Megjelenik A Gulag szigetvilág első kötete

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az országok számára egy jó író olyan, mint egy második kormány. Ez az oka annak, hogy soha, egyetlen rendszer sem szerette a nagy írókat, csak a középszerűeket.”
(Alekszandr Szolzsenyicin)

1973. december 28-án jelent meg Párizsban Alekszandr Szolzsenyicin világhírű művének, A Gulag szigetvilágnak az első kötete, melyben az író a nyugati világ közönsége elé tárta a Szovjetunió kényszermunkatáborainak borzalmas világát.

A modern orosz irodalom egyik legismertebb alkotója 1918 végén, a Dél-Oroszországban található Kiszlovodszk városában látta meg a napvilágot egy kozák származású katonatiszt és egy értelmiségi nő fiaként. Szolzsenyicin gyermekkora nehéz körülmények között telt, ugyanis édesapja hónapokkal a születése előtt életét vesztette egy vadászbalesetben, így özvegy édesanyjának, Taisjának egyedül kellett gondoskodnia róla a polgárháború, majd a bolsevik uralom megpróbáltatásai idején. A nélkülözések közepette az asszonynak arra is jutott energiája, hogy Alekszandr érdeklődését a tudomány felé terelje, így a fiatalember előbb Rosztovban matematikát, majd a Moszkvai Állami Egyetemen – levelező tagozatos hallgatóként – filozófiát, irodalmat és történelmet tanult.

Szolzsenyicinben vélhetően már ekkoriban megérett az elhatározás, hogy művészi pályára lép, a második világháború eseményei azonban megváltoztatták jövőjét. Miután Hitler 1941 nyarán megtámadta a Szovjetuniót, a fiatalember jelentkezett a Vörös Hadseregbe, és összesen három és fél évig szolgált a fronton. Ez idő alatt Szolzsenyicin tüzérparancsnoki rangig küzdötte fel magát, sőt, két ízben kitüntetést is kapott, Sztálinról alkotott dehonesztáló véleménye azonban megpecsételte sorsát. 1945 februárjában a férfi magánlevelezése a katonai hatóságok kezébe került, amelyek a „generalisszimuszra” alkalmazott tiszteletlen kifejezésekről úgy vélték, kimerítik a szovjetellenes propaganda és szervezkedés vádpontjait.

Szolzsenyicint 1945 nyarán 8 évnyi kényszermunkára ítélték; büntetését egy saraskában – tudósok, értelmiségiek őrzésére fenntartott létesítményben –, majd egy kazahsztáni táborban töltötte. A fogság alatt a férfi rákbetegségbe esett, ami kis híján a halálát is okozta, ám 1954-ban – már örökös száműzetése idején – őrzői végül engedélyezték számára az életmentő műtétet. Szolzsenyicin a sikeres beavatkozás után Taskentben lábadozott, majd 1956-ban, a hruscsovi desztalinizáció folyományaként Rjazany városában telepedhetett le.

A férfi számára a gulágon – mely mozaikszó eredetileg a munkatáborokat irányító igazgatóságot jelölte, de a köznyelvben a létesítmények szinonimájává vált – eltöltött szörnyű esztendők szolgáltattak élményeket és témát az íráshoz, az átélt szenvedések pedig olyan lelki változásokat eredményeztek, melyek kitartást és bátorságot adtak e kockázatos vállalkozáshoz. Szolzsenyicin a megpróbáltatások hatására az ortodox vallásossághoz fordult, hite pedig azzal a küldetéstudattal ruházta fel őt, hogy meg kell ismertetnie a Szovjetunióval és a világ polgáraival a gulág szörnyűségeit. Hruscsov uralmának időszaka, a desztalinizációs hullám kedvezett az író terveinek, hiszen így lehetősége nyílt arra, hogy alkotásait – átszerkesztett formában – az olvasóközönség elé tárja.

Szolzsenyicin első műve, az Ivan Gyenyiszovics egy napja – mely egy kényszermunkatáborban raboskodó fogoly életét mutatta be – 1962-ben jelent meg a Szovjetunióban, és a merész témaválasztás miatt hangos sikert aratott. A hirtelen reflektorfénybe kerülő író a következő esztendőben még kiadhatta néhány kisebb elbeszélését, ám Hruscsov bukása és Brezsnyev hatalomra jutása egy csapásra megváltoztatta a szovjet politikai légkört. Az új pártfőtitkár már úgy vélte, Szolzsenyicin veszélyt jelent a rendszerre, ezért kiadásra váró munkáit visszatartották, majd 1969-ben kizárták őt a Szovjet Írószövetségből. Művei ezután csak szamizdat formájában juthattak el az orosz olvasókhoz, külföldre csempészett alkotásai azonban – például A pokol tornáca, vagy a Rákosztály – a vasfüggönyön túl hatalmas sikert arattak. Ennek köszönhetően Szolzsenyicin 1970-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, az elismerést azonban – kiutasításáig – nem vette át, ugyanis attól rettegett, hogy nem térhet vissza hazájába.

