A jóm kippúri háború kezdete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az a vezető, aki nem habozik, mielőtt harcba küldi nemzetét, nem alkalmas vezetőnek.”
(Golda Meir)

1973. október 6-án robbant ki a jóm kippúri háború, mely során az Egyiptom és Szíria vezette arab koalíció megpróbált visszavágni Izraelnek az 1967-es hatnapos háborúban elszenvedett vereségért. A 19 napig tartó küzdelem során – mely 25 év alatt már a negyedik arab–izraeli fegyveres konfliktus volt – a zsidó állam végül győzedelmeskedni tudott a túlerő felett, sikerével pedig Egyiptom elnökét, Anver Szadatot arra sarkallta, hogy később béketárgyalásokat kezdjen Izraellel.

Mivel a közel-keleti arab államok nem fogadták el az ENSZ 1947-es rendezési tervét – mely Palesztinát felosztotta a zsidó és palesztin nép között –, Izrael függetlenségének kikiáltása (1948) után a térség háborús tűzfészek lett. A jóm kippúri háborút megelőző 25 évben a zsidó állam három alkalommal – 1948-ban, 1956-ban, majd 1967-ben – is fegyveres konfliktusba került szomszédaival, az utolsó összecsapás során, a hatnapos háborúban pedig elsöprő győzelmet aratott az arab koalíció felett. Ebben a küzdelemben az izraeli hadsereg – egy mintaszerű megelőző csapásnak köszönhetően – egy héten belül megszállás alá helyezte a Gáza-övezetet és a Sínai-félszigetet, elfoglalta a Golán-fennsíkot, valamint Ciszjordániát és Kelet-Jeruzsálemet is. A zsidó állam így 1967 során négyszeresére növelte addigi területét, és a térség abszolút vezető hatalma lett, azonban a sikerek revánsra késztették az arab országokat.

A konfliktus  időközben világpolitikai szintre emelkedett, ugyanis a két hidegháborús szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok – közvetett módon – egyaránt bekapcsolódott a küzdelembe: Washington már az államalapítás óta Izrael egyik legfontosabb támogatója volt, Moszkva pedig ennek nyomán az arab-zsidó szembenállásból kovácsolt politikai tőkét a közel-keleti térségben. A szocialista szuperhatalom térhódítása már a szuezi válság idején (1956) tapasztalható volt, a hatnapos háborúban elszenvedett megalázó vereség azonban ideális feltételeket teremtett arra, hogy a brezsnyevi Szovjetunió – fegyverszállítmányai és katonai tanácsadói révén – a maga oldalára állítsa az arab államokat a világuralomért folytatott őrült versenyfutásban. A szívélyes kapcsolatok nyomán Szíria és az Anver Szadat vezette Egyiptom háborús felkészülését a hetvenes évek elejétől Mig–21-es epülőgépek, T–55-ös és T–62-es harckocsik, valamint a legmodernebb szovjet rakétaelhárító-rendszerek segítették, az arab hadseregek felduzzasztásával pedig idővel az összecsapás is elkerülhetetlenné vált.

A revánsra készülő Egyiptom és Szíria már 1973 tavaszán megfenyegette Izraelt, ám a háborút végül október 6-án indították meg, mivel erre a napra esett a jóm kippúr, azaz az „engesztelés napja”, a judaizmus egyik legfontosabb vallási ünnepe. A jeles napon Izrael a szabadságolások és a pihenőnap nyomán különösen kiszolgáltatott helyzetbe került, amit a két szövetséges nem is mulasztott el kihasználni. Egyiptomban és Szíriában október 5-én általános mozgósítást rendeltek el, amit az izraeli titkosszolgálat nem tudott pontosan felmérni, félinformációk alapján pedig Golda Meir miniszterelnök asszony nem akarta megkockáztatni az 1967-ben bevált megelőző csapást.

A negatív sejtések azonban beigazolódtak, október 6-án ugyanis az egyiptomi és szíriai haderő összehangolt támadást indított az 1967-ben elveszített területek visszaszerzésére és a „palesztinok felszabadítására.” A Nílus-parti ország alakulatai még ezen a napon sikeresen átkeltek a Szuezi-csatornán, és sebesen nyomultak előre a Sínai-félszigeten, miközben az Izraeli Védelmi Erők komoly veszteségeket szenvedtek, déli védővonalukat pedig az összeomlás fenyegette. Ebből a szempontjából északon sem volt jobb a helyzet, itt azonban – a Golán-fennsík adottságainak köszönhetően – Izrael könnyebben feltartóztathatta a szovjet haditechnikával felszerelt szíriai haderőt. Három napba került, míg a zsidó állam teljes mozgósítást tudott végrehajtani, az arab hadvezetés tétovázásának és az – október 10-én létesített – amerikai légihídon keresztül érkező hadianyagnak köszönhetően pedig hamarosan ellentámadásba is lendült.

Az arab-izraeli összecsapás természetesen az amerikai-szovjet viszonyra is rányomta a bélyegét, ám a kölcsönös figyelmeztetések nyomán sikerült elkerülni, hogy a két szuperhatalom fegyveres erőket küldjön a térségbe – mindössze hadianyaggal támogatták szövetségeseiket –, Henry Kissinger erőfeszítései nyomán pedig a hónap közepén már békéltető szándékkal léptek fel. Erre komoly okuk volt, ugyanis Izrael szorult helyzetében nukleáris fegyverek bevetését tervezte, ettől pedig az arab koalíciót – paradox módon – éppen a hadiszerencse fordulata mentette meg. Október 14-én az Ariél Sárón vezette déli hadsereg megsemmisítő győzelmet aratott az egyiptomiak felett a Sínai-félszigeten vívott tankcsatában, két nappal később pedig az Izraeli Védelmi Erők átkeltek a Szuezi-csatornán, és előrenyomultak a Nílus irányában.

Ezekben a napokban Szíria is komoly veszteségeket szenvedett a Golán-fennsíkon, így a zsidó állam csapatai október 20-a körül már a két ellenséges főváros, Kairó és Damaszkusz közelében álltak. A szuperhatalmak nyomására az ENSZ október 22-én „azonnali és tartós” fegyverszünetet hirdetett, ám Szadat országa még további három napig nem volt hajlandó letenni a fegyvert; végül a harmadik egyiptomi hadsereg teljes bekerítése kellett ahhoz, hogy Kairó beletörődjön az újabb vereségbe.

A meglepetés és a kezdeti sikerek dacára tehát az arab koalíció a negyedik izraeli konfliktusban is vereséget könyvelhetett el, a jóm kippúri háború azonban Egyiptomban és Szíriában eltérő következményeket hozott. Míg Damaszkusz újabb területveszteségekkel fejezte be a küzdelmet, Szadat egyiptomi elnök a kudarcból is profitálni tudott oly módon, hogy 1973 után változtatott addigi politikáján, és tárgyalásokba bocsátkozott Izraellel.

A közeledés nyomán Egyiptom és a zsidó állam 1978-ban megkötötte a Camp David-i egyezményt, melyben Anver Szadat – elsőként az arab államfők közül – hivatalosan is elismerte keleti szomszédját, cserében pedig országa visszakapta az 1967-ben elveszített Sínai-félszigetet. Bár Szadat irányváltása következtében később merénylet áldozata lett, a jóm kippúri háború – hosszú távon – mégis az izraeli-egyiptomi konfliktus békés, kompromisszumos megoldását segítette elő. Ugyanakkor, közel négy évtized sem volt elegendő ahhoz, hogy a Közel-Keleten végre teljes béke honoljon.