A magyar labdarúgó-válogatott a legjobb négy közé jut az Európa Bajnokságon

Szerző: Porogi András

Ötven éve, 1972. május 17-én Belgrádban a magyar labdarúgó-válogatott 2–1-re legyőzte Romániát, és ezzel bejutott az Európa-bajnokság elődöntőjébe, a legjobb négy közé. 

A megelőző negyven esztendőben, a harmincas évektől egészen a hatvanas évek végéig a magyar futball a világ élvonalába tartozott. Klubcsapataink ott voltak Európa legjobbjai között, a válogatott pedig, amikor nevezett, egyetlen kivétellel (1958) mindig bejutott a világbajnokság legjobb nyolc csapata közé, sőt kétszer, 1938-ban és 1954-ben világbajnoki döntőt is vívtunk. Az 1964-es Európa-bajnokságon a magyar csapat a 3. lett, míg 1952-ben, ’64-ben és ’68-ban olimpiai bajnokságot nyertünk.

Ennek a negyvenéves sikersorozatnak a végét jelentette, amikor a válogatott 1969-ben történetében először elbukta a világbajnoki selejtezőt: kikapott Csehszlovákiától (1:4), és így nem jutott ki az 1970-es mexikói világbajnokságra. A magyar foci Mohácsának nevezett mérkőzés után az Európa-bajnoki selejtezők sem kezdődtek jól. Budapesten nem sikerült legyőzni a franciákat (1–1), majd Szófiában szenvedtünk 3–0-ás vereséget. A közvélemény háborgott, mindenki a játékosokat csepülte, Hofer József szövetségi kapitány kénytelen volt lemondani. 

Ekkor született Hofi Géza híres száma is, amiben az ötvenes évek aranycsapatát hasonlította össze a hetvenes évek elejének nemzedékével, az akkori maiakkal, és az aranycsapat legendája, Bozsik József váci utcai kis üzletéről szólva mondta: „ha rajtam múlna, én a Bozsiknak adnám az egész Váci utca mindkét oldalát végig, a közepit meg ezeknek; söpörni!” Az „ezek”-nek nevezett magyar focistákon nevetett az egész ország. Ám a válogatott Illovszky Rudolf szövetségi kapitány vezényletével megemberelte magát; előbb visszavágott Bulgáriának (2–0), majd Párizsban sikerült megverni a franciákat (ugyancsak 2–0, Bene Ferenc gyönyörű góljával), végül pedig Norvégia legyőzésével Magyarország ismét Európa legjobb nyolc csapata közé jutott.

A negyeddöntőkre oda-vissza vágó rendszerben került sor, a párharcok győztesei jutottak az Európa-bajnokság négyes döntőjébe. A továbbjutásért Magyarországnak Romániával kellett megmérkőznie. Jóllehet a román válogatott – a magyarral ellentétben – ott volt a mexikói vb-n, ám esélyesnek mégis inkább a mieink számítottak. Románia addig sohasem tudta legyőzni Magyarországot, a tíz egymás elleni mérkőzésen 9 magyar győzelem (közte 7:2 és 9:0) mellett a románok mindössze egy döntetlennel dicsekedhettek. 

Az első, budapesti mérkőzésen ennek megfelelően egy megszeppent román csapat kezdett. A mieink már a 10. percben vezetést szereztek Branikovits révén, de a gólt követően is támadásban maradtunk. A románok hatalmas termetű kapusának, Raducanunak többször kellett hárítania, sőt két alkalommal a kapufát találták el a magyar csatárok. A második félidőben, úgy tűnt, elfáradtak a magyarok, a román csapat feljött és kiegyenlített. 

A gólt a jobbhátvéd Satmareanu fejelte, aki Nagyszalontán született, és az eredeti neve Szatmári Lajos. 44-szer volt román válogatott, és ezalatt összesen ezt az egyetlen gólt szerezte, éppen Magyarország ellen, Budapesten. Negyven évvel később bevallotta, hogy a gól előtt alkalmazott némi furfangot is: „a beadás pillanatában azt kiáltottam, »hagyjad«, és én könnyedén befejeltem”. Ha valaki figyelmesen megnézi a gólról készült felvételt, tapasztalhatja, hogy Satmareanu-Szatmári igazat mondott. A magyar kapus, Géczi alászalad a beadásnak, a labda továbbszáll, a balhátvéd Vépi Péter azonban meg sem próbálja elfejelni, sőt láthatóan behúzza a nyakát, így a mögötte helyezkedő Satmareanu-Szatmári senkitől sem zavartatva fejelhet az üres kapuba. A budapesti 1:1 után az esély a románok felé billent.