Szolzsenyicin tehát a brezsnyevi érában látszólag azon művein dolgozott, melyek kiadását a cenzúra előre megtagadta, ezzel egy időben azonban egy jóval kockázatosabb vállalkozásba is belefogott. A férfi korábbi feljegyzései, kutatásai és személyes élményei alapján több kötetes munkát írt a gulág kegyetlen valóságáról, részletesen bemutatva, hogy az ismert világtól távol eső táborokban tengődő milliók hogyan kerültek a hatóságok kezére, milyen szenvedések után jutottak el ezekbe az létesítményekbe, és ott milyen újabb gyötrelmekkel kellett szembesülniük. Szolzsenyicin hétrészes művében több mint 250 fogolytárs vallomásának, saját emlékeinek és egyes fontosabb események – például a börtönlázadások – leírásának segítségével vezeti be az olvasót a szovjet kényszermunkatáborok „szigetvilágába”, miközben éles kritikát fogalmaz meg a fennálló politikai rendszerrel szemben.

A brezsnyevi időszak változásai miatt kiábránduló író művében egyenlőségjelet von a gulág és a szovjet rendszer között, a marxista-leninista ideológia szerves következményeként értékelve a több milliónyi emberélet kioltását eredményező terrort. Szolzsenyicin tagadja azt a nyugaton – és Hruscsov által is – gyakran hangoztatott nézetet, miszerint a féktelen kegyetlenkedések a sztálini „elhajlás” következményei lettek volna; művében a „generalisszimuszt” a Lenin által előkészített szörnyűségek beteljesítőjeként ábrázolja, akinek személyisége csak másodlagos szerepet játszott a bolsevik terror megvalósításában. Szükséges megjegyeznünk, hogy ez az állítás több ponton ellentmond a történelmi tényeknek.

Mindennek fényében érthető, hogy Szolzsenyicin az évek során rendkívül óvatosan és körültekintően dolgozott élete fő művén, mely később A Gulag szigetvilág címet kapta. A kéziratot – számos darabban – moszkvai barátainál tartotta letétben, és 1968 után mikrofilmen, illetőleg a szintén Nobel-díjas Heinrich Böll német írón keresztül juttatta a vasfüggönyön túlra. Szolzsenyicin végül azután határozta el magát a nagy botrányt kavaró munka kiadására, hogy a KGB 1973 augusztusában lefoglalta a kézirat egyik példányát. A Gulag szigetvilág első kötete 1973. december 28-án, Párizsban jelent meg, és hatalmas sikert aratott a nyugati olvasóközönség körében, így a művet hónapokon belül francia és angol nyelvre is lefordították.

Szolzsenyicin könyve komoly vitákat gerjesztett a vasfüggönyön túli demokráciák kommunista pártjaiban: A Gulag szigetvilág lapjain leírtak sokakat Lenin történelmi szerepének átértékelésére sarkalltak, mások viszont – például Szaharov – vitába szálltak a mű marxista-leninista ideológiával kapcsolatos megállapításaival. A Szovjetunióban természetesen alaptalan rágalomnak nevezték Szolzsenyicin vádjait, és 1974 februárjában elrendelték az író letartóztatását, akit – ismertsége okán – végül Nyugatra száműzték. A férfi – Nobel-díja átvétele után – az Egyesült Államokban, Vermontban telepedett le, és „remeteként” ott folytatta munkásságát, mígnem a gorbacsovi enyhülésnek köszönhetően 1990-ben visszakapta szovjet állampolgárságát.

Szolzsenyicin – aki egyébként a nyugati demokráciákat is kritikus szemmel nézte, és egy konzervatív, vallásos és autoriter rendszert tekintett volna sajátjának – négy évvel később haza is tért Oroszországba, és 2008-ban, Moszkvában fejezte be életét. A nagyszerű író haláláig még számos kiemelkedő művet adott ki, opus magnumja azonban mégis A Gulag szigetvilág maradt, mely a benne szereplő történelmi pontatlanságok ellenére megdöbbentően őszinte képet adott a világnak a szovjet kényszermunkatáborokról.