A török hadsereg inváziót indít Ciprusra

Szerző: Tarján M. Tamás

1974. július 20-án indította meg a török hadsereg az Atilla-hadműveletet, mely során a kis-ázsiai ország megszállta Ciprus északi, törökök által lakott részét. Az öt nappal korábbi görög nacionalista puccs és az intervenció következtében a sziget a két nemzetiség territóriumaira szakadt szét, ez az állapot pedig napjainkig fennmaradt.

Ciprus az 1878-as berlini kongresszust követően a Brit Birodalomhoz került, és egészen az 1960-as esztendőig London igazgatása alatt maradt. A szigeten az ókori eredetű görög lakosság mellé az oszmán uralom évszázadai alatt jelentős török népesség érkezett, mely a függetlenség kikiáltásakor nagyjából a lakosság egyhatodát adta. A két nép között már a brit időkben megjelentek az etnikai konfliktusok, ugyanis míg a görögök egyesülni akartak a független Görögországgal – ez volt az enózisz – addig a török lakosság a sziget arányos felosztását követelte – ezt hívták taskimnak – a két anyaállam között. 1955-ben a görög nacionalisták szervezete, az EOKA – Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete – szabadságharcba kezdett a britek ellen, a győzelem azonban 1960-ban olyan békét eredményezett, amelyik egyik etnikumot sem tette boldoggá: a Londonban és Zürichben tető alá hozott szerződés szerint ugyanis Cipruson egyetlen köztársaság jött létre, melynek vezetésében a görögök és a törökök etnikai arányuk szerint képviseltették magukat.

Ez az állapot nem sokáig maradt fenn, az ország első elnöke, Makariosz érsek ugyanis 1963-ban 13 kiegészítést eszközölt Ciprus alkotmányában, melynek életbe lépésével a törökök kisebbségi státuszba süllyedtek volna. Feszült belpolitikai helyzet állt elő, melyben még a Ciprusi Legfelsőbb Bíróság is ellenezte Makariosz indítványát, az elnök azonban fittyet hányt a bírálatra. A kiegészítések elfogadásával egy időben Ciprus vegyes lakosságú részein etnikai zavargások robbantak ki, melyek azt eredményezték, hogy 1964-ben ENSZ-békefenntartók vonultak be a szigetre, és létrehozták az úgynevezett „zöld vonalat”, a görög és török többségű területek között. A viszonyokat jellemzi, hogy a muszlim lakosság nagy része enklávékba tömörült Cipruson, és Törökország élelmiszer- és fegyverszállítmányai révén tartotta fenn magát.

Bár békét az ENSZ sem tudott teremteni, néhány év múlva még rosszabbra fordult a helyzet, ugyanis Görögországban 1967-ben egy katonai junta vette át a hatalmat, mely nyíltan támogatta az EOKA szeparatista törekvéseit. 1974. július 15-én Nikósz Szampszón vezetésével a nacionalisták puccsot hajtottak végre Makariosz ellen, és újabb lépéseket tettek az enózisz megvalósítására. Mivel a török többségű területeken ismét véres konfliktusok robbantak ki, a kis-ázsiai ország hadserege – a muszlim kisebbség védelmében – 1974. július 20-án megindította az Atilla-hadműveletet, mely során 40 000 katonát és 200 harckocsit dobott partra Cipruson. Szampszón rezsimje sikertelenül próbálta megállítani a tengeren az offenzívát, és hamarosan feladni készült Kyrenia kikötővárosát is. A szigeten elszabadult a káosz, a görögök és a törökök egyaránt etnikai tisztogatásokba kezdtek, miközben a vegyes népességű területekről megindult a menekültáradat.

A Bülent Evcevit török miniszterelnök megbízásából küldött csapatok néhány nap alatt eljutottak Nicosiáig – Ciprus fővárosáig –, ezzel gyakorlatilag megbuktatták Szampszón és az EOKA uralmát. Július 23-án Gláfkosz Kleridesz került hatalomra, majd hamarosan az ENSZ közbenjárására általános tűzszünetet hirdettek, két nap múlva pedig tárgyalások kezdődtek Genfben Törökország, valamint a török és görög ciprióták között. Mindennek dacára a kis-ázsiai állam hadserege továbbra is kitartóan nyomult előre Cipruson, és bár Kleridesz és a török ciprióták képviselője, Rauf Denktas augusztus 10-én ismét tárgyalóasztalhoz ültek Genfben, odahaza ezután is a fegyvereké maradt a szó. Törökország 1974. augusztus 14-én megindította a második Atilla-hadműveletet, melynek befejezésével uralma alá hajtotta a sziget 37%-át, és lényegében kijelölte a Cipruson keresztülfutó „zöld vonalat.”

Miután a kis-ázsiai ország nem akarta megkockáztatni az annexióval járó nemzetközi bonyodalmakat, a megszállt területeken 1975-ben – Denktassal az élen – kikiáltották az Észak-ciprusi Szövetségi Államot, mely önrendelkezése jogán csatlakozni akart Törökországhoz. Hosszas diplomáciai vitákat követően, 1983-ban, a bizonytalan jogállású terület magát Észak-ciprusi Török Köztársaságra nevezte át, és ebben a minőségben létezik még ma is. Észak-Ciprus szuverenitását az ankarai kormányon kívül a világ egyetlen országa sem hajlandó elismerni, így az államocska nem tagja semmilyen nemzetközi szervezetnek, voltaképpen Törökország támogatása tartja fenn. Az 1963-as és 1974-es népmozgások következtében lakossága szinte teljes egészében muszlim vallású és a török etnikumhoz tartozik; Észak-Ciprus tipikus agrárország, mely napjainkban elsősorban citrusfélékkel jelenik meg az Európai Unió és Törökország piacain. A „zöld vonal” mentén kettévágott sziget számára a 2004-es EU-csatlakozás ugyan meghozta az újraegyesülés lehetőségét, ám a görög többség elutasítása miatt a szigeten mégis az 1974-ben rögzült viszonyok maradtak fenn.