, ezt követően pedig – miután letartóztatták a Négyek Bandáját – Hao vette át a párt irányítását. Időközben Tangshan romjain hatalmas – ma hárommilliós lakossággal bíró – települést emeltek, mely később megkapta a „Kína bátor városa” megtisztelő címet is.