Az utolsó amerikai katona is elhagyja Saigont

Szerző: Tarján M. Tamás

1973. március 29-én hagyta el az utolsó amerikai katona Saigon városát, ezzel az Egyesült Államok kilépett az általa 1965 óta vívott vietnami háborúból.

Az országban 1946 óta dúlt fegyveres harc, amit kezdetben a Viet Minh felkelői vívtak a függetlenségért francia gyarmati hadsereg ellen. Mivel a Szovjetunió és a szocialista blokk támogatta a vietnamiakat, az Egyesült Államok – a Truman-elvnek megfelelően – a franciáknak juttatott pénzbeli segítséget. Washingtonban attól tartottak, hogy a független Vietnam kommunista lesz, és ezután az őt körbevevő államokban is hasonló változás megy majd végbe (dominó-effektus). Ám a franciák 1954-ben Dien Bien Phu mellett végső vereséget szenvedtek, s az indokínai állam elnyerte függetlenségét, ám ideiglenesen az északi szélesség 17. fokánál kettéosztották területét. Északon Ho Si Minh vezetésével valóban a kommunisták vették át a hatalmat, míg délen Ngo Dinh Diem elnök szerezte meg azt, 1955-ben.

A kommunista Nemzeti Felszabadítási Front (DNFF) már abban az évben felkelést robbantott ki Saigonban a népszerűtlen Diem uralma ellen, erre válaszul érkezett Joseph Lawton Collins tábornok Eisenhower elnök megbízottjaként Dél-Vietnamba. Az Egyesült Államok 1956-tól pénzügyi támogatást nyújtott Diemnek, és átvette a köztársasági hadsereg kiképzését. Az amerikai beavatkozás sikerét a vietnami elnök erőszakos uralma hátráltatta, ezért az állandóan lázongó hadsereg 1963-ban, amerikai támogatással puccsot hajtott ellene végre.

Eisenhower, Kennedy, majd Johnson elnök idején a katonai jelenlét is fokozódott Vietnamban, 1959-ben 300, 1963 végére 16.300 amerikai állomásozott az országban, ez a szám öt évvel később meghaladta a félmilliót. 1964 augusztusában a Tonkini-öbölben az északi erők tüzet nyitottak két amerikai rombolóra, válaszul megkezdődött Észak-Vietnam ipari létesítményeinek bombázása, 1965-től pedig szárazföldi csapatok bocsátkoztak harcba Dél-Vietnam területén a DNFF ellen.

A háború hét évig tartott, és az amerikaiak létszámbeli és technikai fölénye ellenére óriási kudarccal zárult. Jelzés értékű, hogy a kezdeti optimista vélemények ellenére már 1968-ban megkezdődtek az alkuk a fegyverszünetről, amit észak mindig a bombázások beszüntetéséhez kötött. Az amerikai kudarc oka a gerillaháború volt, mely nem szabályos frontvonalak mentén, hanem főként a dél-vietnami dzsungelben zajlott, ahol a DNFF számos alagútrendszert épített ki, Laoszba és Kambodzsába átnyúló utánpótlási bázisokkal (1969-ben, Nixon elnök utasítására titokban itt is zajlottak hadműveletek), ezeket az amerikai hadsereg sohasem bírta felszámolni. Az Egyesült Államok Észak-Vietnamot ipari létesítményeinek lerombolásával próbálta térdre kényszeríteni, de a szocialista államok támogatása miatt nem érte el célját.

Közben Amerikában megerősödtek a baloldali békemozgalmak, Washingtonban 1969 novemberében több százezres tüntetést tartottak a fővárosban, majd rendszeressé váltak a halálos áldozatokat követelő (pl. Jackson, Kent egyetemek) diáktüntetések. A legmerészebb demonstráció Jane Fonda színésznő nevéhez köthető, aki Hanoiból, Észak-Vietnam fővárosából intézett beszédet az amerikaiak katonákhoz, a háború ellen. Ráadásul nyilvánosságra kerültek a Pentagon belső iratai, valamint számos Vietnamban elkövetett vérengzést (pl. My Lai) bizonyító jelentés is ismertté vált.

1972-ben Washington, a dél-vietnami kormány tudta nélkül, megegyezett az északiakkal, majd következő évben csapatai elhagyták az ázsiai országot. Mivel Észak-Vietnam folyamatosan megsértette a békét, Nixon elnök megpróbált ismét beavatkozni, de a Watergate-botrány után lemondásra kényszerült, Gerald Ford pedig nem követte politikáját. Észak-Vietnam csapatai 1975-ben elfoglalták a déli területeket, az ország kommunista egyesítésével lezárult a harmincéves küzdelem, mely az Egyesült Államok beavatkozása idején a becslések szerint 58 000 amerikai és mintegy kétmillió vietnami életét követelte.