A bukaresti visszavágóra négyszázezer jegyigénylés érkezett; az Augusztus 23. Stadionban végül a 61 000 főnyi befogadóképességet jóval meghaladó 75 000 néző szorongott. Az érdeklődés a románok részéről az esélynek szólt, hogy annyi próbálkozás után végre elkaphatják a magyar válogatottat; de valószínűleg szép számmal érkeztek romániai magyarok is a meccsre. A Népsport kínosan vigyázva, hogy még a látszatát is elkerülje a bűnös nacionalizmusnak – a Kádár-rendszer idején gyakorlatilag tilos volt a határon túli magyarsággal foglalkozni –, a sorok között azért erről is írt, amikor megemlítette, hogy vidékről is (értsd Erdélyből!) sokan ellátogattak a mérkőzésre, illetve hogy „a magyar himnuszt a közönség egy része együtt énekelte a zenekarral”. 

A budapesti döntetlen után úgy érezhették a románok, hogy hazai pályán most ők jönnek. De nem ők jöttek. A magyar válogatott lendületes és szellemes támadásokkal kezdett, Bene kapufája után Szőke szerezte meg a vezetést, és bár a román válogatott gyorsan kiegyenlített, ez nem szegte kedvét a csapatnak, hamarosan, egy ragyogó Szőke–Bene-támadás végén a magyar válogatott apró termetű karmestere, Kocsis Lajos (nem tévesztendő össze az aranycsapat gólzsákjával, Kocsis Sándorral) ismét megszerezte a vezetést. Sőt a félidő utolsó percében jó esély mutatkozott kétgólos előny elérésére is: a magyar csapat tizenegyeshez jutott. Kocsis állt a labda mögé, de a bal oldalra küldött félmagas lövését Raducanu kiütötte. A második félidő már a románoké volt, a magyar játékosok megint elfáradtak, és a románok ismét egyenlíteni tudtak. Az akkori kiírás szerint, ha az oda-vissza vágó után is döntetlen az állás, nem hosszabbítás következett, hanem egy harmadik mérkőzés, semleges pályán. A döntés Belgrádra maradt. 

A Partizán stadionban villanyfényes meccsen telt ház, 55 000 néző előtt futottak ki a csapatok. A válogatott Rothermel – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász P. – Juhász I. – Kocsis Zámbó – Szőke, Bene, Kű összeállításban lépett pályára. A korábbi két mérkőzéssel ellentétben ezúttal a magyar csapat visszafogottan kezdett, a románok viszont nagyobb tempót diktáltak. Ennek ellenére megint mi szereztünk vezetést Kocsis góljával – a párharc során immáron negyedszer –, hogy aztán néhány perc múlva a románok negyedszer is egyenlítsenek. A második félidőben nagy harc indult a győztes gólért. A románok elszámították magukat, az általuk diktált iram őket fárasztotta ki, és sokszor csak szabálytalansággal tudták megakadályozni a magyar támadásokat. A 82. percben, egy ellentámadás során Negau fejelt az üres kapu mellé, aztán a 87. percben eldőlt a mérkőzés. Egy balról érkező beadást Kű ravaszul átlépett, Bene csinált egy cselt, majd jobbra tolta a labdát, és az érkező Szőke laposan, élesen a jobb sarokba lőtt. Raducanu még ujjheggyel érintette a labdát, de az a kapufa belső éléről pattant a hálóba.

Óriási volt a boldogság, a mérkőzés végén berohanó magyar szurkolók örömükben alsónadrágra vetkőztette néhány játékosunkat. A Népsport beszámolója szerint a stadionban a csalódott románok tüzet raktak az ülőhelyek farácsaiból, de a tudósító megint megemlíti, hogy érkeztek Romániából olyanok is, akik a magyaroknak szurkoltak: „Aztán kimentünk az autóbuszunkhoz, ott álltak sokan azok közül, akik a mi játékosaink biztatására jöttek el. Közülük két felnőtt ember az autóbusz oldalának, hátának dőlt – s mert nem tudta szívére ölelni a világot, hát sírt örömében. Nyilvánvaló, hogy egy futballmeccs nem érdemel ennyit. De ott, abban a pillanatban annyira egyhúron pendült a szívünk, hogy nem lehettünk kritikusaik…” 

A sajtó persze az euforikus éjszakát követően szintén rájött, hogy „egy futballmeccs nem érdemel ennyit”, és inkább hűtötte a „nacionalista” érzelmeket. A meccs után a Képes Sport címlapján nem a magyar–román döntő gólja vagy valamelyik izgalmas jelenete szerepelt, hanem egy vitorlásverseny megnyugtató képe. A május 19-i Népsport címlapján ugyan megemlékezik a sikerről, ám a nagyobb betűket már az a hír kapta, amely szerint Pullai Árpád, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának titkára meglátogatta az olimpiára készülő sportolókat. 

A magyar válogatott az Európa-bajnokság belgiumi négyes döntőjében kikapott a Szovjetuniótól és Belgiumtól, így a negyedik helyen végzett. Ugyanezen a nyáron Lengyelország ellen elvesztettük az olimpiai döntőt is. Egy Európa-bajnoki negyedik hely és egy olimpiai ezüstérem a közvélemény szemében 1972-ben kudarcnak számított. Senki sem sejtette, hogy ezek az eredmények jelentik majd a magyar labdarúgás fénykorának utolsó nagy sikereit.